Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Paul Claudel: Violaine
(A kert közepén.)
Mara: Mit mondott?
Az anya: Rátértem szépen, séta közben. És először lesütött szemmel hallgatott rám, és rólad beszéltem neki, és elborult és a szemembe nézett, és az ajka a szavai formájára remegett. S mielőtt bármit is mondtam volna, olyan fakó lett, mint a föld és láttam, hogy megértett.
Mara: Tovább! mit mond?
Az anya: Ó! Becsukta a két szemét, mint akit hírtelen mellbevágtak! És én sírni kezdtem és mondtam: "Nem! és nem! Violaine, édes gyermekem! Ne ügyelj rám! Idehallgass, hiszen semmit se kérek!" és végre felnyitotta a szemét és ránézett, fájdalommal és szemrehányóan, nyitott szájjal, az ajkán egy csöpp nyállal, mint egy bámész kisgyerek. Aztán elfordult s nyöszörögni kezdett. Szerettem volna még szólni neki, de intett a kezével, hogy magára maradhatna. És azóta nem szólt egy szót sem.
Mara: Pszt!
Az anya: Mi az? - Bánom, amit tettem!
Mara: Jól van, jól. - Látod a kert végén? Ott járkál a fák mögött. Már nem is látni.
(Csönd)
Az anya: Azt hiszem, Jacques idejön ma reggel?
Mara: Eljön. Menjünk.
(Eltávoznak.)
Jacques Hury: Nem látom. Pedig azt mondta, hogy látni akar ma reggel. Itt.
(Közben visszatér:)
Mara: Keres talán valakit, Jacques?
Jacques Hury: Violaine-t keresem.
Mara: Violaine-t? Én nem is tudom, mi történik itt tegnap óta. Meg sem találja az ember! Tudja-e, hogy férjhez megy? Hallotta, mait apánk mondott, mikor elment hazulról?
Jacques Hury: Hallottam, férjről szólt neki.
Mara: Bizony. És tudja-e, ki az?
Jacques Hury: Azt gondolom, hogy tudom.
Mara: Már maga is! ugyan mondja, hogyan vehette ezt észre! Tessék már maga is tudja! Hiszen annyival korosabb az az ember Violaine-nél! Igaz, hogy gazdag és sokat tud.
Jacques Hury: Olyan sokkal korosabb?
Mara: Legalább is húsz évvel. Hiszen annyit utazott már! A minap, este, mesélt nekünk erről. Csak látta volna azt a Szelidkét! Piros volt, piros, mint a tűz! És hogyha a mesélőt ne adj Isten megzavarták, hajh, micsoda pillantások! Mindegy! nem sokáig tartott! csak egy hétig volt itt. No végre! biztosan szólt apánknak? s miért sírt az a lány annyira? s miért kell elmenni apánknak? - Tudja-e, hogyan vettem észre? Csak épp tegnap, napkelte előtt! utóvégre mostmár, ugye, bátran el lehet mondani?
Jacques Hury: Beszélj csak.
Mara: Mit meséljem még egyszer.
Jacques Hury: Beszélj.
(Szünet. - Mara Jacques-ot nézi.)
Mara: Korán volt még. Már régóta rosszul alszom. Úgy tetszett, zajt hallok a házban, mint mikor idegenek járnak, lopakodva. Hát lejöttem. Még hajnal se volt. Bemegyek szép csöndesen. Bemegyek a konyhába és mit látok? Nem! nem kéne elmondanom. Violaine, a szelidke! A tulajdon szememmel! mondom, a tulajdon szemmel láttam!
Jacques Hury: No és?
Mara: A mi Violine-ünk azzal a Craon-i Péterrel...
Jacques Hury: No és?
Mara:...aki bizony megcsókolta, ő pedig csak szépen hagyta, mint aki nem is nagyon bánja, frissen, mint egy rózsaszál! itt ni, közel a szájához! Ó! nem tellett sok időbe, hogy így összebarátkoztak!
Jacques Hury: Nem igaz!
Mara: Hogy nem igaz? Ha mondom, hogy magam láttam! De mi baja? Aki látja, azt hinné, hogy baja van.
Jacques Hury: Nem!
