Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám
Arany János köre egy sajátságos új elemet hozott be a magyar irodalomba: az öregkor költészetét. Magából a mesterből is korai öregségében buggyant ki a teljesen közvetlen, személyes líra, a virágzó férfikor általános eszmékre és érzésekre szorítkozó s nagyobb részében közéleti jellegű poézise után megszólalt az egyén fájdalmainak és örömeinek, apró zsörtölődéseinek és csöndes humorizálásának bensőséges és meleg muzsikája. Aki a kör tagjai közül magas kort ért, az mind többé-kevésbé átment ezen a hangváltozáson. Gyulai Pál néhány utolsó verséből érdekesen hangzik ki az öregember panasza, aki már nem találja helyét a körülötte fölcseperedett új világban. Szász Károly hűvös líráját is felengesztelte az öregség. A tanítványok közül a legszorosabb tanítvány, Vargha Gyula lírája öregségében teljesedett és mélyült ki. Lévay József a legkésőbbi öregkorban pengetett ki egyszerű hangszerén néhány olyan új hangot, amely eddigi költészetéhez képest meglepetés számba ment. Ezek az öreg költők, Arany kezdése nyomán, belehozták költészetünkbe az élettől való búcsúzás szép melankóliájú motívumát. A lírai véna e késői felbuzgása könnyen megmagyarázható az öregkor psychológiájából. Ezek a költők mind komoly közéleti férfiak voltak, akik életük java erejében csak bizonyos tartózkodással tárták lelkük benső titkait a közönség elé. Ez a tartózkodás az öregkorban fölengedett, a self-controlt meglazította a közelgő vég állandóan szemük előtt lebegő árnyéka. Az öreg ember mindig közlékenyebb, szeret panaszkodni az öregségével együttjáró nagy és kis bajok miatt.
Abból a szép körből, amely Arany körül gyülekezett, Lévay József érte el a legmagasabb kort. 1918-ban halt meg s ma, hét esztendővel halála után már centenáriumát ünnepeljük. És utolsó pillanatáig költő volt, a Múzsa meg-meglátogatta 93-ik esztendejében is; legutolsó kis verse 1918. április 19-ről van keltezve. Egy értékes poézis és példátlanul szép, derűs és harmónikus élet utolsó hangja ez a vers. Lévay élete és költészete egyaránt egy boldog ember élettörténetét mutatja. Nagy viharok sohasem dúlták fel békéjét, az élettel nem voltak nagy küzdelmei. A szenvedély úgylátszik egyszer megérintette, de ő erős lélekkel leküzdötte és sikerült megszabadulnia a kelletlen látogatótól. Ezt lehet legalább is kiolvasni ebből a kis verséből:
Folydogál éltem folyója,
Tükre csendes, tiszta, mély,
Rajta is játékot űzött
Egy lappangó szenvedély.
Lopva csábított magához,
Szinte már fejemre nőtt,
Míg az idő fegyverével
Végre is legyőztem őt.
Legyőzötten, szégyenkezve
Mikor engem elhagyott,
Gúnyosan fülembe súgta,
Hogy én is ember vagyok.
Milyen jellemző, hogy ennek a küzdelemnek a szenvedéllyel nincs nyoma ezen az egy versikén kívül Lévay költészetében! Még arra sem találunk benne tájékozást, miféle szenvedélyről lehetett szó. Lévay az a fajta ember volt, aki leküzdi a szenvedélyt, mint valami betegséget. Ezért is volt élete olyan zavartalanul békés és csöndes harmóniával teli. Nagy bánatai sem voltak, csak szelíd borongásai. Igényei az élettel szemben szerények voltak, ezért, bár szegény földműves-családból származott, nem ismerte az anyagi gond átkát. Nagy ambíciók sem bántották, nem ismerte a legtöbb művész nagy fájdalmát a végtelenbe kívánkozó vágy és a kifejező erők korlátai miatt. Tisztes közéleti pozíciót ért el Borsod vármegye szolgálatában, mentesítve a megélhetés gondja alól, tisztes pozíciót töltött be az irodalmi világban, mint a legjobbak körének mindenütt megbecsült tagja. Csak olyanra törekedett, ami elérhető volt s csak olyan dalokat énekelt, melyek képességével harmóniában voltak. Költészete és élete között nincs ellentmondás. Családja nem volt, de a magányos élet nem tette rideggé. Az élet egyéb adományai mellé még a csodálatosan egészséges fizikum áldását is élvezte, a testi szenvedéstől való mentességet a mértékletes, csendes életmódja is segített fenntartani erejét. Kevés embernek és különösen kevés költőnek adatott ilyen derűsen boldog élet. A régi vágású magyar ember szeretetreméltó típusa ritka tökéletességgel valósult meg benne.
