Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Paul Claudel: Violaine
(Chevoche vidéke. Téli este. Két elhagyott út keresztezője, gyér fenyves és nyír-erdő között. Mara Vercors áll az úton, egy magas vasfeszület előtt, Aubin-nel, a vak gyermekkel és egy másik asszonnyal.)
A kis Aubin: Anyám! Anyám! menjünk innen.
A asszony: Bizony. Késő van. Indulhatnánk is már.
Mara: Én még várok. Nem azért jöttem. Lesz, ami lesz, de egyszer már utolértem valahol!
Az asszony: Késő van. Messze az út. Félek. Ez a kereszt, ez a keresztút, itt előttünk, itt ni. Benn az erőd sűrűjében, nem jelent ez semmi jót. Valamikor, az igaz, erre vihetett az út. Mutatták a csárdát is, nem maradt belőle semmi, csak a pince, egy-két fallal. A gazdáját, azt mondják, felkötötték.
(Havazni kezd.)
Mara: Tessék no, most meg havazik is! Ó, de hideg van!
Az asszony: Késő van. Menjünk.
Mara: Dehát még hány napig várjak, hogy egy asszonyra találjak, aki még csak nem is lát! Nem bánom, ha fává fagyok, és Aubin is belegebedhet! Mégse jövök el még egyszer. Itt maradok, míg meg nem találom.
Az asszony: Jaj, micsoda nyomorúság az erdőt hajkurászni, vénségemre! Ez se tesz ám jót, tudom, a bajomnak!
Mara: Hát nem tudják, hol tanyázik?
Az asszony: Egyik nap itt, másik nap ott. És aztán hónapokig se látják. Hajszolni kell, mint egy vadat. - Aztán vak a kicsije?
Mara: Az.
Az asszony: Nekem belül van a bajom.
(Csönd. Tűnődés. Hull a hó.)
Hej, nagy baj az! Ki hinné, ha látja. Nem úgy, mint a Mariette, akiről előbb meséltem. Ő is így volt, születése óta. A szeme köröskörül vérzett, még csak nézni se volt jó. Aztán, látja, férjhez ment, de még gyerekei is vannak.
- És most éppen olyan jól lát, mint mi ketten.
- És aztán ott van Philippe apó, annak a karját hozta helyre.
- Furcsa volt, ha látta őket!
Az biztos, hogy különb az alvajárónál.
Mara: Akkor hát olyan csodatévő?
Az asszony: Nincsenek csodák, de együgyű! Ezt "erőnek" hívják, hát persze. Nincsenek csodák. Csak "erő" az, érti? Jól megmagyarázták ezt nekem. - Nincs is neki helyes esze, hogy így futni hagyja a népet! biztosan valami rossz lélek! Nem jobban tenné, ha városba menne, akármerre, szép kényelmesen, mint hogy itt bomoljon az erdőn, akárcsak egy eszeveszett? Hát persze, hogy futóbolond. Hiszen mindenki megnézné, könnyen. Aztán pénzt is keresne. És még a vidékre is áldást hozna.
Mara: Persze, hogy jobb volna. És azt mondják, ugye, hogy vak?
Az asszony: Az.
Mara: És hogyan hogy hazatalál?
Az asszony: Valahogy csak segít magán: otthon van itt, mint az állatok.
Mara( másfelé fordul): Mi ez?
(Egy tisztáson, a friss hóban, meztelen láb nyoma látszik.)
Az asszony: Ó!
Marra: Meztelen láb! Az öt ujja meg a sarka. Asszony lába lesz.
Az asszony: Keresse, ha tetszik. Én elmegyek, félek! Ez a meztelen lábnyom a havon, ejnye hogyan megijesztett! Nem lesz ez rendes fehérnép. Mezítláb ebben a hidegben? No jön-e?
Mara: Nem.
Az asszony: Maradjak csak, ahogy vagyok. Nahát, Isten megáldja.
(Elmegy.)
Mara(magában): Jobb is lesz így. Legalább magam vagyok, és majd csak engem kell meghallgatnia,
(sokáig néz arrafelé, amerre eltűnnek a lábnyomok; majd amint másfelé fordul, a hózivataron át egy fekete formát vesz észre: darócruhájában, csuklyásan, mintha csak felé tartana. S mikor már ott van a közelében, Mara felismeri Violaine-t. Mind ketten, egy pillanatig, mozdulatlanul állnak szemben, aztán Violaine tovább megy a másik meg követi.)
