Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Gróf Széchenyi István alakja nagy hatással lép a Nemzeti Színház színpadára. Bizonyos, hogy a legnagyobb magyar. Gondolatokban olyan gazdag, temperamentumban olyan szárnyaló, kultúrában olyan mély, célokban és eszközökben olyan tiszta, hogy csak még a tragikai sors kellett hozzá, hogy a 19. századbeli magyarság legnemesebb inkarációja legyen. A modern magyar ember első teljes nyomatékú megjelenése a világ színpadán s a modern Magyarország első nagy elindítója. ahogy iskolai tanulmányaink és politikai művei alapján ismerjük, az eszmék legerősebb lovagja, ahogy naplóiból és egyéb bizalmasabb írásaiból ismerjük, a leggazdagabb kedély minden magyarok között. Alkotásai közül a Lánchíd ma is Budapest szépségnek szimbóluma, az Akadémia tudományos kultúránk központja és mind a kettő mindennap szemünk elé kerül és belénk vési Széchenyi emlékét. Iskola, sajtó, történetírás három nemzedék óta igyekszik minden magyar ember tudatába belevésni nagyságának tudatát. Mikor a nagyapáinkról maradt és szeretettel őrzött litográfiák és acélmetszetek után rekonstruált színészi maszkban elénk lép a színpadon és eszméinek sorsa, személyének tragikumán át szemlélve, lepereg előttünk: lehetetlen szabadulni a Hősnek szuggesztiója alól. Herczeg Ferenc színjátéka irodalmi és dramaturgiai tulajdonságaitól függetlenül, anyagának megragadó voltával, szinte magától hat a közönségre.
Az író nyilván érezte ezt és eszerint koncipiálta meg színjátékának célját. Nem művészi hatást akart elérni Széchényi emberi mélységeinek felmutatásával, a hősnek drámai konfliktus középpontjába való beállításával. Erre Széchenyi alakja és pályája még nem is érett meg, még túlságosan közel van hozzánk. A cél, melyet Herczeg Ferenc kitűzött, lényegében publicisztikai. Széchenyi alakját és pályáját úgy akarja megmutatni, hogy ebből a ma számára is levonhassuk a tanulságot. Széchenyiben a tudatosan alkotó, alkotásai sikere érdekében a körülményekkel számoló s a temperamentum, érzés és fantázia tényezőit háttérbe szorító magyar politikus ideálképét akarta az emberek szem elé vetíteni, Európa lelki fegyelemtől vezetett magyarját szembeállítani az ázsiai vakmerőséggel előrerohanó meggondolatlansággal, még pedig úgy, hogy a rokonszenv az előbbi mellett álljon. Felfogását erősen színezte a mai napok aktualitása. Széchenyi pályáját, karakterét és a vele kapcsolatos összes többi dolgokat az általános köztudatnak megfelelően alakította meg, de ezt a köztudatot óvatos és finom kézzel hajította a maga tendenciája irányába. A kor politikai tartalmából gondosan kiküszöbölte azokat motívumokat, amelyek ezt a tendenciát zavarhatnák. Hogy csak a legfeltűnőbbet említsem, a jobbágy-felszabadítás egészen kiesik tárgyalása köréből, holott ez volt a kor leglényegesebb, mondhatni centrális problémája s a magyar nemzet sorsa lényegében ezen fordult meg, és nem Széchenyi és Kossuth vitáján, nem is a szabadságharc kezdetbeli győzelmein és végső vereségén. Hogy 1848, bár kompromisszum alakjában is, győzött 1867-ben, az legelső sorban mégis csak annak köszönhető, hogy 1848 bebocsátotta a magyar nemzet intézményeibe a jobbágyokat és ezzel a legszélesebb bázist teremtette meg a nemzeti ügy számára. A 19. századi magyar történelem ez alapvető ténye azonban nem illett volna bele A híd koncepciójába, amely minden szociális mellékgondolat nélkül tisztán politikai. E koncepció kedvéért Herczeg Ferenc szűkebbre szorította művének nemcsak drámai, hanem politikai anyagát is.
Ez a koncepció azon a történelem-felfogáson alapul, amely a történelem egész súlyát egyes hősök vállára rakja, ezeket a hősöket teszi meg az események szimbolikus hordozójává s bennük sűríti össze a történelmet csináló és szenvedő nemezt rejtelmes erőit. Széchenyi úgy él és omlik össze a darabban, mint a magyar céltudatosság képviselője s vele szemben Kossuth a magyar temperamentumot és fantáziától fűtött indulatot jelenti. Gyökerében nézve a magyar dualizmus nyilvánul meg a két alakban, Szent István és Kupa vezér, a Habsburg-párti magyarok és Szapolyai János, a labanc és a kuruc ős-meghasonlása, amely a mi napjainkban, a háború előtti generációk politikai levegőjében mint 1848 és 1867 ellentéte élt tovább, ma pedig azzal fenyeget, hogy a legitimizmus és szabad királyválasztás jelszavai körül fogja kettészakítani a nemzetet. Herczeg ebben az ősvitában teljes nyomatékkal Széchenyi oldalán áll, egész odáig, hogy Kossuthra hárítja a forradalomért való egész felelősséget. Ebben nyilván nem tudott szabadulni attól a mellékzöngétől, melyet ma, még frissen fájó tapasztalat alapján, a forradalom szóból kiérzünk. Széchenyi vízióján keresztül 1848-nak csak a pusztításait látja, az elvérzett honfiakat, a kigyulladt falvakat, a csaták tűzétől letarolt mezőket és a végén Világost. Egészen megfeledkezik arról, hogy a szabadságharccal forrott össze valódi nemzetté a magyar, ezzel szerzett magának még ma is élő becsületet Európa népei között és hogy 1848. nélkül 1867. sem következett volna be.
