Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám
A kilencvenes és kilencszázas évekre ma úgy tekintünk vissza, mint Ovidius az aranykorra. Volt ezekben az években valami boldog lendület, az emberek közelebb jöttek egymáshoz, a határok nem voltak tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott egy-egy nagy elme, hírnökei a jövendő világnak: szociális haladás, béke, testvériesülés, emberszeretet. Így hittük. Ebben az arasznyi időben hirtelen keletkeztek, eltűntek az irodalmi irányok, mintha a világ a nagy katakizma előtt mindent ki akart volna próbálni.
Bécs külön sziget volt a torlódó áramlatok között. Az intellektualizmus legjobb otthonában, a bécsi műveltségben, volt már valami túléltség. A zenélő óra finoman szólt, de kerekei megkoptak. Egy évtized s a tegnapi boldog, élvező Bécs messzebb van tőlünk a múlt századnál. Letűnt világ, eltűnt emberek.
Stefan Zweig jól ismerte azt a másik Bécset. Ott született és nőtt fel, olyan környezetben, hol nevelték a Schöngeistokat, hol vallás volt a művészetek szeretete. Ott élt mint egyik novellájának hőse, fiatalon, az úri Bécsben, hol művészi tökéletességre viszik a tétlen szemlélődést a járkálást. Zwigot életkörülményei szinte vitték a litterary gentlemanség felé. Gazdag szülők gyermeke, akik nem kívánták, hogy pályát válasszon. Filozófiát hallgat Bécsben, Berlinben kávéházi életet él. Berlinben Peter Hille, Párizsban Romain Roland, Brüsszelben Verhaeren, Firenzében Ellen Key a társasága.
Mégis író lett belőle. Bizonyára érezte a céhbeliek gyanakodását, mert vagyon árnyékában szerezte meg azt, amit mások arcuk verítékével, gondokkal küzdve gyűjtenek be, akiknek hiányzik a "rendezett vagyoni viszonyok vasbeton alapja," mint P. Altenberg írja. Szerencséje volt. Maga vallja, hogy nem talált akadályra, ami szinte bántotta már. Minden elé jött. Nem érezte a művészet szenvedélyes birtokbavételével járó izgalmat. Igazi energiát az fejt ki, akit támadnak. Zweigot nem bántotta senki. Csak hívei voltak. Így élt 18 éves korától harmincig, finom dolgokkal bíbelődve, egy verses könyvvel, elbeszélésekkel, Paul Verlaine, Verhaeren fordításokkal, essaykkel, a Bauernfeld díjat is megnyerte. Nevét ott találjuk a Neue Freie Pressében és a Neue Rundschauban. Élete e korszakát maga sem becsüli túl sokra, mert önéletrajzában ezt írja: "Az irdalom nem jelentette számomra az életet, csak az élet egyik kifejezési lehetőségét. Nem hoztam áldozatot az irodalomnak, mely csak az élet fokozottabb átérzését jelentette számomra." - Ebbe a szép, színes és élvező életbe belerobban a háború.
Aki a háború kitörésekor ellenséges külföldön volt, meg fogja érteni, mit élt át Zweig, akit a háború Belgiumban talált. Még érezte Romain Roland testvéri kézszorítását, kitől nemrég vált el útban Verhaerenhez, az ösztönző jó baráthoz, kinek, köszönheti, hogy önmagára talált, s hirtelen vissza kell utazni Ausztriába, a halálrászánt monarchiába, a háborúba. Addig nagy kert volt Európa, hitte, közel az idő, hogy az alacsony kerítéseket le lehet bontani. most testi gyötrelemnél is szörnyűbb volt az ébredés: száz millió ember égette, gyilkolta egymást.
A finom élvező magára lel, nem csak írni, de küzdeni is tud az emberiség ideáljaiért. Jeremiás című darabaj (1915-17) a művész, az ember tiltakozása a céltalan vérontás ellen, Rolandra emlékeztető bátorsággal. S íme, csakhamar egymásra találnak, ott áll a "rettenthetetlen baráttal" Európa élő lelkiismeretével "au dessus de la melée." 1917-ben Svájcba küldik, ahol Jeremiást előadják, s Rolanddal együtt - "aki valamennyiünknek: németek, oroszok, franciák és semlegeseknek erkölcsi vigasz, támasz és épülés volt"- dolgozott a lelkek békééért. Felolvasásokat tart Svájcban, a háború után elsőnek csatlakozik a Clarté társasághoz France, Barbusse, Roland, Rictussal: "Azt akarjuk, hogy írók, művészek, tudósok, kik átéltük a háborút, ebben az órában, mikor az összetépett emberiség fel akar szabadulni, egyesüljünk a függetlenül előítéletektől menten, vezetők és nevelők legyünk a vérengzés után: szabad lelkek testvéri csoportja! (1919. május.) - Zweig visszavonul a forrongó Bécsből Salzburga, hol új otthon teremt elitjével. Hiszi, hogy missziója megjavítani az embert, hogy a humanizmus az emberiség végső nagy célja. "a lelkiismeret alszik, az igazi költő felébreszti és jobbá tesz bennünket." Életfeladatául érzi, közelebb hozni a nagy alkotókat, világító fáklyául adni az emberek kezébe. Művészetének ez most a tengelye: hűséges tolmácsa lennie a prófétáknak, tragikus sorsuknak, sorsszerű magányuk, rémítő kétségeik, emberszemmel be nem érhető látományaik, égig zengő felkiáltásaik és Istenkereső kínjuknak.