*
(S egyre mélyebben hatolnak a gyér fenyő- és nyír-erdőbe, a boróka meg a hanga közé. Olykor egy nyúl ugrik fel, a lábuk előtt. Mara a hátán viszi kisfiát. A hó eláll, itt az éj. Egyszerre kivilágosul a tájék. A hold első negyede roppant fényudvarban ragyog s rávilágít egy halomra, melyet hanga a fehér homok borít. Itt-ott óriási sziklák, fantasztikus alakú homokkövek. Úgy telepednek egymás mellett, mint ásatag állatok, titokzatos emlékművek és otromba bálványok, korcs fejjel és tagokkal. És a vak csak vezeti Marát, egészen a barlangig, ahol lakik; két szikla alkotta üreg ez, egyik a másikon nyugszik. A barlang mélye teljesen zárt, csak egy nyílása van a füstnek. Violaine tüzet rak a rőzséből.)
*
(És most ott ülnek mind a hárman, szó nélkül, a tűz körül.)
Violaine: Már nem sírok. Az a hamu rég lehullt az arcomról.
Mara: Violaine, hát megismertél?
Violaine: Mara Vercors, nővérem.
Mara: Igaz, hogy vak vagy? de teljesen vak?
Violaine: Igaz.
Mara: Akkor hát hogy ismertél rám?
Violaine: A szagról és a lelkemmel, itt belül.
Mara. De ha nem látsz, miért nézel rám? hisz a vakok sehova se néznek. Míg ez a te két szemed, ámbár meg se mozdítok, olyanformán követ engem, akárcsak az arcképeké, amiktől nem lehet szabadulnunk. Pedig hát én jól látom, nem olyan a szemed, mint bárki másé. Mert lám tiszta a tüze: de nem ragyog és nincs visszfénye. Mégse gondolnám, hogy nem lát, mert hogyha a jól látó szem világosságra való és minden a fény burkán át hatol csak belé, a te szemed, azt kell hinnem, csak az éj iránt érzékeny, s mindent a magvában sejt meg, s derengő belső formájában. Ne vesd rám sötét és üres szemed!
Violaine: Kerestél; meg is találtál.
Mara: Most legalább tudom, hogy élsz. Mit csináltál mindeddig? Ám, amikor megleltem ezt a furcsa lábnyomot, meztelenül a fehér pelyhen, és amikor, hirtelen, a lebegő hópihék között, megláttam ezt a sötét formát, és aztán mikor egészen rád ismertem a holdvilágnál...
Violaine: És követtél?
Mara: (Alig hallható hangon, félig beszél, félig magában): Szívem...jéggé fagyottan...A győzhetetlen engedelmességtől...A borzalom és a biztonság érzetével...
(Szünet.)
Violaine: Nem az útnak szakad vége, csak az óra érkezett el, hogy lefelé tart az utas, s valaki vár, mint egy szolgáló, akit mielibénk küldtek, és akit bár nem ismerjük, felismerünk az éjszakában, az útszéli kereszt mellett. Aki vezet bennünket, végig mellettünk haladva, mint az, aki egyre hallgat, amellett, aki meg nem tud.
(Szünet.)
Mara: Violaine, kemény fejű vagyok. Magamban hordom önnön törvényemet, aminek úgy engedek, mintha papírra volna írva, akárcsak egy katona. Ha a javam azt kívánja, hogy megtegyek valamit és én határozottan látom, megteszem, kerüljön akármibe. De ahol nincs ujjmutatás, éppúgy nem teszek egy lépést, mintha csak a föld nyílna meg, egyszerre, a a lábam előtt. Ilyen vagyok, Violaine, és én erről nem tehetek.
Violaine: Hát azt megmondhatnád-e, hogy ki vagyok és mit tudok?
Mara: Tudom, hogy jót tehetsz velem. Tudom, hogy kellesz nekem, noha vak vagy! És tudom azt is, hogy bántottalak, de ezzel most nem törődöm. S hozzád fordulok, nem félek, mivel, mondom, kellesz nekem.
Violaine: Neked, a jól látónak, a vakra van szükséged! Én tőlem kérsz segítséget, tőlem, kinek semmije sincs!
(Szünet.)
Mara: Hogyha tudni akarnád, édesapánk visszatért-e, nem, még most se jött haza.
Violaine: Hol van?
Mara: Nem tudom. Hírt se hallunk róla. Anyánk pedig...
(Szünet.)