Mara: Szívtelen! Csak nem nézheti, hogy mások is boldogok?
Jacques Hury: Tudod. Ne csúfolódj velem.
Mara: Hogy én csúfolódom, Jacques. Mások talán csúfolhatják, de én nem. Én igen szeretem. Miért gondol mindig arra a lányra? Akad még más is. Nohát! lagzi lesz minálunk.
(Távozik. - Szünet.)
Jacques Hury: Biztos, hogy ez nem igaz. Miért mondja hát? Én mit se hallottam. Megkérdezem majd Violaine-től, mi igaz az egészből.
(A fasorral, ahol Jacques áll, még egy fasor párhuzamos, a kettő között bokrok és gyümölcsfák. A második fasor végén jelenik meg Violaine, s lassú léptekkel közeleg.)
Itt van és én mindent feledtem! Tiszta, akár az arany. Jól láttam én, hogy szeret engem. Ő az! Szégyenlem magam, nevetek meg sírhatnék is. Itt lesz mindjárt; mitévő legyek! Ó! olyan boldog vagyok, ha látom, hogy szeretnék egyedül lenni, egész napra vagy kettőre, s erre várni, gondolatban. És ő, nyugtalanságában, utánam jönne, megkeresne, és szólna hozzám és sorra venne minden okot, hogy miért ne szerethetném, és én boldogan követném, mert látnám, hogy egy se talál, de csak hagynám, hadd mondja végig.
(Amikor szembe ér vele, Violaine megáll és felé fordul. Egymásra néznek, az ágakon át.)
Jacques Hury: Látom az én mátkámat, virágok és lombok között: Félig mutatják, félig rejtik. Ez a boldogságos óra, s ennél jobb már nem jöhet. ki az, ki szemben áll velem s szelídebb, mint a szél fuvalma, akár a hold a zsönge lombon át? A termete, mint aki befejezte növését, egyenes, tanulatlan nemességgel. Nem olyan merev, mint a szálfa, hanem kemény, mint a duzzadó rost, mint az új virág száráé, a legelső liliomé! Enyém ő! és a látása, mint az első lélegzet, reggel. Itt van, mint a kicsi méh, mikor kibontja két friss szárnyát, mint egy sugár szarvasünő, mint egy virág: azt se tudja, hogy szép! Az arca olyan áhítatos, az örömtől, amit érez, és látom a haját is, csupa arany meg ezüst! Rőtszín, ezüst visszfénnyel, mint a menta, minta levél háta! Ó te tiszta teremtés! Ó én fijú jegyesem, a virágos ágak között, köszöntelek!
(Violaine folytatja útját és Jacques fasorába fordul. Most megáll, kis távolságra tőle.)
Jacques Hury: (hangosan): Nem úgy van már, mint azelőtt, ha az úton találkoztunk. Most nem eresztelek el. Most egyenest eléd állok.
(Nevet. - Magában.)
Milyen bamba, hogy nevetek! Már látlak is: rózsaszín! Olyan jó ez és olyan ártatlan, hogy hiába, nevetnem kell.
Violaine: (földre szegzett fejjel): Jacques Hury! apám kívánsága volt, hogy a felesége legyek. Mert élhet-e magában egy asszony? És ő elment. Ha pedig az apa nincs itt, a leánynak választani kell valakit, hogy megbízzon benne; valakit, hogy rábízza magát.
Jacques Hury: Apád elment és ki tudja, mikor jön majd haza? Lassan hozzám kell majd szoknod. Nem olyan vagyok, mint apád, aki már előtted is élt, hanem a mi kettőnk lelke, hogy ezentúl együtt éljünk, egyikünk a másikért. Itt a mindent kárpótló barát, a hitvestárs, kinek szerelme több, mint az apáé vagy anyáé.
Violaine: (igen halkan): (Még mindig földre szegezi a fejét.) Boldog az a fiatal lány, aki barátját kikísérve, észreveszi hirtelen, hogy a küszöbön felejtkezett, s mosolyogva, szép csöndesen, becsukja maga mögött az ajtót, mert tudja, hogy esküvőig van még két napja, vagy három.
(Szünet.)
