Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám
- Szeretnék elkallódni az emberek között...Ha talán felkapna a szél, belesodorna közéjük s én végre könnyű szívvel. Beletörődve eltűnnék magam elől...Nehéz nekem ez a kiváltság...
- Mit hallok? - Ki lesz akkor honfoglalóm e földön?
- Még most sem tudsz elbocsátani? - Azt hiszed, az vagyok, aki régen?
- Nekem? - Te vagy a nap, a hold s a bolygó csillagok...
- Ó te...ki a sír mélyén még most sem nyughatsz...
S aggódó szemeid engem keresnek, kísérik lépteim és feljajdulsz.
Mihelyt a fáradtságtól tántorogva, bánattól részegen.
Terhem elejteném...
Mélyen rejtőző! - Anyám vagy-e, hogy kergetsz?...
- Elhagyatott voltam, senkim sem volt, fiam...Senki sem segített nekem...Talán még gúnyoltak is, hogy piszkos vagyok a nagy munkától...Egy barátod volt, - nevetett, - nem emlékszel rá? S egy másik szempárra, mely gyanúsitott, - hogy öreg boszorkány vagyok, ki kincseket ás el s kinek nincs lelke...Hagyhatod ezt fiam? - ki lelkem örököse vagy?
- Kinek bizonyítsak? A gúny elnémult - s ki rossz volt: elfeledte, - vagy nem messze tőled: porlad már szegény a föld alatt...Most szólj! - még van annyi erőm, - megrázzam a sírját?
- Nem azt...de lobogj! Bonts lelket...Emeld fel lelkemet, amely nyomorgott, úgy nyomorgott itt benn, hogy dühömben halálos ágyamról is leugrottam volna még...Nincs ez befejezve, - hova gondolsz? - Gyűjts lelket fiam...S ha halálos fáradsággal is: addig gyűjts, tömöríts lassan, - míg megfülled belül a sűrűség, füstöt vet s már-már világít...S ha majd fellobog: az lesz az egyetlen fény, amely még nékem világol az éjszakában...
- Szegény!
- Az vagyok! De úgy is bocsátottalak világgá. Kezemet a szívedre tettem és azt mondtam neked: fiam, szegény vagyok!