*
Ezért legfőbb műve: a "Baumeister der Welt" ciklusa. Zweig szeret nagy emberek életéből nagy szimbólumokat kihántani. hiszi, hogy a sors kedvét leli a nagyok életének tragikus formába öntésében. A legerősebbeken próbálja ki legnagyobb erőit, útjukba gátakat vet, hogy megedzte, magasba emeli, hogy alázuhantassa s újra a hírnév csúcsára emelje őket. Titkuk: a teremtés örök rejtélye. Ezt a titkot keresi bennük az aranycsináló türelmével, a kémikus szorgalmával, aki a legösszetettebb vegyületet is elemeire bontja, hogy szintetikus úton újra előállítsa. Minden igazi nagy író öntudatlan is saját életének jósa könyveiben, életművük kettős: amit megírnak s amit átélnek. Hősöket lát bennük, tragikus hősöket, akik a teremtést rettentő árral fizetik meg. Úgy is közeledik hozzájuk, mint a hősökhöz, mérhetetlen csodálattal. Gyermekkori benyomásokból gyűlt ez az áhítat. Önéletrajzában írja, hogy diákkorában "minden életrajzot kívülről tudott, az illusztrált irodalom történetekből minden aláírást utánzott, szenvedélyes autógram gyűjtő volt, minden premierénél órákig állt a kijáratnál, csakhogy legalább láthassa Sudermann, Hauptmann, Schnitzler arcát s szenvedélyes gyermekszerelme nem ismert mértéke." Most nem életrajzuk, a külső történés, irodalomtörténet, ami érdekli. Lelki életüket kutatja, a rettentő megismerést, melyről egy kortársa azt írja, hogy szörnyű dolog más lelkét megismerni, de halál a magunkéba belelátni. A könyvek elé, melyekben az író magára ismerhet, új tükröt tart, melyben önmagunkra ismerünk. Ez az önmagunkra ismerés egyik legszebb értéke Zweig könyveinek - másik: meggyőző, szenvedélyes odaadása, melyről egyik bírálója épp a Nyugatban jegyezte meg, hogy akarva, nem akarva ezentúl abban a megvilágításban kell látnunk hőseit, ahogy ő ábrázolja.
Csak az az író tud úgy rátalálni egy másik író kincses barlangjának rejtett és titkolt Nyilj-meg-Szezám szavára, aki maga is járt a lélek e földalatti útján, aki maga is visszadöbbent a szakadékok szélén s maga is ujjongott a hirtelen-váratlan előbukkanó arany-teléren. Súlyos mondatot farag ki, mintegy márványszoborul egy-egy szeretett írója számára. Verlaine: garabonciás diák, akarata ellenére bohém, önutáló irodalmár, a polgári élet elől menekülő hatalmas költői erő, lelki és erkölcsi gyengeségekkel...Balzac: a nagy sűrítő, lepárló, alakjai kivonatok, szenvedélyei tömörítések. Minden helyzetbe tökéletesen beleéli magát, úgy kapcsolja be és ki magában a véleményeket és értékeket, mint a villamos áramot. Shakespeare mellett a világirodalom legnagyobb rejtélye, mikor és honnan gyűjtötte össze ezt a roppant anyagot? Dickens...az angol nép tudat alatti művészetté vált akarata, a Viktória kornak teremtővé vált művészi szükséglete. Zsenije a meglátásban van, szeme hideg, szürke, éles ragyogású, mint az acél. Kis jelekből rója össze alakjait, valami költői gyorsírással. A gyermekkor Dickens paradicsoma, ide menekül az angol prüdéria elől...Dosztojevszkij: a könyörtelenül tragikus megdöbbentő földi táj, mely felé kifeszül a jóság végtelen csillagtiszta égboltozatja. A sors rajta próbálja erejét, Isten Jóbként sújt rá, hogy mind jobban magához emelje. Kétfelé hasadt lelke a torony érzés szédületében, a rettentő betegség örvényében vergődik, összes életerői egy pillanatba