Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám

Nagy Lajos: Barlangvári kastély

Amikor Péter jogi korrepetitornak megérkezett a barlangvári kastélyba, egyszerre álomvilágban találta magát. Régi fantáziái váltak valósággá, fantáziái, melyek gyermekkori emlékeket variáltak boldog képekké. Például a "Piros Vár," mely gyermekkorában a Duna jobbpartján díszlett s melyet ő akkor, a másik part messze lapályáról sokszor órák hosszat bámult. Vagy a nagykúti park, kavicsos útjaival, rózsafáival s a rózsafák között színes gömbjeivel. És talán a négyfogatú hintó, melyet szülőtanyájának határán, az országúton látott, amikor apró pajtásaival békateknőt szedett.

Igen, akkor élénken elképzelte, hogy ha ő lakna a Piros Várban! Ha ő sétálna a nagykúti parkban s neki emelgetnék kalapjukat a cselédek. És ha ő ülne a hintóban, nem is a bakon, a lovakat hajtva, hanem benn a hátsó ülésen elterpeszkedve, ahol az úr ül, a rettentő, mérhetetlenül nagy úr. Igen úgy, és nem ahogy igazában volt, lesújtóan és elviselhetetlenül: Hej te gyerek, szaladj csak ide vagy amoda!

Most íme hintón érkezett az állomásról, pántlikás kalapú, libériás kocsis ült a bakon; éppen csak hogy nem négy ló volt a hintóba fogva, hanem kettő. A hintó enyhén emelkedő kavicsos úton futott fel a kastély oszlopos bejárójához, az út mentén őszirózsa-bokrok, egy virágágy mellett kapával a kezében alázatos kertészleány állt. Borotvált inas emelte le a kofferét s vezette a vengédházba, mint ahogy akkor kellett volna történni a Piros Vár-ban. De hát mintha csak valami paródiája lenne ez a fantáziáknak, az útszélről, vagy ami mindegy, pesti kávéházból csöppent ebbe a kastélyba, és ó jaj, még a koffert is bizonyos Pogány barátja kölcsönözte neki erre az útra.

A kastély egyemeletes, a vendégház masszív földszintes épület; a vengédházaknak hosszú, kanyarodó és kőkockákkal kirakott folyosójáról kétablakos szobák nyílnak a parkra.

Megérkeztek a "tanár úr" részére kijelölt szobába, - elől cipekedett a borotvált inas, utána lejtett Péter, - az inas letette a koffert s szolgálatkészen, talán parancsot várva, szembefordult Péterrel. Szabályos, jóképű fiatalember, borotvált, ez a fontos, hogy borotvált, mintha holmi ordináré bajusza lenne. Lám! No de ez már igazán gyerekség!

Az ablakok, igen, a parkra nyílnak, de ez még nem minden, hanem pont a fenyvesre nyílnak. A fenyves mélyzöld színével megnyugtató, - így érezte Péter. Megnyugtató, lehet azonban, hogy csak olvasókönyvbeli történetek alapján. Valahol egyszer ez állt, nyomtatva: "A fenyőfák mélyzöld színe megnyugtató!" De bizonyos, hogy megnyugtató, mert a pesti ember ablaka komor falakra nyílik. A pesti ember szobája télen hideg, nyáron tikkasztó - és sohasem világos. Ha éjjel felriad a pesti ember, rémült sikollyal zuhan a fekete semmibe és nem, nem kapaszkodhat meg valamely mosolygó csillagba.

Tehát az inas letette a koffert. Azután állt vigyázz-állásban s már beszélni kezdett, nagy tisztelettel:

- Én fogom a tanár urat kiszolgálni. János a nevem. És most jelentem a fiatal méltóságos úrnak, hogy meg tetszett érkezni.

- Várjon! Ne még!

- Muszáj rögtön jelentenem. Parancsom van rá.

- Úgy? A parancsok itt nyilván szigorúak. Helyes. Hát akkor tessék.

Péter föl-alá sétált a szobában. A padló csak sikált deszkapadló, de vastag szőnyeg borítja. Sikált padló, - bizonyára csak itt a vendégházban. A bútorok régiek, stílusosak. És ni, ez a fontos, az ágy úgy áll, hogyha ő majd éjjel kinyitja a szemét, kitekinthet az ablakon. De jaj, az esős, fullasztó őszi éjszakák! amikor nincs holdvilág és csillagfény, fekete az ég, mintha csupasz fal meredne éppen az ablak előtt, föl a mindenségbe. Ő, ilyenkor az kellene, hogy két ölelő kar fogja körül a férfi derekát.

Nagy cserépkályha a sarokban, jó meleg lesz. Fával fűtenek, mint a régi elbeszélésekben. Nyugalom. Most ugyan még odakinn süt a nap, de már fokozatosan hűvösödik az idő. A vonatban éjjel hideg volt...Íróasztal nincs. Ez baj. De nem baj, mindegy. Szekrény, asztal, az asztalon dús terítő, székek, két karosszék - remek! Dívány. Metszetek a falon, színes rézmetszetek, - kettőt lép feléjük, - igen, fekete rámában, óh, szamárságok. Hatalmas tükör, mosdó, óriási lavór, övig lehet mosdani, lubickolni, nem ám úgy, mint némely hónapos-szobában, ahol a lavór nem nagyobb, mint egy leveses-tál s egy kézmozdulatra kilöttyen a víz.

Mindjárt jön a gróf, de addig is van idő egy kis kirakodásra. Igen, először is kirakodik! És különös, amint ezt elhatározta, odasétált az ablakhoz s kinézett a parkra. A mélyzöld fenyőkön túl már sárgulnak a fák. Persze, amikor fölfelé gördült a kocsi a parkon keresztül, akkor vörösben és sárgában orgiázó koronákat látott, gyönyörűeket, amilyeneket az Alföldön soha.