Violaine: Ó jaj!
Mara: Alig hogy te elmentél. Többé nem is tért magához. Egy ideig sorvadozott. Aztán meghalt. - És te, hogy éltél azóta?
Violaine: Fölismerem a ház hangját. Úgy cseng, akár anyánké, ámbár a te hangod tisztább, és az övé fátyolos volt. Eljöttél a társalgóba! És én, látod, olyan vagyok, mint a szegény apáca, rács és kárpit mögé rejtve, kit rokona meglátogat, s híreket hoz hazulról. "Valaki meghalt", mondja neki. Tulajdon testem az én cellám, sehol sincsen ablaka, az ajtaja kulcsa pedig egyetlen őrzőm kezében. Nem tudom én már, hol vagyok, akit szeretek, abban vagyok! Mara, megváltoztam-e? Mondd csak, milyen most a külsőm?
Mara: Mondd, csakugyan vak vagy-e? és teljesen világtalan?
Violaine: Az vagyok.
Mara: Hamuról szóltál az előbb. De ugye, hogy nem arról, amit én szórtam rád egyszer!
Violaine: Előbb azt hittem, semmiség, és hogy végezhetem a munkám. Cseléd voltam. Csakhogy igen fájt a szemem, s úgy láttam mindent magam előtt mint az, aki nem aludt, mint a fonó munkáslány, ha minden szálat összezilál: így mosódott el a világ. És hát mosni még csak tudtam, varrni már nem. És bizony balga voltam akkor és azt mondtam magamban: "Istenem, lásd vak leszek, hogy megélhessek?" És már nem is láttam tisztán, hanem csak úgy, mint amikor behunyjuk a szemünket.
Mara: Most már értem, mit jelent az, hogyha nem látunk tisztán.
Violaine: Éjszaka minden fekete; télen semmi ki nem sarjad. És én mégis jól emlékszem, a múlt évben, karácsonykor, hogy éjféli misére mentem, láttam a nagy almafát, a zsibongó éjszaka mélyén, fehérebben mint májuskor, minden ága leghegyéig eleven szép virággal tele! Káprázatos ígérete - akár egy dús nászi köntös - de micsoda gyümölcsnek? Így várt, mivel kellett neki, az az éjszaka a fára, hogy levele mind lehulljon és hogy a nap távozzék tőle.
Mara: Hogyan! most meg azt mondod, hogy örülsz a vakságodnak?
Violaine: Minden az Úr titokzatos akaratával történik. Van olyan gyümölcs, ki kedvére érik tavasztól őszig, a kegyes napon. S van olyan, mint a szőlőfürt, aminek szárát megcsavarják, hogy hamarább feketedjék, és hogy Boldogasszony napján a Szűz keze közé tegyék. Te vágtad el azt a szárat, amin én mindeddig csüggtem, és mostan már egyedül Isten tenyerében nyugszom. - S ki ismer egy embert jobban, az-e , aki időnként betér hozzá érdekből, vagy esetleg tisztességből, vagy pedig a szolgálólány kinek kenyeres gazdája? Ez könyv nélkül ismeri, nem csupán a külsejében, hanem házi titkaiban.
Mara: Hogyan tudsz itt megélni?
Violaine: Egy jó lélek magához vett; aztán magamra maradtam. És kezdetben tanulnom kellett, s ha a gyermek látni tanul, nekem a nem-látást kellett akkor megtanulnom, s minden dolog távolságát. Mara, a látás meg a hallás révén más-más ismeretet szerzünk. Mert mit látunk minden dolgon, ha csak azt nem, hogy micsoda? És micsoda minden dolog, ha nem más, mint önmaga? Mert például más a Kék, s más a menny, bár ugyancsak kék. Viszont a hallás segélyével mi mást tudunk meg mindenről, mint azt, hogy itt van, külön hangját, maga-magából szakadt jelét, elnevezését. S míg a látók szellemüket kifelé szegzik két szemükkel, és kifelé vetítik minden éberségüket, a vak egész lelkét gyűjti ama belső tapintás, a hang sötét érzése köré, amire a fej kétfelé, két bonyolult fül nyílik, a mély zengés megemésztésére. És ezt azért mondom neked, hogy megértsd, hogyan éltem. Mivel nem volt módomban kenyeremet megkeresnem, valaki mástól kellett várnom, s mivel meg nem süthettem, mástól kellett készen kapnom. És hogyan is kaphattam volna, ha mi ketten nem leltük volna módját annak, hogy egymással érintkezzünk? És ezentúl olyan kevéssé volt ő nekem láthatatlan, mint amilyen lett e világ, énelőttem.