Jacques Hury: Miért beszélsz így, szemlesütve? Miért nézed egyre a földet? Violaine, most szembe kell néznünk; később, hogy majd lássuk egymást, félre kell fordítani a fejünk. Emeld föl hát a fejedet, szelíd orgonavirág, és nézz rám, hogy lássam a szemed! Fordítsd felém a te tiszta arcod!
Violaine: Adná az ég, hogy már halott lennék!
Jacques Hury: Violaine, mit beszélsz!
Violaine: Tegnap talán még bánkódtál volna értem.
Jacques Hury: Tegnap?
Violaine: Bocsásd meg azt a bánatot, amit neked okozok.
(Szünet.)
Jacques Hury: Violaine!
(Szünet, magában.)
Nem érdemes, jobb volna menni tüstént, itt se lenni, nem látni többé, mit se hallani, semmit se várni.
(Hangosan.)
Értem, nem lehetsz a feleségem.
Violaine: Úgy van, - nem, nem leszek a feleséged.
(Szünet.)
Jacques Hury: (lassan ismétli, mait Violaine mondott: - Úgy van, nem, nem leszek a feleséged.)
(Szünet)
Még ha álom volna is, micsoda szívtelen szavak! Elértük, akit szeretünk. Velünk van végre, annyi bánat után! annak a hangja, akit szeretünk: és szól is hozzánk; "barátom, a te szerelmed megindította a szívem! itt vagyok. Amint láthatod, még százszorta szebb vagyok, és kedvesebb, mintsem hitted. Gyere közelebb, vedd hát jutalmad; még közelebb. - És most tudd meg, nem leszek a feleséged. azt hitted talán, szerettelek? Nem én. - Még egyszer mondom: egy cseppet sem. Ne hidd, hogy nincs szerelem bennem! Olyan édes mást szeretnem, mást, nem téged." Mint egy kislány, ki a játék-királyt maga felé vonja a körből, úgy jöttél értem és kézenfogva és mindnyájatok szeme előtt mondtad: "Szülők, barátom, lássátok mind! Íme itt van, aki választottam; ím itt van, akit választottam, csak azért, hogy ne szeressem s ne legyek a felesége!"
(Violaine tompán nyöszörög). Így hát ámítás volt minden! Azt kell hinnem! Így hát, igen, ámítás volt minden! Emeled föl az arcodat! Beszélj már, ne szégyenkezz! emeld föl az arcod és mondd, hogy sohase szerettél. Ezért jutott a csók Péternek, zálogul.
(Csönd. Violaine továbbra is földre szegezi a fejét s nem felel semmit.) Hamar, nagyon is hamar volt. Nagyon is könnyen engedtél, nagyon is hamar elengedted. Bezzeg most várhatod! Az állat letiport, aztán ment tovább. - Igaz, én is itt voltam. De rossznak találtad az orvosságot. - Akárcsak egy szolgáló, akit elönt a forróság, akár egy céda lány a szalma között!
(Violaine felnyög s nem felel semmit.)
Nohát? Mi lesz? egy szóval sem felelsz! Ördögadta! föl a fejjel és nézz rám! (a lábával dobbant.) Föl a fejjel, ördögadta! Ó még beleőrülök!
(Violaine haját megragadja s a fejét durván hátra rántja. A lány, csak hogy ne lássa, lecsukja a két szemét.)
Violaine: A te első ölelésed. Csakugyan több, mint az apa meg az anya szerelme.
(Jacque Hury elengedi a lányt. - Violaine haja kibomlik.)
Jacques Hury( hangosan): Most sír! Ó mondd, Violaine, miért tetted ezt velem? Látod, hogy szenvedek én is! Miért tetted ezt velem? Ez hát a mi találkozásunk, ilyen a mi ismerkedésünk! Ó ez jóvátehetetlen! (ugyanakkor magában): Milyen fura ez a lányhaj, milyen puha az ujjaim között. Nem akar a szemembe nézni. - A kezemben tartottam! Mennyi bánat és komolyság ezen a zárkózott arcon! Van valami, amit nem értek benne. És a fogát összeszorította, de láttam, hogyan nyílt meg az ajka lassan, akárcsak a gyermeké, amikor sírásra görbül! Szörnyűséges!