sűrűsödnek s egy villámban cikáznak és hogy aztán összeomoljanak. A pokol homályában, a vesztőhelyen, a börtönben, a halálos ágyon a rettentő szenvedésektől gyötört test felett úr a lélek, mely azt kiáltja: "Szent az Élet, az Élet hurrá!" Démon szállja meg a nagy alkotókat, hogy akaratuk ellenére, mint a biblia káromlója, az áldás és hit szavait kiáltsák. Balzacot szörnyű szegénység kínozza s a gazdagság hatalmas álmait írja meg, vagyonokat teremtett semmiből és gazdagokat űz a szegénységbe. Dickens örömtelen, sivár gyermekségéért hideg nézet szívében gyújtja fel az ember szeretet és könyörület csillaglángjait, Dosztojevszkij a pokolból hozza fel Isten dicsérő énekét s meghajtja fejét és térdét az emberiség szenvedése előtt Hölderlin a művészet abszolút értékeiért küzd s odadobja a földi élet minden értékét érte, Kleist Michael Kolhaasban a maga lázadását írja meg s mérhetetlen becsvágya a halálban keres kielégülést, Nietzsche végtelen érzékenysége a zseni betegsége, mely végül már csak az ismeretlen világ hangjait hallja: az ember életösztönén győz a démon, az emberfeletti, mely a zsenit szembeállítja korával, környezetével, önmagával, míg a megoldhatatlan ellentét halálban vagy őrületben oldódik fel. A megpróbáltatás "hétszeres tüzén" megy át Romain Roland is: akivel a hírnév játszik, mert van bölcs és igazságos hírnév, de van "pokoli hírnév is, mely mindig késve érkezik s hullákon rágódik". Ötven éves korában még ismeretlen senki, két évre rá világhíresség: a meglepetés kiáltásával ismer rá egy nemzedék vezérére. Ő a világ lelkiismerete. Mintha France beszédét hallanánk Zola sírjánál: Il fut un moment de la conscience humaine...Így látja meg Verhaeren, Desbordes-Valmore, Schnitzler, Bahre életének belső drámáját, az író, az alkotó drámáját, mely sok apró tragédiából szövődik össze. Pszihoanalitikus látása így építi fel előttünk a szemlélet erejével az író alakját.
*
Nem a leírt szó a fontos, hanem visszhangja a szívben. Ezt a művészeti tételt Stefan Zweig jól ismeri és alkalmazza. A belső ritmus, a nyelv érzéki szépsége fontos nála. A mondatok ringanak és hajladoznak a belső motorikus erőtől. A bevezetés, mint egy népdalnál, egyszerű ember lelke tele titkokkal, sejtelemmel, őrülettel. A lélek izgalmát követik a szaggatott, hézagos, idegesen kurta mondatok, elharapott szavak s jelzik a hős lelkiállapotát. Néha úgy szakad ki egy sor a megkínzott lélekből, mint ahogy orvos operál ki elevent az élő testből. Egy sikoltás úgy tör elő, mint a vérhabos élet a beteg ajkán. Verseiben még nem érezzük ezt a vibráló nyugtalanságot, az idegek játékát, hol az élesre feszült ideghúrokat úgy vágja ketté a tragikus kifejlés, mint egy bárd. A versek: szürkére halványított, elhalkított szavak, halványkék alapon. Az író letompítja a szavak élét, kiköszörüli a jelzőket, mozaikká rendez mindent, az érzés csak fátyolosan tűnik át, csak annyi melegség van bennük, hogy a színek és szavak összhangját meg ne zavarja. 19 éves korában jelenik meg első verskötete "Silberne Saiten". Valóban ezüst húr. É húr a hegedűn, melyen eredeti felfogással kultúrált, annyira tudatos, hogy villámlása nem haragos egekből, hanem két szén közötti ívlámpa ragyogásából való. Elementáris erő mindegyik, csak az egyik természeti őserő, másik emberi kéz munkája.