Az ilyen életből bajosan származhat nagyszabású költészet. Lévay az arany középszer költője, a horatiusi életideál legteljesebb megvalósítója a magyar költők között. Addig nyújtóztam, amíg a takaróm ért, - mondja magáról és ez a költészetére is állt. Sohasem törekedett magasabbra, mint ameddig a tehetsége önként vitte, nagyszabásúnak tervelt alkotások elhibázott csonkjai nem dísztelenítik el pályájának képét. Sem érzése, sem gondolkodása nem járt nagy mélységek felett és nem ismerte a váteszek sámáni elragadtatásait. Minden ízében normális ember volt és a normális határai között marad a költészete. Témái: a természet örök változása, a Sajó-vidék, a Bükk és Tátra tájképei, bevonva a költő mélázó hangulatával, a nyugodalmas, egyszerű életfilozófia, mely könnyen megnyugszik a megoldatlan és megoldhatatlan kérdések fölött, nem nyugtalankodik miattuk, áthárítja őket a vallás körébe, okos, józan hazafiság, mely a pátoszt ritka ünnepi alkalmakra tartja fenn, a falusi élet apró képei, melyeken jókedvvel mulatozik el a tekintete, a férfias barátság meleg bizalmassága, - néha egy-egy elfutó szerelemi kép, inkább hangulat, mint heves fellobbanás. Az állandó lelkiállapot, melyből a versek születnek, a mélázó borongás, a szép melankólia, mely jól illik a férfihez, mert középen áll a szenvedélyesség és az érzéktelen közömbösség között. Stílus: a lehető egyszerűség, amely kizár köréből minden homályt és bombasztot, mindent pontosan kifejez, képeit a természet mindenkitől ismert tárházából válogatja s a belső formában is arányosságot keres. Ez az egyszerűség azzal a veszedelemmel jár, hogy könnyen válik a próza egyszerűségévé s ezt Lévay sem mindig tudta elkerülni. Az olyan típusú költők, mint ő, nem vetnek nagy súlyt az originalitásra, sőt az originalitás bizonyos fajtái gyanúsak előttük s könnyebben megbocsátanak a konvencionálisnak, mint a szertelennek.
Lévay fiatal korában érezte Petőfi hatását, később Tompával került össze, akivel benső barátságban élt és szép visszaemlékezést írt róla, de aztán szívvel-lélekkel Arany Jánoshoz csatlakozott. Miskolcon lakott s így kevésbé élénk részt vett ennek a körnek a társaságos életben, de bizalmas barátságban volt tagjaival, akik szeretettel fogadták, ha az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság ünnepi alkalmain megjelent köztük. Legjobb barátságban Gyulai Pállal volt, aki többször meglátogatta Miskolcon s akinek Budapesti Szemlé-jébe verseken kívül versbírálatokat is írt. Helye az Arany-kör tagjai között körülbelül Gyulai és Szász Károly közé esik. Ami valaha írói álma lehetett, az könnyen és még idején bekövetkezett, megkapott minden díszt, amellyel az Akadémiai és az irodalmi társaságok fel tudják ékesíteni a költőt s öreg korában egyforma tisztelettel vették körül a fiatalok és idősebbek.
Utolsó tíz évének vers-termését most adta ki a Kisfaludy-Társaság a centennárium alkalmára.* [1] A maga nemében alighanem példátlan kis könyv ez, egy költő 83-ik és 93-ik életéve között írt versek gyűjteménye, egy a normális tartamot jóval meghaladó aggkor zenekísérete. Mondanivalóban és formában már alig adnak újat a versek, a költő azokat a dallamokat pengeti tovább bennük, amelyeket régen megszokott. Sokszor ismétel is olyan dolgokat, melyeket valamikor már egyszer elmondott, új benyomásokat már alig tud a világból fölvenni, inkább az elmúltak emlékein évődik, csöndes megadással várja a halált és többször is megcsinálja a számadását, amely mindig az életével való megelégedettség fölöslegével végződik. A hangja elgyengült, de néha, szerencsés órákban különös lágysággal modulál. Lankadtabb órák hangulata is fölemelkedik néha és bágyadt versből kivillan egy frissen kibuzgó strófa. Derült életbölcsessége most már belefonódik mindenbe, a télben megérzi az eljövendő tavaszt, a viharfelhők mögött a napot, a zord hegyei tájakon a vidám kis virágot. A régi emlékek gyakran látogatják, egyszerű földművelő szülei, elhalt jó barátai. Egy szép versében (Aratás) elgondolja, milyen jó lett volna neki is tovább élni apja egyszerű életét s ezzel fejezi be:
Egy szögletben
Ott feledetten
Túlérett kalász-
Foltocska maradt:
Én vagyok az, látom,
S nyugodtan várom,
Jön az arató,
Ki learat.