Kopogtatás. Belépett Elemér, a fiatal gróf; nem is várt a szabad-ra, amint kopogtatott, már nyitotta is az ajtót. Csinos, sápadt fiatalember, szélesvállú, erős. Most valamivel szertartásosabb, mint néhány héttel ezelőtt Pesten, amikor ebben a kondícióban megállapodtak. Azért kedvesen mosolyog, de valami kis malíciával. Fátyolos a hangja, szüntelenül cigarettázik, igen, akkor is cigarettázott, most cigarettával a kezében jött, már el is dobta a csutkát és újra gyújtott. A széken ül, hanyagul, ahogy ezt írni szokták; de nyilvánvaló, hogy ez előírásos ülés, attól függ azonban, hogy kivel ül szemben. Tíz perc alatt három cigarettát szívott el, mintha bizony valamit türelmetlen drukkban várt volna. Különös!...Úgy áll a dolog, hogy Péter, azaz Bárczai úr, ma egyedül ebédel, mert a család vengédségbe megy a szomszédos földesúrhoz. Estefelé, ha majd megjönnek, a fiatal gróf bemutatja Péter a szüleinek. Őt, mint kitűnő "akvizíciót", aki értelmes, nem kellemetlen látvány, rongyosnak és foltosnak sem mutatkozik s talán rendesen borotválja magát, - ez föltehető, - naponként, ahogyan kell. És még egy, ez nem utolsó érv, a gróf eldicsekedett vele a szüleinek: Pesten meghívta ebédre a Hungáriába - és tud enni!

- Ebédig sétálhat egy kicsit a parkban. Nézze meg, lát néhány érdekes fát. Nos Isten vele.

De nem sétált. Föl-alá járt a szobájában, - ez bizonyára gyakori időtöltése lesz. Kissé meg volt hatva. Mert hát szívdobogtató boldogság ez itt. Ez az egész itt, a pompás lakás, az élet bizonyossága; támasz, ha megszorulna; felcsillanó remény a jövőre nézve. Mert egy átkozott élet minden riasztó emléke zúg a mélyben!

Hát föl-alá sétált. Majd leheveredett a díványra. Lehunyta a szemét. Azután meg olvasni próbált. Kétszer is megkezdte a kis magyar-könyvtári füzetet: Gorkij Maxim, Huszonhat és egy. De semmit sem értett belőle. A péklegény, aki elmondja huszonöt társával közös szerelmi tragédiáját, már javában beszélt, egyszerűen és világosan, amint péklegénytől telik. - de hát hiába, szavaiba belezendült Pest, az elhagyott város. Letette a könyvet.

Mi is az az elhagyott város? Füstös kávéházak és agyat sanyargató küzdelem a feketekávék áráért. Az elhagyott város: egy-szoba-konyhás családi tömegszállás, nyögő apával s kohogó, zsémbes anyával. Földre terített hasadt matracok, férgek, piszkos fal, recsegő-törő székek és billegő asztal; a szekrény nyikorgó ajtaja, ha kétszer is bezárják, mindannyiszor kinyílik. A rossz szekrényben ócska ruhák. Mindezek között és fölött, nehéz szagban, konyhabűzben, kavarog a bánat, a gyűlölet és a bűntudat. Kinn a sötét, magányos utcák és a prostituált nők.

Mostmár rakosgatott. Néhány darab fehérneműt emelt ki a kofferből, rojtosodó ingeket, szappant, fésűt, hajkefét, körömvágó ollót, öt pár rövid harisnyát, néhány zsebkendőt, lila csíkos olcsókat, szakadtakat is. A zsémbes anya pakolta be ezeket, milyen ügyetlenség, vagy talán, Uram bocsá` még titkos rossz akarat is! De hát honnan venné az újat, szegény? Ruhája egyetlenegy, az, amit testén magával hozott. Kissé viseltes, de tűrhető. Tűrhető ám, szegény jogászok között, akik kifőzésekben, vagy a menzán esznek s kanalukról és szájuk széléről visszacsurog a leves a tányérjukba. Tűrhető a körúti kávéházakban; az "Angol"-ban, repedezett sakktábla mellett s dr. Grün úr sommás irodájában. Ide azonban - s ez csak most jut eszébe! - szentbizonyos, hogy még szmokingot is kellett volna hoznia. Ó, szmokingot! Hol van ő még a szmokingtól. Életében egyszer járt olyan helyen, valami vacsorán, ahová szmokingban kellett mennie s akkor azt a ruhakölcsönzőtől szerezte meg. Emlékszik: szabályos erős termetén úgy állt akkor a szmoking, mint madárijesztő rongy a karón, - mert hát nem rá szabták. Bizony, nem hódította meg a nőket, akikkel megismerkedett.

Így rakosgatta ki a ruhadarabjait s egyéb tárgyait, nem szívesen látva egyet is közülük. Lassan elkészült. És már jött is az inas, János:

- Parancsol talán mosdóvizet?

János már emelte is a kancsót s vitte ki. Igazis, meg kell mosdania, éjszakai utazásról érkezett. Bizony, ez eszébe sem jutott volna. Lám, itt még az inastól is lehet s kell is tanulnia.

Megmosdott, megkefélte a haját s ha már benne volt az öncsinosításban, még a körmeit is megpucolta. Úgy látszik, ezt még sokszor kell tennie, mialatt a barlangvári kastélyban tölti napjait. Furcsa, mintha már menekülni szeretett volna innen. Pedig a szoba pompás s egy ilyen szobában mégis jó lehet élni. Nyugodtan élni, heverészni, tanulni, olvasgatni. De egyedül! Mindig egyedül, - vajon el lehet-e ezt viselni? Itt különben minden nagyszerű. Például az, hogy két törülközőt kapott: egy kisebb simát és egy nagy, bolyhosat. Kilencágú korona mindegyikben s a családi kezdőbetűk, piros hímzéssel.

Megint jött az inas, hogy rendet csináljon s a szennyes vizet kiöntse. Péter beszélgetni kezdett vele. Mivelhogy formás és jóképű ember ez a János, talán éppen ezért ezt kérdezte tőle:

- Mondja csak János, vannak itt nők?

Zavar rezdült meg a János arcán:

- Igenis vannak.

- Már, tudja, olyanok, akikkel meg lehetne barátkozni.

János nem szólt.

- Mert hát nézze János, én most itt leszek két-három hónapig. Valami nőismerősre szükségem lesz, ugye.

János arcán erősebb zavar, a keze megrándul, szólni nem tud. Péter biztatja:

- Ugye, ezt érti? Hát nem természetes ez?

- Igen kérem.

- Hogy a csudában ne lenne természetes! Igenis, János, nekem szükségem lesz egy csinos nőre!

Ez már úgy hangzott, mint valami parancs. Habozás nélkül jött a felelet:

- Igenis kérem.

- No látja János. Úgy áll a dolog, hogy én még soha ilyen vidéki kastélyban nem jártam. Nem tudom, hogy itt hogyan élnek, mit csinálnak az emberek. Fogalmam sincs róla. Szeretném hát, ha maga jó barátságban lenne velem és segítségemre lenne. Maga ismeri itt az embereket, a szokásokat, az egész terepet, mondom hát: nekem itt kell valami nő, nem bánom, ha parasztlány is, akár cseléd, kertészleány, vagy bármi. Csak tiszta legyen és csinos. Azaz ennél mégis valamivel több, tudja olyan izmos, jó testű, jóképű nő!