(Szünet.)
Bocsáss meg. Nagyon is durva voltam.
(Szünet.)
Azt hittem mindig, te leszel majd az én életem tisztessége, tiszta, meg nem rontható, a hit és az ártatlanság rejtve-buzgó forrása, mint a virág illata is hervadáskor hevesebb, mint a jó fű, megóv minden bajtól! És most, szerelem helyett, itt a szégyen, és mátkámban az anyáknak tudása. Hogy játszott és mulatott veled, egy óráig, és aztán elhagyott! Ha akarod, feleségül veszlek. A szerelem, ha mégoly megalázott, csak szerelem marad mindig, és a szívem elég nagy, hogy te elrejtőzhess benne.
Violaine: (halkan): Türelem, csak kis ideig.
(Mélységes csönd. A távolban gyermekének.)
Sárga rigó vess diót!
Én is vetek mogyorót!
Violaine: (magában, az ajka mozog, anélkül, hogy hangos szóra nyílna): Az erdőben három forrás. - Júniusban szól a kakukk; a gyermek útra kel, hogy rátaláljon; sehol senki; aztat megigézték; megáll, a szíve merő bánat. Milyen csöndes minden! Milyen szép idő van! Egyre hallom a madarat messze...
(Fölemeli egyik ujját, mintegy hallgatásra intve.)
Jacques Hury: (hangosan): Miféle madarat?
Violaine(hangosan): A vadgalambot.
(Magában.)
Mindenki hallja aratáskor, négy óra tájt, mikor uzsonnáznak; a messziről való lányok ilyenkor keservesen sírnak; a mosóné, aki meg magában mosogat az erdőszélen, egyszerre csak megáll, ha hallja, sulykolója a kezében és hátranéz, hadd lássa, jár-e arra valaki. Boldogok, akik együtt élnek, két galambbal az eresz alatt, csöndben. Az egyik a másikat beborítja szárnyával, s csókkal csípi szemhéját, kerekre, mint a búzapolyvát.
(Csönd.)
Jacques Hury: Mit beszélsz?
Violaine: Nem, nem leszek a feleséged.
Jacques Hury: Violaine!
(A lány a fejét rázza, gyöngén.)
Jacques Hury: (tompán, fejét lehajtva): Könyörülj rajtam, mert szeretlek.
Violaine( halkan): Nem, nem leszek a feleséged.
Jacques Hury: Egy szót se többet. Fogytán a türelmem! Nem szólhatsz nyíltan? De hiszen ez világos. Ugye hogy igaz? Itt voltál ma reggel, akkor, mikor az az ember, Craoni Péter elment innen. Ne mondd, hogy ne, hiszen látták, amikor megcsókolt téged.
Violaine: Ki látott?
Jacques Hury: Láttak benneteket. Mara látott, a testvére.
Violaine: Igaz.
(Szünet.)
Jacques Hury: Jól van. Végezzünk most mindjárt. Menjünk anyádért.
(Elmennek.)
*
(az első felvonás színhelye.)
Az anya: Az idő még mindig szép; hallom a harangot Arcy-ból. És egyre hallom a vadgalambot.
(Szünet. Az anya felsóhajt.)
Mara: (hirtelen belép): Idejönnek. Azt hiszem, abba marad a házasság, hallod-e? Hallgass! Hallgass, és egy kukkot se ejts!
Az anya: Micsoda? Ó te gonosz! te csúfság! Elérted, amit akartál!
Mara: Hagyd. Az egész egy pillanat. Semmiképp se történt volna meg a nász. Hiszen engem kell elvennie és nem őt. Jobb lesz így Violaine-nek is. Ennek már így kell lennie. - Hallod-e? Hallgass!
(Jacques Hury lép be Violaine-nel.)
(Szünet)
Az anya( gyöngén): Mi történt Jaques? Mi az, Violaine?
Jacques Hury: Anyám, az imént beszélgettünk, Violaine meg én. És azt mondtuk, legjobb, hogy ha nem lesz meg ez a házasság.
Az anya: Hogyan, hogy nem lesz házasság? Nem akarod elvenni?