Politikai mű, csábít a vitára. De nem folytatom ezt a vitatkozást, csak nem bírok szabadulni attól az érzéstől, hogy lehetne egyik nagy emberünket dicsőíteni anélkül, hogy igazságtalanok lennénk a másik nagy emberünk iránt. Kossuthból a darab nem mutat mást, mint a néptribunt, akit a népszerűség és tömegindulat vezet meggondolás nélkül s nyoma sincs ábrázolásában annak, hogy ő is - más formák között - csak olyan tragikus alakja a szabadságharcban kulmináló nemzeti mozgalomnak, mint Széchenyi. Ez az egyoldalúság bizonyára nem szándékos, inkább a korrajz hézagos voltából folyik. Az író hibája itt a publicistán bosszulja meg magát.
Széchenyi tragédiáját Herczeg azzal a formulával magyarázza, amely iskolai tanulmányainak és Széchenyi-történetírásunk révén közkincse a magyarság történelmi tudatának. Széchenyi nagy iniciatíváival elindított egy fejlődést, mellyel a homályban tespedő nemzetet fel akarta emelni az európai élet napfényére, de az általa megindított mozgalom kisiklott a kezéből, a feltámadt nemzeti indulatok a forradalomba ragadták s a nagy férfiú lelkileg összeomlott a katasztrófa láttán, melyre az ő kezdeményezése vezetett. A Lánchídtól a forradalmon át Döblingbe vezetett az út. Tudjuk, hogy Széchenyi maga is így fogta fel a saját végzetét, az újabban napvilágra került döblingi iratok megrázó tanúbizonyságait adják ennek. S el kell ismerni, hogy ez ma az egyedüli lehetséges formula annak számára, aki Széchenyihez, mint irodalmi témához hozzányúl. Herczeg ezt a formulát nem lélektanilag, hanem retorikailag fejti ki. Négy drámailag lazán összeszerkesztett részre tagolja Széchenyi pályáját: az elsőben a Lánchíd eszményét mutatja be József nádornak, a másodikban kísérletet tesz a Kossuthtal való megegyezésre, a harmadikban saját népszerűtlenségének tükrében látja meg politikai koncepciójának összeomlását, a vezetésnek az ő kezéből való kisiklását, a negyedikben összeomlik a szobájába dübörögve berohanó forradalom rémképétől. Mind a négy retorikáját töri át forró emberi érzés. Csak az összeroppanás pillanatában érzi át Széchenyi humanitását az író s egy pacifista-apostol szép szavait adja szájába.
Herczeg szemmel láthatólag nem abban látta feladatát, hogy irodalmi értelemben vett jó drámát írjon, hanem hogy a mostani jubilium alkalmából felmutassa Széchenyinek a magyar intelligencia köztudatában élő képét, a mai napok politikai szükségleteinek megvilágításában: az indulataira hallgatni kész mai magyarság előtt meg akarta világítani az észszerű és európai színvonalú politika ideálját. A drámaíró feláldozta magát a poétikus kedvéért. Innen magyarázható az is, hogy ami a drámában nem szoros értelemben vett politikum, mint a jánoshegyi kirándulók epizódképei, Sándor gróf estélyének mozgalmas jelenetei alapjában véve alig többek Jókai és Vas Gereben regényeiből ismert reminiscenciáknál s csak kevéssé van meg bennük az író típus-alkotó és színpadi hatásokat szövő képessége, mely más műveiben annyiszor szerzett neki sikert.
A Nemzeti Színház nagy apparátusának teljes felhasználásával szállt síkra a darab sikeréért. A díszletek, jelmezek, maszkok korhűsége érdekében felhasználta a Széchenyi idejéből fennmaradt illusztrációkat. A színészek nem kaptak a szerzőtől a szó szoros értelmében vett színészi feladatokat, de szerepeik retorikáját a nemes és lendületes szavalás hatásaival hozzák ki. Elől jár köztük Petheő Attila, aki nemcsak szépen szaval, hanem a negyedik felvonásban színészileg kimélyített alkotást is ad. Palágyi Lajos József nádora szerencsésen egyesíti a közvetlenséget a méltósággal - eddig legjobb színészi munkája ez ennek a tehetséges színésznek, aki szerepről szerepre jobban mutatja be kvalitásait. Kiss Ferencet igazságtalanság volna ezért a szerepléséért megítélni: ő hordja a darab legnagyobb színészi terhét, mert a szavakon, melyeket mondania kell, folyton érzik, hogy nem Herczeg Ferenc regiszteréből valók. A színész érdeme, hogy Kossuth alakja a darabban nem válik végképpen ellenszenvessé. Ilyen szerepet végigjátszani önfeláldozás, a színészt csak elismerés illeti érte. Nagyon finoman és nemesen mozog szép biedermeier-ruháiban Tasnády Ilona, az ember sajnálja, hogy nem jut neki - szerep. Náday Béla és Sugár Károly meglepően jók kis szerepeikben s a nagyszámú többi mellékszereplők is mind megállják helyüket. Az egész előadás a Nemzeti Színház jó színvonalán mozog.