Ez az állandó hangulata most már, nem csüggedten, nem türelmetlenkedve, félelem nélkül, nyugodtan várja a természet rendelését. Ez az, ami példátlan a költészetében, csak Lévaynak adatott meg, mint a nagyon magas életkor tartozéka: a csöndes, tudatos átmenet az életből a halálba, amikor már nem is él igazán az ember, hiszen a halál mint eszme ott van mindig testében-lelkében, de még nem halt meg, hiszen még reagál az életre. De neki már tulajdonképpen mindegy, az élethez nem köti semmi, a a haláltól nem retteg. Ez az a szó: meghalni, neki már alig jelent többet, mint az, hogy: elmenni.
Minduntalan Arany János jut eszünkbe, különösen azoknak a sóhajszerű apró verseknek az olvasásakor, amelyekben öreguras zsörtölődéseit és bölcselkedéseit foglalja rímbe. Ő maga is gyakran gondol rég meghalt barátjára s centenáriumára megírja utolsó ódáját, melyet ezekkel a meghatóan szép szavakkal fejez be:
Mint agg madár a költöző seregből,
Rég elmaradtam tőled, tőletek,
Bölcsődre most százéves fellegedből
Dalommal ugye búcsúfényt vetek.
Leszáll az éj, végképp elhangzik a dal,
Emelj föl engem a mennybe magaddal,
Hogy idvezülten üdvözöljelek
S ott is csodáljalak, szeresselek.
De nemcsak ezek a közvetlen emlékezések mutatják, hogy lelkileg Arany János közelében élt. Neki is volt "tárca-könyve", amelybe öregkori sóhajait írta bele, mint a betegen, búcsúzkodva szenvedő Arany a Margitszigeten, mikor kapcsos könyvével a tölgyek alatt sétálgatott. Csakhogy Arany sóhajai keserűek, békétlenkedők, néha szúrósak is, alapszínük pesszimisztikus, míg Lévay ezekben a forgácsaiban is megtartja veleszületett optimizmusát. Azt azonban folyton érezzük, hogy Lévay nagy barátja mintáját követte ezekben az apró versekben.
Se nem hiba, se nem érdem,
Hogy kilencven évet értem,
Gabona vagyok, jól megértem
Az arató mégse jön értem -
mondja magáról. Máskor így mélázik:
Elmélázik az öreg ember,
Ha otthonról kilépni sem mer:
Csak a szem, csak a fül, csak a láb
Maradt volna már meg legalább.
nem az Arany hangja-e? Csak szelídebben, egyszerűbben hangzik s nincs mögötte az Arany dúsgazdag lelki életének komplikáltsága. Arany játékos kedvének tréfáira emlékeztet ez a vers:
Képek, gondok, gondolatok,
Fejemből most pusztuljatok,
Késő az éj, aludni kell,
Álmomat ne űzzétek el.
itt az a tréfa, hogy a sorok akkor is érthetők, ha visszafelé olvassuk, vagy össze-vissza hányjuk egymás után a sorokat. Az életével való megélegedettség hangja azonban már nem az örökké elégedetlenül sóvárgó Aranyé és ezt érzi Lévay is. Tévedés című kis versében felsorolja, mit kívánt Arany régen (egy kis független nyugalmat stb.) s a végére odaveti:
A sors mindezt Aranynak szánta,
De tévedésből rám ruházta.
Lévay még átélte a háborút. Az első hetek felbuzdulásában írt egy-két harcra buzdító verset, de később már egyre jobban gyötörte az ő lelkét is a gyilkolás és pusztulás szörnyűsége. Kevéssel a háború után halt meg, mint egy nagy irodalmi nemzedék utolsó tagja, azon kevés magyar költők egyike, akinek megadatott elmondani minden dalát és csöndes megnyugvással nézni vissza a háta mögött hagyott hosszú pályára, amely nem hagyta egy vágyát sem teljesítetlenül.
[1]