Mara: Ezt nem értem. Isten az egyházé, mi pedig nem lakunk az ő házában. Az ember az emberekkel éljen.
Violaine: Hogy tehettem volna én ezt, hiszen engem elűztek az emberek? Akit szerettem, árulással vádolt és talán igazat is mondott, mert nem tudta mit beszél. Ki fejti meg az eszme születését és azt, hogy fogamzott szó mint válik le a szívünkről? - Mivel vádolsz? Azt hiszed talán, hogy csak szerelemről volt szó, holmi ismert ajánlatról, sürgős beleegyezésről, vagy csak olyan állapot-változásról, mint a törvény és jogaink írásbafoglalása szentesít. Amikor, mint egy hajadon, akiben ébred az alázat, szívünk, ki e világ ölén olyan biztosan és nyugodtan ült, akár egy kötögető asszony, egyszerre titkos visszhangot érez: Én nem vagyok itt? Ki más mondhatta bennünk, hogy: Én? Ki más mondhatta, mint mi magunk, e különös, érettebb én-t? Van hát bennünk valaki és mióta van itt? Hogyan csukjuk le a szemünk, hogy valóban láthassuk? Nem akarom azt mondani, hogy a Titkos Vőlegény hívott, ám mintegy görnyedt s ittas voltam az ő jelenlététől. És azután az történt, hogy vak lettem, de nem az én hibámból. És először elkábultam, mint aki azt se tudja hol van, zokogva és zilált hajjal, én nyomorult asszony-bárány, tövis-tépte gyapjával. (És én nem voltam már sehol, énbennem volt valaki.) És akkor Istenhez kiáltottam, mintha olyan nagyon messze volna. - Mit tettem volna mást? Kitől kérjek segedelmet? Régi könyvek mesélik, hogy az elűzött kisgyermek az oroszlánhoz esd irgalomért: Vajon saját jószántából megy-e e roppant ismeretlen, e rettentő s hatalmas állat felé? És nekem, szegénynek, nem volt immár édesapám, de mivel élni nem más mint születni, mindenkivel, ha senki se születhet már apa nélkül, minden egyes pillanatban vele van az édesapja. S hozzá fordultam, ősünk felé, mint amikor apánk meghal. Az agg felé, akit nem látunk, de aki itt van, mivelhogy van. És azt mondtam: "Ugye, látod, akikre azért bíztál engem, hogy gondomat viseljék, elűznek engem, nyomorult lányt, és most látod, nincsen apám, nincs anyám, nincs szülőházam, nincs szemem és nincs kezem! De én, én nem kételkedem benned. És én nem is félek tőled, és az sem kell nekem, hogy másokat küldj hozzám, magad helyett. Készíts helyet melletted, nem leszek nagyon a terhedre." És vártam, hogy választ kapjak, de lelkemben és testemben többet kaptam minden válasznál, egész valóm vonzalmát, mint a bolygók szíve-titkát, a delejes rokonságot, lényem s egy nagyobb lény között. És így, mint a csillagokat az éjszaka ösvényein, s attól a fénytől ragyogón, amit nem ismernek. Így vezet engem az emberek között, magamba-zártan és vakon.
Mara: (magában): Nem igen értem, amit mond: a vakok mindig maguknak beszélnek. Annyit látok, eltengődik. Én sohase imádkoztam, de neki mestersége, hisz ebből él. Amit magának megkap, talán megszerzi másnak is,
(Szünet.)
Violaine: Mara, ki van itt veled?
Mara: Hogyan tudod, hogy van-e?
Violaine: Hallom egy másik szív verését.
(Szünet.)
Mara: Aubin, a mi kis fiúnk.
Violaine: Milyen idős?
Mara: Öt esztendős.
Violaine (halkan): Nem soká várt, hogy elvegyen.
(szünet.)
Mara: A gyerek vak.
(Hosszú szünet.)
Violaine: Miért vezetted ide hozzám?
Mara (szenvedélyes hangon): Azért, hogy meggyógyítsd, Violaine.
Violaine: Elhoztad a vakot a vakhoz?