Másik kötete, Die frühen Kränze (1900) már mélyebb. Itt is hűvösen elzárkózott versek, nyugodtan, felülről nézett érzések. A fájdalomnak nem engedi át magát, hanem kianalizálja. A színt a színért, a hangot a hangért szereti. Il rimember della passate cose...Leopardinak ezt a sorát írja fel könyvére. Elmúlt dolgokról emlékezni epikus vonás s valóban mind jobban az epika felé visz Zweig útja. A gyermekkori élmények a távolban valami különös ragyogást kapnak, ami mélyebbekké teszi őket. Szereti egyes lelki helyzetek leírását, nem parnaszien módon, hanem belső remegéssel, mely megindít, felráz. Mint Rilke, szeret nőket leírni, elfutó hangulatok parányát megfogni...Impresszionista, szereti a tájképeket, útleírásokat egy hangulat tükrében. Majd szobrokat farag, lírai szobor ciklust állít fel dalai hársfa sorában: Die Herren de Lebens. Verhaerentől tanul természetet látni. Verlaine vezeti rá a nagy szimbólumokra. Keatsnek ezt a sorát írja egyik vers sorozata elé: Heard melodies are sweet, but those unheard are sweeter...s az éjszakában muzsikáló szökőkút azt a másik láthatatlan szökellésű, emberi fülnek nem hallható zenéjű szökőkutat juttatja eszébe, mely a lélekből száll és hull alá. Hofmansthaltól tanulja a helyzetvers lelki elmélyítését, az ellentétek hatását. Az ellentétes élmények apokaliptikus látományokhoz viszik s a gyász völgyét bejárja sötét kisérőjével, Dantéval (Ballade von einem Traum 1923) s itt is, a Sucher, Der Verführer, Der Maler-ben azt a szenvedélyt írja meg, melyet Claudel szerint a 19-ik század egyedül tud őszintén átérezni, a lelkiismeretet. Majd míg előbb mások melegén és nyugtalanságán át kereste önmagát, későbbi verseiben (Fahrten 1919) mind közelebb éri az emberiség nagy problémáit s egyéni érzések helyett világ érzéseket énekel. Így Polyphemről, az egyszemű óriásról, aki napról-napra kemény szőrös kezével belenyúl sorainkba, megtapogatja tagjainkat, barátot baráttól, testvért testvértől szakít el: óda a háború ellen.
Stílusa így válik mind lüktetőbbé, elevenebbé. Idegvibráló, a történés minden mozzanatát nyomon kísérő, a lelki küzdelmeket szinte gyorsírás szerűen megrögzítő előadás módja novelláiban válik művészi eszközzé s tökéletességét tanulmányaiban éri el.
Első novella gyűjteményében (Die Liebe der Erika Ewald 1904) már azokat a nagy problémákat bontogatja, melyeket később, mélyebben, más nagyobb elbeszélések alapjául tesz, vagy drámai alakban dolgoz fel. Így az első novellában a szeretett férfi által megvetett asszony, aki kétségbeesésében és haragjában odadobja magát: érintetlenül kerül ki a viharból, a drámában(Thersites 1907) az Achillesért hiába rajongó rabszolga lány másnak adja magát s magával rántja a halálba. A gyermekkori élmények világába vezet második novelláskönyve, négy elbeszélés, a gyermekkorból: Erstes Erlebnis (1912). Hihetetlen érzékenységgel kutatja a serdülő gyermek szerelmi életének első derengését, a nyugtalan vágyódást, a szívdobogtató sejtelmeket, a fejlődő, nőni vágyó gyermeki léleknek első önmagára és még jobban: környezetére ismerését azzal a melankóliával, melyre Thomas Hood, Rilke, Kosztolányi verseiben bukkanunk. A gyermek, aki először jut tudatára annak, hogy a fa koronák nem érnek az égig, a felnőttek nem felsőbbrendű lények, ők is hazudnak, elárulják egymást, csalnak és álnokok. A gyermeki fantázia végtelen hatalmát, az első élményeknek mély lehorgonyzását mutatják. (Geschichte in der Dämmerung.) A 15 éves fiú, aki nem abba szeret bele, aki a szerelem érzését felkeltette benne s most mindig azt a másikat fogja szeretni s egész életére magányos ember marad. Ilyen a "Nevelőnő" is, hol a figyelő gyermek elé először tárulnak az élet nagy titkai s zuhan rá az öngyilkosság. A gyermekkor, melyről azt írja, hogy rácsos, szűk börtön, mely előtt kék és aranyszárnyon repül az ismeretlenség madara kinyílik, de a vakító világosságban annyi a rettenet, hogy sajnáljuk az első derengés édes aggodalmait és vissza vágyunk.
