Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti Figyelő
Az Ernst-múzeum csoportkiállításán egy tágas termet Márffy Ödön új képei töltenek meg. Úgy éreztük, hogy ebben a teremben egy olyan ösztönös, de ösztöneiben már önmagára ismert, öntudatlanul rátaláló, de rátalálásait csalhatatlan tudatossággal ellenőrző művésszel találkoztunk, akiről illő külön megemlékeznünk.
Márffy Ödön gyökeresen festői temperamentum. Elsősorban színeket és fényeket lát s nem formákat és vonalakat: a világ jelenségei színekben és fényekben áradnak bele s vetítődnek vissza vásznára. De az ő színlátomásai nem impressziók: nem a dolgok fölött lebegő oszló-foszló fátyol pillanatnyi elkapása, - a dolgok lényege és mélye szólal meg harsány, komoly és testes színeiben. Nem mulandó fények játszanak ezeken a széles ecsettel odavetett csöndes vizeken, s nem fölszáradó borulatok vetődnek ezekre a bizonytalan tömbű hegyekre: a hegy, a víz, a fa, a levegő, a tér s a megállott idő örök színei Márffy Ödön kékjei, pirosai, zöldesbarna és erős sárga foltjai. Márffy nem választja le a színt a formáról, hanem képzeletben lerombolja az egész világdarabkát, amelyet képére szorít, s újra fölépíti az önmagában őrzött háborgó, életretörő szín-káoszból.
Bizonyosan ez adja tájképeinek, s különösen nagyszerűen összefogott, tömör vízfestményeinek szuggesztivitását: e tájak egytől-egyig túl vannak a pillanatnyiságon, sőt túl a valóságon; abban a vadonat frissességben ragyogónak előttünk, ahogy a teremtés egykor elősodorta a hegyeket és vizeket a senkiségből, vagy ahogy a művészt teremtés kiontotta e világokat a valóság zavarából. Közvetlen élményként születtek e tájak a festő lelkében s közvetlen élményként hatnak a képek szemlélőjére.
S még csodálatosabb, ahogyan a művész emberi lelkeket tud megragadni a színen át. "V. M. Kisasszony arcképe éppoly kevéssé portré szoros értelemben, mint az "Almaszedő leány" képe, ösztönös és lényegi átélések ezek is mint tájai. V. M. kisasszony arca nem legfontosabb a képen: bár elmerült távolba révedése a nézőt is túlvezeti a kép keretén egy tágabb és messzebb világba, amint viszont az almaszedő lány tekintete primitívebb és egyszerűbb igénnyel a szeme előtt csüngő zöld almán tapad meg, s a fölé hajló ággal záródik körül. V. M. képén fontos a test határozott és hangsúlyozott körülzárása a kék ruha szövetével, mintegy ellentéteként a szellemi hatású fejnek, melyet a háttér kavargó lombszíneinek nyugtalansága húz alá: egy differenciált lélek kaleidoszkópjának kivetítődése. S az almaszedő parasztlány képén, ahol a test és ruha inkább csak jelezve van, legfontosabb a három harsányzöld alma színfoltja, melynek egyszerű valósága és naivsága a keresetlen arc igazi lelki körülfoglalása.
A "Nyár" című nagy kompozíció, melynek lényege a vonalas fölépítés lenne, nem ennyire végleges s kivált a fekvő alak bizonytalan helyzete egységbontó: különös, hogy a kép egyik sarkába vetett csendélet, s három égő pipacs pirossága, (a tiszta színesség) mennyit lendít a kép egységén. A színben és a színeket úsztató fényben van Márffy Ödön legmélyebb erőssége, amint azt megragadó hatású fényvázlata, a "Lakoma" is bizonyítja.