Mara (szenvedélyen hangon): Gyógyítsd meg! Violaine, mikor láttalak ma este, s felém fordultál, rátekintve, mint aki valóban rám néz, és hogy vak vagy; megértettem mindent. Most pedig gyógyítsd meg! Te okoztad a vakságát s csak te tudod meggyógyítani. Itt van ez a vak valami és én hoztam világra! Gondold meg, az anyja vagyok! Sose láttam erősödni, gyönge szemét, hogy rám nézne, nem lát engem és nem ismer engem. Jól tudod te, Violaine, nem az fáj, hogyha nem látunk, hanem hogyha nem látnak minket. Ó! hitvese szemétől sem pirul és lelkendezik úgy az asszony, mint amikor a arcán érzi a jó kis gyermek bízó pillantását. De ő, ő nem ismer engem. Ez a vak semmi, ami bennem rejlett, ez fogant meg bennem, férjem karjai között. Szemhéja alatt a halál; az arcát erre-arra fordítja, oktalanul, mint egy szegény élő-halott, aki csak mozog és beszél. S a szeme olyan mint a tiéd. Megismertem a havon át ezt a sötét és üres szemet!
Violaine: Mit akarsz hát, mit tegyek?
Mara: Gyógyítsd meg! Nézd, mekkora utat tettem, míg rádtaláltam. És az uram egyedül van és a ház is nélkülem! Pedig annyi a munka mostan. Tudom, hogy másokat is meggyógyítottál. Miért menekülsz és rejtőzöl el, ahelyett, hogy nyugton maradnál valahol, ahol rátalálnánk, mind akiknek csak kellesz? Így jót tennél mindenkivel, és még pénzt is kereshetnél. De háta vakbuzgó lelkek nem törődnek felebarátjukkal.
Violaine: Elég nekem, én Istenem, hogyha az emberek nem látnak! És jó, hogyha rejtve vagyunk.
Mara: Hogyan, hát bánt, hogy jót tehetsz? és mi másért van a vallás, ha nem az emberek javáért?
Violaine: Van Isten, még ha nem volna is vallás: az emberek, hogyha vannak, csak az Ő jóvoltából vannak, s minden testi-lelki javuk az Ő jóságából ered. Az égi kincseskamra, Mara, nem olyan mint holmi bolt, ahol minden vásárló vigyázva kipróbálhat mindent, s kiválasztja, ami tetszik. Nem mi választunk, minket választanak. Az ész alatt s mindaz alatt, ami bennünk világit, egyszerre, mintegy kábulatban és a fogamzás forradalmában, érezzük az Ő vonzalmát, ami olyan mérhetetlen, mint az örvény és a csönd, és hogy nem védhetjük bennünk azt, ami a termő mag, a belső szem, nevünknek ős-vetése. A fa, hogyha nőni kell, sose okoskodik azon, mi jó neki vagy mi rossz; csak nő, tűnődik, és a szíve megálmodja gyümölcsét, kitáruló ágain! Boldog, ki minden tagján érzi az ő dédelgetett terhét, gyümölcse élvezetes nehézségét! Már-már meg se mozdulhat, görnyedten az áldás alatt, és jómaga megérve az örök tűz számára. Sokszor látom azt a fasort, azon a kézfogónál is szebb napon, mikor elváltunk, Jacques meg én. De most már nem április van, hanem késő október! Nincs már virág, csak gyümölcs és a föld azzal van terítve.
Mara: Értem már, hogy mit mondasz és hogy nincsen módodban kedved szerint cselekedni. És hogy nem vagy gyümölcs-árus, hanem mint a termő fa maga. Ám a gyümölcs mire való, ha nem arra, hogy megegyék és a fa is felelős annak, aki ültette, akárhol ver gyökeret.
Violaine: Aki a gyümölcsöt eszi, annak azt szeretnie is kell, és mielőtt beleharap, ráismerve, le is kell szednie. De senki se nyúljon hozzá holmi kíváncsiskodó kézzel, mert csak a jó s bízó ajak, és csak a száj homálya fogadhatja magába; az ízes és vak hús, e sötét burok csak a szájban olvad fel, azért, hogy a jótékony mag egyenesen a szívbe jusson. És ilyen módon ez a gyümölcs sohasem lesz azoké, akik csak kezükkel nyúlnak érte, nem pedig a szívükkel, és nem a jó ízéért, hanem csak a hasznáért.