Jacques Hury: Azt mondja, hogy nem szeret.
Az anya: Azt mondtad neki, Violaine?
Violaine: Mondj el, Jacques, mindent.
Jacques Hury: Elmondtam mindent, amit kellett. A többi már nem az én dolgom. Hallotta jól, Vercors-né? Nohát vége. Elmegyek.
Violaine: Anyám, hogy is vehetne el, mikor Mara látott minket, Craon-i Pétert meg engem, együtt, itt a konyhaablaknál, tegnap, mert lejöttem, hogy elbúcsúzzam tőle.
Jacques Hury. Beszélj Violaine! ne szalaszd el: új nászra van alkalom,
(Nevet.)
Mert hiszen jobb mindenképp, hogy mielőbb meglegyen.
Az anya: Miért nevet, gyalázatos! Nem igaz! - Ne törődj vele Violaine, végre is, jobb, ha nem mégy hozzá. - nem igaz!
Jacques Hury: Hallja, fogytán van a türelmem. Ne kívánja, hogy bolondot tegyek. Te pedig, Violaine, azt gondolod, nem bántottál eleget?
Violaine: Bocsáss meg.
Jacques Hury: Nem tudok megbocsátani.
Az anya: És Violaine maga mondta, hogy nem akar a felesége lenni?
Jacques Hury: Jó maga. (Violaine-nek): No, igaz-e? - Ennél többet nekem se mondott. - Nézze, szól-e csak egy szót is! Ilyen, kora reggel óta. A fejét meg egyre a földre szegezi.
Az anya: Óh!
Jacques Hury: Ugye látta?
Az anya: Most már értem! Violaine, édes lányom! Nem értetted meg, szegény, mit akartam mondani!
Jacques Hury: Mi az?
Az anya: Violaine, szegény gyermekem! De hisz én ezt meg nem engedem!
(Mara közel férkőzik hozzá, mintha csak szólni akarna, s beleharap a fülébe. Az anya fölsikolt.
Jacques Hury: Mi az?
Mara: Mi bajod anyám?
(Az anya mozdulatlan marad, szeme görcsösen pislog, szinte kábán.)
Jacques Hury: Mit mondott? "Ezt meg nem engedem?"
Mara: Anyám! - Gondolom, baja van. Sehogy sincs jól, mióta apátok elment... Gyere anyám!
(Elmegy, kivezeti anyját. Violaine egyedül marad Jacques-al.)
(Szünet.)
Mara: (visszatér): Jacques, jobb lesz, ha elmegy most. Bánom én ezt...Bánom, amit mondtam ma reggel.
Jacques Hury: Mara, csak szívességet tettél. (Oldalt néz Violaine-re): Apátok azt akarta, hogy itt legyek helyette, veletek. Ha szükség van rám, mindig megtaláltok.
Mara:Jó, jó, csak jöjjön! - Elhiheti, bánom.
(Jacques lassan az ajtó felé indul, aztán, az utolsó pillanatban, visszafordul Violaine felé. Mara gyöngén kituszkolja az ajtón.)
Violaine( sikoltva): És most vége, Ó Isten! Isten!
Mara: Sehogysem értem. Miért kellett elhitetned vele ezt az egészet? Hiszen biztos, hogy nem igaz. Mit gondol most majd felőlünk?
Violaine: Ó Isten! Isten! Isten!
Mara: Nem én tanácsoltam, hogy így tégy. És hogyha Jacques úgyis tudta, hogy te meg Péter, tegnap reggel, itt voltatok csókolózni, nem mondhatom, hogy nem igaz.
Violaine: Ne beszélj te, húgom, Craon-ról. Ami kettőnk között történt, azt te úgyse tudhatod. Én már őt nem látom soha.
Mara: Hát már nem akarsz hozzámenni?
Violaine: Miért vagy olyan gonosz hozzám?
Mara: Nohát! te ezt jobban tudod, mint én! Magad mondod, hogy idősebb vagy nálam! - Akkor hát ki vehetne feleségül? Valaki más? Azt gondolom, magad se gondolsz már házasságra. Már mindenki úgy tudta, hogy hozzá mégy.
Violaine: Ne, Mara, én nem megyek férjhez.
