Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
A darab végén Somlay, mint Orbán Sándor, nagyhírű és előkelő íróember, a maga keményen artikulált, nyugodt, férfias hangján jelentőségteljes akcentussal felteszi a nagy kérdést, hogy "mi kell tehát a nőnek: a romantika-e vagy az élet?" - amire Gál Franciska angyalkaszerű ruhában s angyalian szende hanglejtéssel megadja a nagy választ: hol az egyik, hol a másik, leginkább azonban az, amiben mind a kettő egyesül: a Kesziné kisbabája...Ez az a jelenet, amely nélkül a darab kétszer olyan jó volna, mint amilyen. Nemcsak azért, mert drámai okoskodásnak ugyanolyan lapos, mint amilyen zavaros; hanem főként, mert ezekben a befejező szavakban precízen megfogalmazódik s még inkább kiéleződik az intellektuális probléma, mely (részben a rendezés vagy a színészek hibájából) amúgy is gyakran bántóan rikolt kis különben kitűnően jelenetezett történetből. Bántóan pedig azért, mert ez a probléma, ez a fajta filozofálgatás jobb, ha sötétben marad. Zágon István nemcsak sokkal ügyesebb, de sokkal mélyebb is akkor, amikor alakjait mozgatja s amikor csupán akutaliter - nem pedig az alap probléma szempontjából - fontos dolgokat mondat el velük, mint amikor nekimélyül. Igazabb és egyénibb akkor, amikor a vígjátéki színpadtechnika sablonra szabott ruhájában jelenik meg, mint amikor kitárja meztelen keblét, hogy hadd halljuk szíve dobogását. Pedig van szíve: lelkes és elérzékenyülő, nagyon emberi, kedvesen, okosan, jóságosan, megbocsátóan és megbocsáthatóan polgári szíve van. De nincs tehetsége a gesztusban, amely az őszinte "szívkitárás" szükségképpeni velejárója, nincs sem érdekes intellektuális mondanivalója, sem érdekes lírája. Színpadi írónak ismétlem, nemcsak ügyes, ötletes a gondos mesterember, de igaz, jóleső hangú s a maga határain belül művész is. És csak szimpatikus lehet mindenki szemében, hogy nem elégszik meg tehetségének eddig elé kialakult határaival, hanem a darab hatásosságának, sőt jóságának kockázatára igenis megpróbál többet adni, mint amennyit - ismételnek kell: eddig elé - adni sikerült.
Persze, ami szimpatikus és becsületes intenciójú, még nem elfogadható, a Marika konkluziója például semmi esetre sem az. Először is, mert a darabból egyáltalán nem derül ki, hogy Kesziné kisbabájában az Élet és a Romantika egyesül; Kesziné kisbabájáról az előadás folyamán mindössze annyit sikerül megtudnunk, hogy megszületett, hogy meleg és hogy puha - amit fiziológiai ismereteink alapján habozás nélkül el is hiszünk a szerzőnek. Nagyobb baj ennél maga ez a szembeállítás - az életé és a romantikáé, - amely a történet menetéről le nem fejthetően s mint mondottam, helyenként túlságosan az ember orra alá dörgölve vonul végig a darabon. Mit nevez Zágon romantikának? Hol azt, hogy egy gazdag úriasszony egy bárgyú gazdasági segédtiszttel szarvazza fel az urát; hol azt, hogy a színpadtól és szépirodalomtól elzárt Marikában egy handabandázó vidéki ripacs láttára felébred a szerelem; hol azt, hogy a híres írót mélyen dekoltált és kokett fél- és nagyvilági nők rajongják körül; hol a nagyvárosi élet mámorát, az absynthet ete,...hol a holdfényt, hol prof. Freudot. És mit nevez életnek? Orbán Sándor bánatát felesége hűtlenségén s azt az éppen nem romantikátlan tervét, hogy egy erdőben talált vadvirágból, a tizennégy éves Marikából megfelelő asszonyt nevel a maga számára. S hozzá kell tennem, hogy a szerző, ha nem helyesli is, de akceptálja, egy világos és okosfejű ember lelki alkatából logikusan következőnek látja és állítja be Orbán Sándor bizarr elhatározását; vele örül, amikor a kislány a Kesziné kisbabájáért vagy a természet szépségéért lelkesedik s vele döbben meg, amikor a vadvirágot a vidéki ripacs karjában találja; szóval, vele rajong az "élet"-ért, és vele küzd az irodalom, a lelki problémák feszegetése s a "romantika" ellen, egészen addig, amíg maga Orbán Sándor is rájön erőfeszítésének hiábavalóságára és a női lélek érthetetlenségére, belenyugszik a megmásíthatatlanban és feleségül veszi Marikát, életestül, romantikástul, Kesziné kisbabájától...
Marikát Gál Franciska játssza - nem mondok vele újat - több aktivitással, nagyobb skálával, mint bármelyik eddigi szerepét. Itt is alkalmazza azt az ő karakterisztikusan gügyögő beszédét és félszeg testtartását, amellyel, különösen a cukros-naiva szerepekben, olyan sok sikert szerzett; s ez rendben van, mert megfelel a szerző romantikus-szentimentális intencióinak. Édes, sajnálnivaló "kis ártatlan." De túl is tud emelkedni alap-attitűdjén: különösen a második felvonásban, amikor a kísérleti lombikban nevelt kisleány tétova erotikáját s kibuggyanó komédiázási és ábrándozási ösztönét érzékelteti. Somlay Artúr - szintén a darab intencióinak megfelelően - a mániákusságig józan, a smokkságig korrekt, amolyan őszülő halántékú, fölényes úriembert ad - hogy miért kell írónak lennie, az sem a darabból nem derül ki, sem a játékból. Éppen ezért hat diszharmónikusan Bródy Sándor maszkja, a homlokra húzott költői hajtinccsel. Somlay játéka meggyőző és kellemes - valami nyugodt és érett rezignáció van a hangjában, amelyet végigvisz az egész darabon s amely magában is állandóan érdekes és szimpatikus figurává teszi őt. Kár, hogy kissé még Hamletjének hatása alatt áll s Orbán Sándor egy-egy közkeletű bölcsességét a súgólyuk előtt, a közönség fel fordulva, deklamálva mondja el. Makláry Zoltánt kell még okvetlenül megemlíteni. Egy öreg grófi lakájt ad, aki később Orbán Sándor szolgálatába szegődött; megboldogult ura, az öreg gróf, mindig vele beszélgetett irodalomról, művészetről és történelemről, "hogy el ne felejtse, amit tud." Orbán Sándor egyszer mond neki valamit a romantikáról s menten hozzáteszi, hogy "János bácsi, tudja maga, mi az a romantika?" Amire Makláry, haptákba vágva az öreg inas görnyedt tagjait, kísértetiesen közönyös, blazírt arccal, recsegő, monoton hangon, elkezdi: "Idősebb Dumas Sándor..." Elmondtam ezt a viccet, mert ha így leírva semmit mondó is, de olyan jól előkészített, olyan frappáns, olyan ügyesen pointirozott a maga jogosult, ízléses kabaré szerűségében s olyan megható a Makláry játékában, hogy az ember abban a pillanatban is - szíves-örömest bocsátja meg, ami romantikusat hallott, amit romantikáról hallott és miegyebet.