Novelláinak másik ciklusa a gyermekkorral szembeállítva "történetek a férfikorról." Mindegyik hőse körül hirtelen egytölcsérű ciklon támad, melynek vészes örvényében úgy forognak, mint az amoktól meglepett maláji, aki őrültként rohan, tajtékozva, míg össze nem rogy, vagy le nem ütik, mint egy veszett kutyát. Monomániások látják, tudják a vesztüket, de fejjel rohannak a falnak. Látszik ezeken a történeteken, a szinte orvosi megfigyelésű lélek analízis pontosságán, a kifejlés kérlelhetetlenségén, hogy Bécs Freud városa Zweig alakjai bizonyos tekintetben gyermekek, tetteik ösztönösek, mint a gyermekeké. Zweig szeretettel közeledik hozzájuk, lehajol, szívükre hajtja a fejét, hogy dobogását, rendetlen verését meghallja. Ott ülünk vele a hajón, mikor az Indiából hazatérő orvos meggyónja szörnyű bűnét: veszni hagyott egy drága szép életet, - látjuk vele a kis francia kikötőben a férje kapzsiságán és fukarságán monomániás dühvel fellázadó asszonyt, aki megszökött s egy lebujban él s minden percet arannyal kell megfizetni a fukar férjnek, míg mindketten belepusztulnak. amikor indulataik és szenvedélyük titkát kutatja, nem mond ítéletet. Mindnyájan emberek vagyunk.
Az emberi lélek rejtett zugaiban, ahol az önmagunkban sem bevallott szenvedélyek élnek, sűrűsödnek, a szülő és gyermek, a szerető, férfi és nő, a nép és prófétája közötti ellentétek, titkolt néma küzdelmek világába visz drámáival. A "Legende eines Lebens" (1919) a Herbert fiúnak kétségbe esett vergődése a ránehezedő atyai-nagyság ellen, lázadása szülők, megszokás, környezet és szabályok ellen, egy kissé mintha maga Zweig beszélne a sorok között, - "Haus am Meere" a nem méltó nőt szerető férfi tragédiája, a "Jeremiás" egy nép-lélek drámája, mely önmagát sodorja a mindent elpusztító háborúba, hol gyermekiesen minden jelből a saját győzelmét olvassa ki, mikor már minden elveszett. S a Jeruzsálem pusztulásán kesergő népnek a próféta is csak egy vigaszt tud: "Man kann ein Volk bezwingen, doch nie seinen Geist!" Drámai tartalmú, ha nem is formára, legújabb novellája: "Die Augen des ewigen Bruders" mely egy hindu legendán át a passzivitás, a mindentől visszavonulás céltalanságát példázza (1922): a kor lelkét tükrözi, hol a legjobban visszavonultak, céltalannak látva a küzdelmet, holott "Másokért csatázni, dolgozni, kérdés és kétkedés nélkül, az élet igazi célja és értéke."
Tanulmányaiban is van drámai bonyodalom, tragikai mag. Beleéli magát teljesen a Mesterek lelki életébe. Mikor Balzacról ír, mintha Balzacot olvasnánk, Dosztojevszkijről szóló tanulmánya ugyanazt a perzselő nyugtalanságot, megkapó indulatot, megdöbbenést és mély megindultságot kelti fel, mint a Bűn és Bűnhődés első olvasásakor éreztünk. A stílus azért Zweig stílusa, néha elismétlődő, ismétlő stílus, mert hogy egészen lelkébe akar hatolni az írónak, akit leír, körben jár körülötte. Az egyszer felkapott gondolatot mint valami labdát, minden oldalról felénk gördíti. Annyira vérébe ment át a mesterek szeretete, hogy önkénytelen is eltanulta tőlük művészetük lényegét, egyiktől a sűrítést, másiktól a koncíz kifejezést. Művészettel, türelemmel és gonddal így teremtett magának egész sajátos nyelvet. Mondataiban benne van a biblia ritmusa, Luther komor zengése. Prózájában ma több a zene, mint volt első verseiben. Eleven villamos erő feszíti a sorokat, belső rend, összetettség van bennük, s mágikus erővel hatnak. A teremtő művész mindenféle elemekből olvasztotta össze őket, de kohójában a belső tűztől átlátszókká váltak. Írásaiban ma már nem érezzük a komponáltságot, maguktól oldódnak a sorok történetté, egy életmű leírásává, a vezető fonál a lélek izgalma és szenvedése. Ahol döntésre, válásra kerül a sor, a szavak szinte égnek, lehet érezni sebességüket, mint mikor gyors motorcsónakon megyünk s a hab súrolja kezünket. Egyik mondat a másikhoz ütődik, szinte látni az össze koccanás villámfényét.
A háború után a német írók közül Stefan Zweig műve lépte át elsőnek a francia határt, Rainer Maria Rilkével és Franz Werfellel együtt. Így segít összekapcsolni tiszta művészete Európa szellemi világát, így válik a szó nemes értelmében a XX-ik század humanistájává Stefan Zweig.