Mara: Nohát akkor!
(Nővérére néz, töprenkedően.)
Nézd csak, ez itt már készen van minden eshetőségre; nem hinném, hogy alá ne írnád. Nagyon is rút volna tőled. Nagykorú vagy.
(Egy írást húz elő az ingvállából.)
Mi kell neked, hogyha nem mégy férjhez? Add nekünk a te részed is, hogy az örökség ne szakadjon ketté. Egyedül úgyse gazdálkodhatsz. És így a föld egyben maradna, a mi gyermekeinknek, csak azt mondd, hogy megkaptad a részed. Kiszámítottam, mennyi volna.
(Az írást az asztalra teszi. Violaine tollat fog és aláírja. Mara meg a tűzhelyen egy marék hamut kotor össze s beporozza az aláírást. Elolvassa gondosan, aztán hangosan felnevet.)
Valóban, szegény leányom, nagyon együgyű és gyáva vagy te, utállak és gyűlöllek egyben, akár csak a betegeket! Nekem adja mindenét a királyné! mintha csak egy lyukas garast kérnék tőle. Nesze, Hamupipőkém, ez a tied, te mulya!
(A hamut Violaine szemébe szórja.)
Violaine: Mara, fáj, mit tettél velem, a hamut a szemembe szórtad.
Mara: (nevetve:) Ó, ó! Ejnye, de szép vagy! Szeretném, ha most ő is látna. A hamu, ni, nyomot hagy, végig, amerre sírtál.
Violaine: Már nem látok!
Mara: De hiszen látsz te még eleget, hogy az ajtón kitalálj, te szurtos!
Violaine: Mit mondasz! elűzöl a házból?
Mara: És még volna bátorságod itthon maradni, te céda? Menj a jó barátod után!
Violaine: Nincsenek nekem barátaim.
Mara: Nincsenek-e? Hát akkor meg miért hitetted el vele? Ugyan elvetemült vagy te! úgy látszik, nem is szereted. Mert még sose láttam senkit, hogy úgy vesszen valakiért! - De te jobban tudod ezt, mint bárki.
Violaine: Mara, kegyetlen húgom!
Mara: Tudom, hogy Jacques szeret téged.
(Violaine felnyög,)
Nohát, azután, ami történt, beláthatod, hogy nem maradhatsz itt? Csak nem hiszed, hogy majd mindig egy kenyéren lesz velünk?
Voilaine: De idenézz, Úristen! hova menjek? hol élhetnék? mit akar ez tőlem?
(Szünet.)
Mara: Én nem kértem tőled semmit.
Mara: (dühösen): Pusztulj innen! Ide hallgass! Itt ne maradj, mert gyűlöllek! Miért születtél az én helyemre? de ne félj, én kicsikarom az enyém. Szereted őt? Nem szereted! nem szereted úgy, mint én! nem szereted úgy, ahogy az asszony szereti az urát, esze nélkül, kérlelhetetlenül! S igazad van, ha nekem adod; ez még becsületedre válik. De te nem ragaszkodsz ahhoz, amit a tiednek mondhatsz! ám ha valaki, akárki, csak egy szóval kéri tőled, nekiadod, mielőtt még elmondaná a kérését. De én, én tudom, mi az anyám, és őrzöm is, foggal és körömmel, és jaj annak, aki hozzányúl! Nem is én űzlek el téged! Hanem a ház, mert megveted! Hanem a jussod, mert visszadobod! Pusztulj innen!
Violaine: Hova menjek?
Mara: Isten gondot visel majd rád, eszeveszett, becstelen! Nevünkre gyalázatot hoztál. Ez a tied. Tartsd meg, vidd magaddal.
Violaine: Igazad van, Mara, megyek, el kell mennem, Isten veled! Elmegyek hát hazulról, kegyetlenül kitaszítva!
(Kitámolyog. Belülről látszik, amint a kerten át távozik.)
Mara( hívja): Violaine! Violaine, gyere vissza!
(Szünet.)
(Mara néhány lépést tesz, hogy Violaine után menjen, aztán megáll.)
Bah! majd visszatalál.
(Kezét a szeme fölé tartja)
Már nem látom.