Péter állt Jánossal szemben, szétvetett lábakkal s összekulcsolt karokkal. Biztatóan mosolygott rá, mintha csak a jóakaratát akarná elindítani. Nézett a János szemébe s legalább egy enyhe mosolyt szeretett volna belőle kicsikarni. Mert ha János mosolyog, akkor már érti őt, ha pedig érti, akkor már segíteni is hajlandó rajta. De János állt mereven s csak ezt mondta:

- Igenis kérem.

Különös. Még több: rettentő! Pétert hirtelen düh öntötte el. De fékezte magát. Még remélt, hátha sikerül Jánost meghódítania!

- No de tudja-e maga, János, hogy mi az a jó testű, csinos nő?

János hallgatott, egy kicsit most mosolygott, de nem megértően, hanem, sajnos, kínjában.

- Hát hogyan is magyarázzam meg. Tudja, olyan fiatal nő, aki ép, egészséges, megvan a haja, megvannak a fogai, füle, orra, nincs sebhely, vagy kiütés az arcán, nem himlőhelyes és mindezen felül még, mondjuk, szabályos. Ezt csak megérti? Mi?

- Igenis értem. Szóval egy szép nő.

Bravó, János! Végre megeredt a nyelve. Az igaz, hogy ebbe, ilyen sokba, bele is pirult. De talán majd többre is képes lesz s végre egészen kibontakozik ez a János.

- Tehát jól, van, szép nő. De ne csak az arca legyen csinos, hanem jó testű legyen! Azt azonban már nehezebb tudni, hogy mi az a jó testű. Hát én csak azt magyarázom el, hogy nekem milyen kell. Nehogy nekem valami sovány, csontbőr, girhes nőt hozzon. Erős legyen. Gömbölyű karja, válla legyen. Szóval legyen rajta mit fogni na! Legyen melle és fara.

Most nevetett Péter és várta, hogy János is legalább mosolyogjon. De János, aki már-már egy kicsit haladt, most úgylátszik megint visszaesett. Kétségbeejtő komolysággal nézett, engedelmesen és rettentő! - tisztelettel hallgatott. Péternek torkán akadt a nevetés. Hirtelen elkomorodott, gyorsan így szólt:

- Hát röviden erről van szó!

És elfordult Jánostól s izgatottan kezdett föl-alá sétálni.

János ezt már kitűnően megértette. Sarkon fordult és kiment a szobából. Félóra múlva jött megint vissza s jelentette, hogy kész az ebéd, az ebédlőben találtak a tanár úrnak.

Az ebédlő sokablakos nagy terem, csillogó parkettel. Az asztal díszesen meg volt terítve, edények, üvegek, bor tündököltek, középen virágtartóban őszirózsák. Az óriási ebédlőszekrény előtt libériás, fehérkesztyűs inas foglalatoskodott. Péter leült, egyet ütött a villamos óra, az ebédlő ajtaja megnyílt s bajuszos, csizmás, magyarruhás inas hozta be a levest. Péter kitűnő ebédet evett végig, akárcsak valami díszlakomán. Két inas szolgálta ki, szertartásos komoly arccal, csaknem áhítattal, gépszerű mozdulatok sorozatával, miközben - egyszer csak ezt is észrevette Péter - lábujjhegyen jártak.

Igen, ezt észrevette Péter, de már is elmulasztotta, hogy rájuk kiáltson:

- Hát ez meg micsoda ostobaság?

Ezt elmulasztotta, mert először is csupán meglepődött. Meglepődött, evett tovább, csodálkozott, de csak egy kicsit. Talán szégyellte is magát, és mégis e szégyen mögött állt a bizonyosság, hogy életében nem sokszor volt ennyire boldog.

Mégis, valamely vélt kötelességből, szólni akart az inasokhoz. De mit mondjon? Mit mondjon erről a kultúrbarbárságról, melynek már az értelmét is tudta: hogy a csoszogás-kopogás ne zavarja az ebédelők diskurzusát. Azt mondaná talán, hogy legalább most, maikor rajta kívül nem ül más az asztalnál, legalább most hagyják abba ezt a komédiát? Nem komédia ez, hanem súlyos kötelesség: tilos megszegni és nem is célszerű, nehogy máskor is elvétsék. No de mégis szörnyűség! Csakugyan szörnyűség és egyetlen kárpótlás e szörnyűségért, hogy az ő tiszteletére történik s most ó, íme, egy kategóriába tartozik azokkal az előkelőkkel, akiknek az asztalánál ülni adatott neki. De miért ne? Ki tudja, mit rejteget a jövő?

Ebéd után Péter sétára indult. Bejárta a parkot. Keringő, kavicsos utakon, ápolt virágágyak között sétált. Nem látott színes gömböket! Megállt, megfordult, előtte ragyogott a kastély a napfényben. A levegő friss volt s eszébe jutott valami régi iskoláskönyvből - már megint az olvasókönyv! - hogy jót tesz a tüdőnek, ha az ember a friss levegőn két-három mély lélegzetet vesz. Ezt meg is cselekedte, gyermekesen engedelmeskedve az olvasókönyvnek. Bizony, az olvasókönyvnek, amely azt mondja: ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen, továbbá: ki korán kel, aranyat lel; vagy: ki Istenben bízik, az nem csalatkozik.

Elsétált a melegház mellett. A melegház ajtajában ácsorgó munkások emelgették a kalapjukat. Péter fogadta a köszöntést, gépiesen, nem törődve vele, semmit sem törődve vele, hogy egy kis tévedés is van ebben a dologban. Nem törődve vele, vagy talán nagyon is törődve! - mert hát a mélyben megmozdult valami emlék fuvallat, valami torz alig-tudat arról, hogy egyszer régen az apját látta így köszönni, a kis alföldi tanya bérlőjének. Ó, mintha ez őt most már örökre kötelezné.

