Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Az a nagy és tiszta költő, akit a francia Akadémia tagjai sorába választott, elsőnek a Nouvelle Revue Franciase többé-kevésbé fiatal s többé-kevésbé forradalmi gárdájából, mindenképpen megérdemli, hogy a magyar olvasó is megálljon előtte, egy pillanatra. Először is, természetesen, költői alkotásai miatt, bár e költészet egészében, fájdalom, csak a beavatottak gyönyörködhetnek, míg távoli híveinek, egyenlőre, be kell érnie régi és új antológiák s folyóiratok választékával; első, teljes versgyűjteményét, a "Charmes"-ot (1922.) egykettőre szétkapkodták, egyetlen kis regényét ("La Soirée avec M. Teste") csak a bibliofilek ismerik, s százfelé szórt más prózájából csak a remek "Eupalinos" s a "Valéry-irodalom (Thibaudet, Curtius s mások könyve) maholnap egész könyvtárra rúg, míg Valéry versei, teljes és végleges formájukban, talán csak évek múlva fognak megjelenni. Mindez nem az elefántcsont torony különc és finomkodó zárkózottsága, hanem egy roppant intellektus határozott befeléfordulása, amely az irodalmi hírnél többre tartja az irodalmat, az irodalomnál pedig magát a tiszta gondolkozást, az alkotás egyféleségénél a gondolat ezerféle s le nem szegzett lehetőségét. Épp oly kevés köze van ennek a nihilista meddőséghez; ellenkezőleg, Valéry szerint, ez a legerősebb tevékenység, a szellem állandó készenléte, megfeszítése, központba sűrítése, amelynek egy -egy kész műtermék csak visszfénye, zökkenője, félretérítője, töredéke. Az eredmény, a költőnek ötvenet taposó életkorában: kevés mű, sok fragmentum, ragyogó újrakezdések, évek, sőt évtizedek csöndje, külső kényszerek serkentése, nagyjában "alkalmi" alkotások, a szó leggoetheibb értelmében, s egészben olyan költői pálya, amely talán újsága, talán konok következetessége, talán fülledt zártsága miatt, mennyiségben nem igen sok "kész" eredményre hivatkozhat, viszont annál a gazdagabb a felvetett, eddig észre nem vett, s kiaknázatlan lehetőségekben. "Le génie, ce`est le sentiment de la ressource," mondja Valéry nagy barátja s kezdettől fogva fegyvertársa, Gide; és ha ez az észrevétel a rejtett és lehetséges képességekre vonatkozik, a szellem s a tehetség potenciális hatalmára, akkor talán épp ők ketten a mai irodalom vezérelméi. S ugyancsak ezért történhetett, hogy szinte minden mai költő-iskola Valéryben vélte látni a maga elveinek diadalát: a neoklasszikusok, Charles Maurras-szal, a zárt formák, a magasztos hagyományok mestereként ünnepelik; az irodalom-tagadó dadaizmus költői magatartásába kapaszkodott, amely, bizonyos tekintetben, ugyancsak tagadása az irodalomnak, azonban valami másért, többért, a rész helyett a teljességért; s a még élő szimbolisták, bizonyosan több joggal, a szimbolizmus újravirágzását üdvözölték Valéry-ben. Valójában, Valéry szintézist ad, mint a legtöbb nagy költő: elsősorban s mindenek előtt Mallarmé legkitűnőbb tanítványa, aki mestere álmait és szisztémáit lassanként mind valóra váltja, gazdagodva az elődöknek, egy Vigny-nek, egy Leconte de Lislenek, gondolati költészetével, s kora szellemi életének egész átszűrt anyagával. Hála lassú érésének, műveltségének, érzékeny szellemének, amelytől a legelvontabb matematikai problémák sem idegenek, ő ma a "nagy" költészet legragyogóbb képviselője, akinek egy-egy hosszabb verse (narcisse - La Jeune Perque - le Cimetiére Marin - Le Serpent,) új Lucretius módjára, bonyolult lelki képleteket fenséges műalkotásokká nemesít, megejtve velük minden érzékünket, s főképpen talán a szellemi szépérzéket...Valéry a költészetet anyagtalannak, "poésie pure"-nek óhajtja, megtisztítva minden földi, minden kényszerű vonatkozástól, tárgyak nélkül, ékesszólás nélkül, érzelmi kapcsolatok nélkül, tökéletesnek, mint az Eszmét, függetlennek, mint a muzsikát, s amely így, érthető módon, csak csodaképp, csak kivételesen sikerülhet. Boldog nemzet, amely az ilyen csodákat hálásan és megértően fogadhatja! Ma, mikor Európa másik felén, egy George vagy egy Babits elhagyják féltve őrzött magányukat s időhöz és helyhez kötött témákat magasítanak költészetté, Valéry bűvös lírája távolinak, hidegnek, zárkózottnak tetszhetne: ám Valéry híre-neve épp az ellenkezőjét bizonyítja: a lélek örök szomjúságát komoly és időtlen szépségekre, amelyek rossz napjainkban is felragyognak...