Mara: Violaine, mondd, mit tegyek? Csak azt tudom, hogy jót tehetsz velem. Könyörülj az én együgyűségemen! könyörülj e kis gyermeken, aki nem tett semmi rosszat! - Húzzad le egy ágát, hozzánk! Ah! hogyha van üdvösség mi kívülünk, valami fa, aminek révén termő lenne ez az imánkon túlterülő, kopár és meddő régió, ne legyen az számunkra olyan, mintha nem volna!
Violaine. Mit tudod te, mi jó, mi rossz neki? Hogy bízhatsz te bennem, aki mint a rét füve, hol jó vagyok, hol meg nem használok? Ám a bánat megadja a békét s a türelem szebb, mint a zöld szín. És így a vakság lehet jó is, rossz is.
Mara: nem értelek, Violaine! Mondd meg, hogyan lehet az jó, hogy a gyermekem vak maradjon? Violaine, hiszek! Hiszem, hogy jót tehetsz velem. Ezt hiszem. Vajon mi jót jelent az nekem, ha a gyermekem vak marad? Vajon visszatérjek-e, mielőtt valamit kaptam volna? Mit bánok én akármit! mit bánom én, ha magad is vak vagy! Hiszem, hogy jót tehetsz velem!
Violaine: Ó, bár ez a te hited kedvesnek találtatnék ott fenn, és jónak ez a te makacsságod! - Hol a gyermeked?
Mara: Alszik.
Violaine: Add ide.
(Mara habozik egy percig, aztán odaadja Violaine-nek, aki a karjába veszi.)
Mara: Ó, vak nővér, de furcsa is látnom gyermekemet a te karodban!
(Ott kinn vihar, Szél és záporeső.)
Violaine: Aludj, kis barátom, föl ne ébredj. Aludj, kicsi vak gyermek, a karjaimban! Hogy alszik! olyan gyöngén piheg, mintha nem is lélegzene. Ez a vad szél még jobban elaltatja.
(Több órás szünet. Egyikük se moccan, Violaine a gyermeket egyre a karajában tartja; s a kicsi az egyik ujját szépen a szájába fogja. A tűz lassan kialszik s teljessé válik a sötétség; már csak néhány vörös parázs látszik. A szél és az eső zaja szabályosan meg-megújul.
Violaine most felsóhajt, földre teszi a gyereket, aki fölébred és talpra áll. Ő meg rőzsét rak a tűzre.)
Violaine: Nem tudja senki, honnan támad: éjjel-nappal fújdogál, s a kéményfüstöt hol erre, hol arra hajtja. Azt hiszem, virrad.
(Ülve marad, tűnődön, arccal a tűznek fordulva.)
Mara: Violaine, lát-e?
Violaine: Kérdezd meg tőle.
Mara: Aubin, kis fiam, ide nézz, látsz-e engem?
Aubin: Igen anyám. Milyen furcsa! Milyen szép!
(Mara égő ágat ragad és közel tartja fia szeméhez. A gyermek szeme merev marad.)
Mara: Nem igaz! Hisz a szeme meg se mozdul, ha tűzzel közeledek is felé!
Violaine: Még nem látja, mit más szeme lát. Húzd csak széjjel azt a függönyt.
(Megint térdére veszi a gyermeket. Mara széjjelhúzza a függönyt. A barlangba becsap az eső. A borús égen téli reggel. Az éjszakában nem látszik más, csak a szélverte faágak. A kis Aubin a szemével mindegyre görcsösebben pislog, közben mintegy rémülten hátrál, s jobbra-balra nézeget. Ügyetlenül kapkodó keze egyszerre Violanine arcát éri, akit ijedten s meglepetve néz meg.)
Aubin: Ó! mi ez! milyen csúnya! Eressz el!
(Violaine most másfelé, a barlang nyílásának fordítja.)
(Egyre lóbálja a kezét s összehúzza az ujjait, mintha csak érinteni és fogni akarna.)
Ni!
Mara: Aubin! Aubin! mondd, tisztán látsz-e?
(Hosszú hallgatás)
Aubin: Ni! ni! ni!
Mara: Aubin, miért sírsz?
Aubin: Ni! ni! Mi az ott?
(A napot mutatja)
Ni! Ni!
Mara: Most kel föl a nap.
Aubin (sírva): Ni! ni! ni! ni! ni!
(Szünet.)
Violaine: (halkan): Odakinn szaporán esik az avarra meg a borókát, mint mikor temetésről jövünk és zuhog a záporeső, s a baglyok, a torony körül, sikongva szállnak: "Kuvik!, Kuvik!"
(A drámát befejező IV. felvonás a jövő számban.)