Messze a kastélytól, elparlagiasodó út végében, éppen a sövény kerítés előtt, megtorpant Péter. Túl a sövényen következik a vad természet. Falusi szekérút, mély kerékvágásokkal, árok, pocsolya, durva gazos rét - s már nincsenek innen messzire a részeg vályogházak. A falu! Ennek minden emléke s bizony az az alázatos köszönés is! Fölfigyel, önmagába néz, ó, visszahull önmagába, áll, akkor, régen: mezítlábas gyerek, sebek a lábfején, véres karcolások a lábszárán, piszok, csípős zöld legyek köröskörül; tarló, szúrós kavics, fanyar, zöld gyümölcs, sanyarú fáknak; az eperszemen is mezei poloska mászott keresztül s szédítő bűzt hagyott maga után, fúj, ki kell köpni az eperszemet s nem győz köpködni s a száját törli irgalmatlanul, szegény, az árokparton döglött macska rothad és...és a rettentő falusi, még pedig a lakóháztól néhány lépésnyire, szürke korhadó zsindely tetejével. De még, még minden, harapós kutya, részeges beszéd, káromkodás és mindenféle sanda, figyelő kémkedés.

Visszamenekült a ragyogó kastélyba.

Amikor a kastélyhoz érkezett, a vendégház tövében két cselédlányt látott, akik hordóra állított teknőben ruhát mostak. Derekukat meghajlítva kezükkel szaporán dörzsölték a szennyest; karjuk, lábuk meztelen volt, ide-oda lengett a szoknyájuk. Péter lassan lépdelt, hogy soká nézhesse meztelen karjukat s lábszáraikat, feléjük fordult, hogy az arcukba lessen, nem riasztó-e az arcuk, mert ilyenkor az arc csak annyi legyen, hogy meg ne zavarja, amit a test ígér! Az egyik durvaképű és szeplős és kócos, de hiába, a teste izmos, húsa ingerlő. A másiknak, nini! úriasan finom a feje, kedves és szelíd a szeme.

Péter meg is állt, a leányoktól három-négy lépésnyire. Ejnye, hogyan is szóljon az ember az ilyen hölgyekhez? De mindegy.

- Mi lesz ebből?

A cselédek lejjebb eresztették a fejüket, még szaporábban dörzsölték, mártogatták a szennyest s egyik sem felelt. Péter nem zavarodott meg, állt és várt. Majd közelebb lépett hozzájuk.

Most egy kis pörge kalapos, vörösképű ember toppant elő a vendégház mögül. Pörge kalapját megemelte, kezét nyújtotta s kemény hangon felmondta, mint a leckét:

- Vérfi Barnabás uradalmi kasznár vagyok.

Péter is bemutatkozott. Máris kelletlenül.

- Tudom, hogy a tanár úrhoz van szerencsém. Hát hogy tetszik itt minálunk?

Feleletet nem is várt a kis ember, mert hát bizonyos, hogy itt remek és nagyszerű. Hanem gyors beszéddel a kastélynak, általában a vidéki életnek, különösen pedig az ő urainak dicséretét zengte. Élelmes embernek látszott Vérfi Barnabás úr és Péter érezte, hogy a dicséret mögött sunyi remények mozdulnak: hátha ez a derék fiatalember valamicskét, csak egy kicsikét, csak úgy véletlenül kottyant ott, ahová ő talán soha be nem juthat. Mert ezekkel a korrepetitorokkal úgy van ám, hogy egy asztalnál esznek az urasággal, egy pipázóban szürcsölik a feketét s pusztítják a drága cigarettát. A derék uradalmi tisztekkel meg - pedig azok is intelligens emberek - egy életen keresztül nem eshet meg ekkora megtiszteltetés. Legföljebb a főintézővel, huszonöt éves jubileumán.

- Hah! Úgy élhet itt, kedves tanár úr, mint török basa a hetedik mennyországban. Ha nem is hurik, de jó ropogós paraszt "lányok" vannak itt dögivel.

Jajjaj! dögivel, - ez a finom kifejezés gyanússá teszi azokat a "ropogós parasztlányokat".

Vérfi úr belekapaszkodott Péter karjába s odébb vonta őt:

- Látom ám, hogy ezekre már ugyancsak fenti a fogát a tanár úr, erre a kettőre itt. Hát hiszen jó bögyük van, az szentbizonyos. De kissé bajos dolog ez, kérem, ezzel a kettővel. Ejnye, éppen ezzel a kettővel. Mert ez a szeplőspofájú már az egyik kocsissal összeszűrte a levet s őszintén szólva magam sem nagyon merném birizgálni, mert őszintén szólva az a zsivány, ha belém nem, hát beléje vágná a bicskáját. Emezzel a szendébbikkel megint, őszintén szólva, úgy áll a dolog, hogy hát tetszik tudni, ezek a ribancok együtt hálnak itt a vendégház alatt ebben a pincében le!

- Pincében?

- I...gen, pincében!

-Pincé-ében?

- Ott hát, pincé-ében! A fene a velőt a csontjukból marja ki, jó ezeknek ott is, a pincé-ében. Ha tőlem függne, hát a krumplis veremben laktatnám valamennyit. De hát mondom, együtt hálnak, így azután mindent tudnak ezek a disznók egymásról. Az egyik nem teheti arrébb a farát, hogy a másik ki ne beszélje, hogy a nyavalya ferdítse fülig valamennyinek a száját. Nem mondom, magam se vetném meg ezt a riszálósabbikat, de hát hozzá nem nyúlok a kisujjammal se, mert lenne abból olyan kalamajka, hogy a jó Isten se vetné végét. Tudja tanár úr, olyan fertelmes posvány ám az ilyen istenháta mögött való rezidencia, ezzel a csürhe néppel, hogy önnek arról halvány segéd fogalma sincsen, megbocsát. Már hogy az alsó néposztályt értem persze, azt egye meg a fene. No de azért nincs baj tanár úr, mert majd bevezénylek ám én ide kisegítés ürügyével egy-egy gyenge csibét a tanyákról, olykor-olykor!

És a nyelvével csettintett.

Péter ijedten védekezett:

- Ne tessék, köszönöm, ne tessék! Nem kértem, ugyebár?

Hirtelen kezet nyújtott a kasznárnak s menekülve sietett a szobájába.

Olvasott. Elolvasta végig a "Huszonhat és egy"-et. Tehát a kis cselédlány, a huszonhat rab péklegyén epedő szerelmének tárgya, mégis csak a kiszolgált katonáé lett! Valami vad, kancsukázó típus ez a kiszolgált katona...Föl-alá sétált és nem örül a külső békének s a pompás szobájának.

Este volt már, amikor megjöttek a háziak a vendégségből. Elemér gróf meglátogatta Pétert a szobájában s magával vitte, hogy szüleinek bemutassa. Rövid volt a diskurzus. Péter feszesen ült és úgy felelt a kérdésekre, mintha az egyetemen vizsgázna.

- Reméljük a legszebb sikert! - mondta az öreg gróf, mire Elemér, aki mindeddig állva, tompán hallgatott, segítségére sietett Péternek, mert hátha az magától még nem állna föl:

- Jöjjön, megmutatok magának egyet-mást.

Hosszú folyosón mentek végig agancsok és lovak fotográfiai között. Elemér gróf előre futott, Péter baktatott utána, csak azért is lépésben.

- Gyerünk előbb átöltözni, - javasolta Elemér gróf.

- Átöltözni?

- Igen, - mondta a gróf, de már kínos gyanúval kérdezte:

- Csak ez az egy ruhája van?

- Ez az egy.

- Ugyan miféle emberek maguk? Kerekes doktornak is egy ruhája volt. Én nem is értem magukat. Hogyan lehet egy ruhában járni?...De csak menjünk, egy kicsit majd rendbehozom magát. Hányas nyak van?

- Negyvenes. Köszönöm, gallérom van.

- Adok magának néhány nyakkendőt. Adok inget is.

- Köszönöm, majd máskor. Ingem is van.

De a gróf megmarkolta Péter kabátját, látható dühvel az egyszál ruha ellen, s erőszakkal cipelni kezdte. Fölvitte a szobájába, az emeletre. Egy szekrény ajtajának belső falán, kifeszített zsinóron, függött a nyakkendő dús fürje. Lehetett vagy kétszáz darab. A gróf válogatott köztük. Péter összeszorította a fogait. Mit tegyen?

- Na fogja! - és a gróf a Péter vállára terített néhány nyakkendőt, mivel az nem igen nyúlt érte.

Egy színes mellényt s három inget is fölibük rakott. Péter tanácstalanul állt, nem talált formát a visszautasításra. Most mit mondjon? Hogy nem kell? Miért nem kell? Rápirítana erre a gőgös fiatalemberre, aki pedig olyan buzgó most.

Bizony, csak az lett a vége, hogy cipelte le a szobájába az ajándékot, kedvetlenül, szinte meghajolva. Első vigasztaló gondolat: nem használja őket. Semmi áron sem. A többi gondolat így következett sorjában: a mellény azonban szép, a nyakkendők is szépek, megpróbálja, hogyan is állna neki egy ilyen mellény s egy ilyen drága nyakkendő.

Fölvette a mellényt, felkötötte a nyakkendőt s megnézte magát a tükörben. Ha pénze lesz, vásárol majd ilyesmiket. De ezeket nem hordja, nem és nem!

Elemér gróf nagyot csodálkozott, amikor a vacsorán Péter pontosan ugyanazokkal a ruhadarabokkal jelent meg, amelyeket eddig viselt. Ugyanazzal a kopottas nyakkendővel, ugyanabban a rojtosodó ingben. Szeretett volna valami gúnyos megjegyzést tenni rá, de a szülei előtt nem lehetett. Úgy látszott, hogy Péterrel a szülők különös udvariassággal bánnak: máris az asztalnál a háziasszony után következett, a grófnő barátságos beszélgetésbe kezdett vele s különben már a bemutatás után kijelentette, hogy nagyon szimpatikus fiatalember.

A vacsoránál most három inas szolgált fel, köztük János is. János kevésbé rutinosnak látszott az asztal körül, mint két társa: egyszer egy köretes tállal a grófnő balkarját súrolta, a szerencsétlen, pont a grófnőét, amire hirtelen el is pirult. A grófnő egy pillantást vetett a grófra, szinte láthatóan aggódott, mert a gróf szörnyes haragszik minden ügyetlenségért. De a gróf éppen falt s a tányérjára bámult.

Bort ittak, Péter is ivott. Kissé felélénkült a bortól s ugyancsak megeredt a nyelve. Már tréfás eseteket is mondott el, furcsa, kispénzű városi emberekről, tehát valóságos exotikus figurákról. A grófnő úgy kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak. Az öreg gróf is nevetett, Elemér kedvetlenül mosolygott. Valami groteszk eset csattanójánál történt, hogy még a János szájaszélén is valami kis mosoly indult meg. Ezt észrevette ez öreg gróf, egyszerre vérvörössé vált, a szeme kidülledt, letette a kést, villát s felhördülve ordított rá az inasra:

- Takarodsz ki!

Síri csönd lett. János gyorsan letette az ásványvizes üveget, melyet éppen körbe hordott, s kisomfordált. A gróf villámokat szóró tekintettel követte léséről lépésre, míg csak el nem tűnt. Akkor még utána ordított:

- Na megállja, kutya!

Péternek torkán akadt a szó. Nem tudott tovább beszélni, legkevésbé pedig mulatságos történeteket előadni. Idétlen zavara egészen kínossá vált volna, ha a grófnő nem sietett volna segítségére. De a grófnő hirtelen belekezdett egy ugyancsak mulatságos történetbe, mely a kastélyban esett meg, éppen a személyzet körében. No lám!

Vacsora után a pipázóban feketéztek, cigarettáztak. Egyszer, amikor alkalom adódott, Péter halk suttogással, hogy az öregek meg ne hallják, azt kérdezte Elemér gróftól:

- Ez a János most kikap, ugye?

A fiatal gróf gúnyos mosollyal nézett rá:

- Mindenesetre kinéz neki egy-két pofon.

- Ú-úgy!

Tizenegy óra lehetett, amikor aludni tértek. Péter sokáig sétált föl-alá a szobájában. Nagysokára az ajtóhoz ment, megnézte, hogy nem feledte-e el bezárni. Lefeküdt s néhány perc alatt mély álomba merült.

Másnap délelőttre volt kitűzve az első lecke Elemér gróffal, még pedig tíz órára. Péter kilenckor kelt. János hozta be a reggelijét, tejszínes kávét, vajat,hideg sültet és szőlőt.

- Gyalázatos eset! - gondolta Péter, ahogy Jánosra tekintett. De a dús reggeli láttára valami állati öröm lobbant fel benne.

Szegény János! - gondolta még szinte elhalón és mohón nekiesett az ételeknek. A kávé kitűnő volt. Ó, ha ilyent adnának a körúti kávéházakban! Bizony, soha még ilyen jót nem evett.

Nagyszerű reggeli! - gondolta s már bizonyos, hogy azt is gondolta, ha nem is jutott fel a tudatáig, hogy hát: nagyszerű emberek. Na persze, akik az ilyen reggelit adják!

Peches fráter ez a János! - gondolta.

- No mi újság, János?

János talán nem is értette a kérdést. Csak foglalatoskodott tovább a mosdó körül. Újra kellett kérdezni:

- Nincs semmi újság?

János illedelmesen abbahagyta a munkáját s felé fordult:

- Parancs, kérem.

- Nincs semmi újság?

- Semmi, kérem.

- Hát mi volt az, tegnap este?

János talán nem is tudta, miről van szó. Mereven bámult.

- Miért haragudott meg úgy a méltóságos úr?

- Nem tudom.

- Nekem az a gyanúm, hogy tudja! Maga most nem őszinte, János! Magának bizony nem szabad az urak között nevetnie!

János hallgatott. Péter felugrott az asztaltól, az ablakhoz sietett s kitekintett rajta. Kék volt az ég, sütött a nap. Lenn az ablak alatt állt a hordó, de most nem volt rajta teknő. Péter visszasétált az asztalhoz, János már a Péter ruháját vette a karjára, hogy vigye kikefélni.

Igen, nem állt lenn a teknő, nem mostak lent a cselédlányok, Péter még csak ezt az egyet akarta megkérdezni:

- Mi van a nőkkel, János?

Lassan született meg a felelet:

- Nincs kérem velük semmi!

- Már azzal a nővel, akit nekem szerez. Még nem tud senkit?

- De igenis, már van egy.

- No! És csinos?

- Igen, szép nő.

- Csak nem? Miféle?

- Rendes nő.

- De hát mégis, mi a foglalkozása?

- Özvegyasszony.

- Ejnye! Mostmár csak az a kérdés, hogy megértett-e maga engem. Tudja-e maga, János, hogy mi az a rendes nő? Az a jó alakú, gusztusos nő?

Péter kacagott, figyelte Jánost, szerette volna magával ragadni. De hiába. Kacagott, de már inkább kínjában, mint tiszta örömmel.

- Parancsolja? - kérdezte szárazon János.

Péter maga sem tudta, hogy hát parancsolja-e vagy sem. Megint csak nevetett, azután másról kezdett beszélni:

- Szoktak ide vendégek jönni?

- Igen.

János már indult kifelé, egyik kezében a tálcával, másik karján a ruhával. Péter ajtót nyitott neki. János ebbe belepirult.

Péter felöltözött s fölsietett Elemér grófhoz. Az már várta a szobájában. Fehér- és lilacsíkos pizsamában ült a díványon. Könnyedén nevetett:

- Remélem, nem képzeli, hogy tanulunk.

- De igen, tanulni fogunk.

- No, azt nem hinném. "Tanulni fogunk" - ehhez kettő kell. Maga tanulhat.

- De muszáj tanulnunk. Az feladatunk, hogy én tanítsak, ön pedig tanuljon.

- Jó, jó! De nem mindjárt az első napon.

- Ezt nem értem.

- Az nem baj. Nem muszáj mindent értenie.

Péter megzavarodott. Már kezdett ingerültté is válni. Egy kicsit töprengett, azután nekiszánta magát:

- Nem alkuszom. Ha most engedékeny leszek, ön minduntalan ugyanilyen követelésekkel fog előállni. Én végzem a kötelességem és megkezdem a leckét. Most elő fogok adni, először is római jogot.

A gróf gúnyosan nevetett:

- Hát akkor ne zsenírozza magát, csak adjon elő. Én majd azalatt alszom egyet.

- Különös.

- Nem tetszik magának?

- Nem nagyon.

- Pedig kár.

Most az ajtóhoz ment a gróf, kinyitotta s egyet kiáltott.

- Já-ános!

János hamarosan megjelent.

- Felöltözöm.

A gróf átsétált a másik szobába, János utána kullogott. A szobából visszakiáltott a gróf:

- Azért maga csak adjon elő!

Péter kínosan mosolygott. Humoros! Sőt "kedves"!

Megint hallatszott:

- Tanár úr!

Péter egy szót sem szólt.

- No jöjjön be!

Péter nem mozdult.

Most a nyitott ajtóban megjelent a gróf, engesztelően mosolygott, gúny nélkül:

- Ne haragudjon. Ráérünk holnap is. Most jöjjön be egy kicsit, mindjárt készen leszek.

Péter nehezen állt fel, lassan lépdelt.

- Adj egy másik cipőt! Nem azt!...Azt ott! Nem azt, te ökör!

A gróf az ágyára dobott egy inget, melyet a szekrényből vett ki János s kezdte belerakni a gombokat. A gróf a tükörben megnézte magát. A kefével simított néhányat a haján.

- Ide!

Ez is az inasnak szólt. Hogy adja oda az inget. De az egyik kézelőgomb még nem volt belekapcsolva. János iparkodott. A gróf odalépett hozzá s megfogta az inget. Péterhez szólt:

- Miért nem hordja az inget, amit adtam?

Péter kelletlenül felelt:

- Isten tudja. Mondjuk, hogy elveimbe ütközik.

- Tyű, de kényes ember!

De már egy kis zavar is elöntötte a grófot. Többet akart ennél mondani, de hirtelenjében nem tudott. Idegesen megrántotta az inget, melynek ujját János még makacsul tartotta s mivel túlságosan iparkodott, hát csakugyan nem tudta belekapcsolni a kézelőgombot. Annyira nem tudta, hogy káromkodnia kellett volna s dühében elvörösödött. És amint a gróf megrántotta az inget, János ellenállhatatlanul visszarántotta egy kicsit. Csak egy kicsit.

A gróf egyszerre elsápadt, János tekintete máris riadttá torzult. Irtózatos erejű pofont adott a gróf Jánosnak, akkorát, hogy úgy hangzott, mint amikor egy nyers tökre bottal ütnek. János megtántorodott. A gróf új pofonra emelte a kezét, de János már eltakarta a képét s így a második ütés csak a kezefejét érte. A gróf üvöltött:

- Te disznó! Még védekezel? Te büdös paraszt!

Most már az ökölcsapások sorozata zuhogott Jánosra, a kezére, a testére, a fejére. János lehajolt, két kezét a fejére szorította. A gróf belerúgott az oldalába, János egyet nyögött, a falnak esett, majd lezuhant a padlóra és elterült. A gróf még utána ugrott s belerúgott, lábát új rúgásra emelte, de Péter elébe furakodott:

- Csillapodjon, kérem! Nagyon kérem!

Így szólt Péter, halk hangon, rémülettel.

A gróf állt vele szemben, dühvel nézett rá, majd undorral a heverő inasra, azután elfordult, az ágyhoz ment s folytatta az öltözködést. Ő maga csatolta be a kézelőgombot az ingbe s közben tompán, lihegve beszélt még:

- Majd megtanítom én az ilyen csirkefogókat.

Csirkefogókat! Mi ez? Péter rémülete egyszerre elszállt. Keze ökölbe szorult. Hej, a kutya istállóját a fajtádnak!

De a gróf szinte bájos mosollyal fordult felé:

- Bocsásson meg ezért a kis incidensért. Sajnálom, hogy a maga jelenlétében történt. Nem állt módomban, hogy megkíméljem.

Péter határozott, kemény szavakkal mondta:

- Én is sajnálom, hogy egyáltalában megtörtént. Csodálkozom rajta!

A gróf mosolya gúnyossá vált:

- Szóval, kölcsönös sajnálkozásunkat fejezzük ki. Ebben megegyeztünk.

És félreérthetetlenül nyújtotta a kezét:

- Viszontlátásra!

Péter csak néhány pillanatig habozott. Szerette volna visszautasítani ezt a kezet. Lesz, ami lesz! Verekedés, párbaj, az állás elvesztése, akár a halál, mindegy! De elfogadta a kezet. Fúj, azt a kezet!

És leverten baktatott a szobájába.

Ebédig azon töprengett, hogy mit kell tennie. Összepakolja például a holmiját s a legközelebbi vonattal hazautazik. De mit szólnak otthon a szegény szülei! És ugyan, erről szó sem lehet, hisz útiköltsége sincs. Hát akkor egy másik variáns: beszél a fiatal gróffal. A lelkére beszél, szigorúan. Ennek semmi értelme. De ha ennek nincs értelme, akkor mit tegyen mást, mint, hogy szépen beszél vele, kérleli, magyaráz neki. Hát ennek azután még kevesebb értelme lenne! Fog az ilyen emberen a szép szó, De meg nem is tudna hozzá szólni egy szót sem.

Azután arra gondolt, hogy valamivel kimenti magát s az ebédjét a szobájába hozatja. De mivel mentse ki magát? Még ezen is fennakadt, pedig hát akár micsoda rosszullétet mondhatott volna. Igen ám, de a dolog átlátszó, a helyzet majd kínossá válik.

Az lett a vége töprengésének, hogy egy órakor megjelent a pipázóban. A grófnő és az ifjú gróf már ott voltak, álltak egymással szemben. Az asszony így fejezte be szavait:

- Igazán, nagyon haragszom s ha még egyszer megtörténik, azzal büntetlek, hogy két hétig nem szólok hozzád. Én mindig arra tanítottalak, hogy a személyzettel emberségesen kell bánni.

A gróf állt lehorgasztott fejjel, fehéren, szótlanul.

A grófnő engesztelő tekintettel nézett a Péter szemébe s anyai szeretettel mondta:

- Meghívom magát délutánra kocsikázásra.

A fiúhoz fordult:

- Te hajtod a lovakat. Kocsis nem is kell. De persze nem azokat a vad lovakat fogatod be.

Az ebédnél, Péter nagy ámulatára, János is felszolgált. Tehát komoly baj nem történt. Péter fürkészve figyelte. Szertartásos volt és ezúttal semmi hibát nem csinált.

Ebéd után kocsizni mentek. Hárman ültek a kocsin: a grófnő, Péter és Elemér gróf. Átrobogtak a falun, az emberek megálltak az út szélén s áhítattal köszöntek. Így a református pap is, magas, atléta termetű ember. A falut elhagyva, az országúton repültek, majd egy szilfás úton elhajtottak Bertalan-majorba. Az egész majort megkerülték, ezt a majort hibátlan út szegélyezte, gyönyörű fasorral. Péter komor volt, az ifjú gróf vidám, fent ült a bakon és acélos karokkal tartotta a gyeplőt. Néha-néha hátrabeszélt a gróf, tréfás kiszólásokkal próbálta bosszantani, vagyis jobb kedvre deríteni Pétert. Péter a tréfákon kínos kelletlenséggel mosolygott.

A kocsizás után Péter a szobájába ment. Már esteledett, felsrófolta a csillárt. Leheveredett a díványra. Szörnyű magányosságban érezte magát. Mindenki idegen itt. Különösen most, a kocsizás után; mert a grófnő kedves és jóságos, de mégis olyan feszélyezett volt a beszélgetésük. Mit is beszélhetne vele mást, minthogy a kérdéseire igent vagy nemet mond. Tegnap este, azt igazán a bor tette, hogy egy kicsit meglódult. Ki van itt ember? Talán a református pap! Majd megpróbálja. Vagy a tanító! Vagy az orvos. Megpróbálja majd sorra, hátha!

Olvasni akart, de nem tudott. Megint nem tudott. Ó, kezd már a szoba nagyon is kétes gyönyörűséggé válni. A metszetek a falon, nahát azok undorítóak. Kardos, kalpagos vitézek, bajusszal és nagy szakálla. Fúj! Nemhogy valamely Renoir-kép színes reprodukciója mosolyogna a falról!

Felugrott és kiszaladt a szobából. Átsietett a kastély épületbe. Szitált az eső! Céltalanul ődöngött a folyosókon, nem tudta, hová menjen, mihez kezdjen. A folyosó igen, ez az, végig aggatva szarvas agancsokkal s lovak képeivel!

Nincs senki, akivel szóba állhatna. Be kellene mennie, a konyhába. Ott már készítik a vacsorát, ott emberek dolgoznak, ott ég a tűz, ott ragyog a könnyű munka vidámsága. Lám, bolondság ez, valami gyermeki emlék, régről, amikor a konyhába menekülhetett az anyjához.

A folyosó végében, a konyha előtti ajtó félig nyitva volt. Cselédszoba ez, bentről hangos nevetés hallatszott. Konyha lányok és inasok ültek benn, tréfálkoztak, János vitte a szót. Valamit elbeszélt, pajzán szavakkal, durván és nagy hangon, mintha nem is az ő hangja lett volna. Alig lehetett ráismerni. A többiek nevettek, hogy csak úgy dülöngéltek. Péter kissé visszahúzódozott, eddig nem vették észre, mert nem láthatták. Jánosnak járt a szája:

- Mondom a Sárinak, te buta tehén, hát mit bőgsz?

Péter szíve elszorult. Megszállta a vágy, hogy bemenjen közéjük. Ez kell neki, mindegy, ha durván, bárdolatlanul zuhog is, de emberi hang, az ember. Most rajta kapta Jánost! De még csak állt.

Hirtelen eszébe jutott, hogyha így kapja valaki, azt hiszi, hogy "hallgatózik". Tehát vagy be, vagy tovább innen. Kopogott az ajtón, beljebb tolta azt s belépett a kis szobába. Hirtelen csönd, mindenki elhallgatott s lassan fölemelkedtek az ülők. János arca már egészen merev volt. Valaki még küszködött a röhögésével, még egyet-kettőt nyihogott, de mások rosszallón néztek s ennek az arca is megfagyott.

- No, mi az, János? Jól mulatnak?

- Csak beszélgettünk, kérem.

- De én úgy hallottam, hogy nagyon jól mulattak.

Csend.

- Hát csak halljuk tovább! Én is szeretnék egy kicsit nevetni.

Csend.

- Hát mi volt avval a...Sárival? Aki bőgött.

Enyhe mosoly itt, ott.

- Semmi kérem, csak valami bolondság.

Az egyik konyhalány csinos volt és melles, vállas, kívánatos. Péter pislogott felé, de az lesütötte a szemét. Szőke a haja, rózsaszínű, húsos a képe.

Ejnye, ez a János majd elmondja a társainak, hogy ő milyen megbízást adott neki. Az egész banda röhög majd rajta.

Péter kiment a szobából.

Már ezen a napon, még csak a második! nagyon sokára lett vacsora idő. Vacsorára vendég is érkezett, egy özvegy földbirtokosnő. Fiatal és szép asszony. A vacsorához pezsgőt ittak,. Az öreg gróf viccelt Péterrel s ilyenféléket sugdosott neki:

- Udvaroljon neki! Özvegy, szép, hátha megbolondul. Van ám itt a szomszédságban hatezer holdja. Meg Tolnában is vagy nyolcezer. Ugye szép, mi? Csak kár, hogy olyan pacsuli-szaga van. Túlságosan bebüdösítette magát a mi tiszteletünkre...Maga ezt szereti? Fene gusztusa van! Én bizony előbb lefüröszteném róla.

Valamit az özvegy észre is vett, már persze nem szavakat, hanem hogy róla van szó, Pétert bujtogatják. Kedvesen mosolygott és ujjával megfenyegette az öreg grófot.

Péter már arról ábrándozott, hogy semmi sem lehetetlen. Egy mosoly - és már megeredt a fantáziája. És a pezsgőtől egészen megeredt a nyelve. Már megint megeredt a nyelve, - mi lenne, ha állandóan szeszesitalt inna?

De csakhamar hajótörést szenvedett. Mert a szép özvegyasszony egyszer csak halk hangon családi bizalmas dolgokról kezdett beszélgetni a grófnővel s ennek aztán nem lett vége. Péter egy-kettőre összeomlott. Annyira, hogy egyszer csak fölállt, fejfájással mentegetőzve elköszönt. Gyenge vigasz, hogy kissé csodálkoztak a távozásán. Ó, igazán csak formaság!

Az öreg gróf még utoljára is ugratta:

- Egy kis hirtelen szívdobogás talán? Jó jel!

Péter szinte rohant, betört a szobájába. Levetette magát az ágyára, belefúrta arcát a vánkosba és sírni akart. De nem tudott. Csak hosszú sóhajok törtek ki belőle.

Sóhajtozott, fetrengett sokáig. Azután felegyenesedett, állt megtört tragikus pózban. Föl-alá sétált, izgatott lépésekkel. Nagysokára kezdett vetkőzni. Levetette kabátját, az ingét. Odalépett a tükör elé s mélységesen nézett a saját szemébe.

- Istenem, milyen kár értem!

És bámulta riadt, könnytelenül síró szemeit. Izzó lelkét, domború mellét s szép masszív izmait.

- Nyomor! Gyalázat!

Most ezek még beszélgetnek, éjfélig beszélgetnek. Akkor fölmegy a szép asszony a szobájába, a kastélybeli vendégszobák egyikébe. Levetkőzik, bódító illatot áraszt parfümös teste - és vajon kit bódít el! Senkit. Egyedül, hidegen, lelketlenül és bűnösen fekszik az ágyában.

Pedig milyen gyönyörű, milyen boldogságos egy ilyen asszony. Szép, forró, üdvösséget adó. Rózsaszínű bőre áttörik finom ingén, a karja meztelen, a haja leomlik s ingének mély vágásán keresztül kibújik a melle. Ó jaj!

Halk, de riasztó kopogtatás hallatszott.

- Ki az?

- Én vagyok.

Ah, ostoba, buta, hülye férfihang.

- Ki az az én?

- Én vagyok, János.

- Szabad.

De az ajtó zárva volt. Péter az ajtóhoz ment, kinyitotta.

János belépett. Komoly arccal, mint mindig, de most kissé elfogult hangon mondta, inkább rebegte:

- Itt van kérem a nő.

- Miféle nő?

- A nő. Akit tetszett parancsolni, hogy szerezzek.

Parancsolni! Fenét!

- De csakugyan?

Péter lassanként megörült. Csaknem felujjongott. Igen, igen, egy nő vár kinn, bebocsátásra vár. Mindegy, hogy ki, mindegy, hogy milyen, nem grófnő, nem parfűmös táncosnő, de egy eleven, kedves, ifjú leány, csinos, izmos, hiszen Jánosnak megmagyarázta, valósággal leckét adott neki. Ó, milyen kedves, derék ember ez a János. Egyetlen barát.

- Csinos? Rendes?

- Igenis.

- Na jól van.

- Beereszthetem?

Péter most egy kissé megriadt. Most, a gyönyörű asszony, a gyönyörű úriasszonyról való fantáziája után. De mindegy, idegesség csupán, hadd jöjjön.

Föl-alá sétált. János kiment a szobából. Péter fölkapta a kabátját, csak úgy, a meztelen testére.

Gyenge kopogás.

- Tessék.

Erősebb kopogás.

- Tessék!

Az ajtó megnyílt. Belépett a nő. Ott állt, mint valami kísértet. Kendővel volt a feje bekötve. Magas, merev, a melle lapos. Szemét sunyin lesüti. Arca durva, csontos, tele apró ráncokkal a bőre. Vén! Micsoda szörnyeteg! Ha-ha-ha! János fogalma a nőről. Hihetetlenül rettenetes! A rabszolga Jánosé!

Jaj, mit tegyen most? Eh, habozásról szó sem lehet:

- Szóval maga az?

A nő állt, pislogott, hangot nem hallatott.

- Hát...Jól van kérem. Köszönöm, hogy eljött. Csak...csak látni akartam, majd megüzenem Jánossal, hogy mikor kell eljönnie.

A zsebébe nyúlt, azután valami pénzt nyomott a nő markába.

A nő hirtelen sarkon fordult és elsietett. Lépései keményen és kegyetlenül kopogtak a folyosó kövein.