Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő
Azok a hegedűművészek, akikkel a mai Budapest közönsége megismerkedhetett, mind, még egy Szigetit, Burmestert és Kreislert sem kivéve, a hegedű játékban lehetőségét ünneplik. Érzik, hogy mikor hegedülnek, színesebbek, szellemesebbek, formásabbak, kecsesebbek, lendületesebbek, mint a reális életben. Csak egyetlenegy hegedű játékost ismerünk, aki emberebb lesz művészetében s ez: Huberman Broniszláv. Az ő játéka nemcsak a szín fantázia, a melodikus és ritmikus képzelet, a formaérzék felszabadulása; a színek, melódiák, ritmusok és formák élete, mely az ő játékban felszabadul, egyszersmind felszabadítója egy teljes emberi életnek, amelynek legmélyén az egyén összeforr az Általánossal, a pillanatnyi az Örökkel. Ebben a művészetben tehet nem az egyéni kvalitásokat kapjuk, hanem magát az egyéniséget. Nem a melodikus- vagy ritmikus-életet, hanem magát az Életet melódiákban és ritmusokban. A nálunk megforduló hegedűművészek között ezért egyedül Huberman az igazi, nagy zongorapoétáink mértékével mérve is nagy művész.
A Huberman-játék leigázó hatalma: a magát a hegedűvel megváltó ember hatalma. Mikor Huberman elfekteti magát a széles kantilénákban, érezzük, amint a dallam varázsa, a zűrös, szenvedéssel telt világgal küzdő embert valami magasabb, tágabb életet kapjuk, hanem magát a küzdelmes felemelkedést is. Huberman lendülete azért olyan megrázó és izgatóan heves, mert mindig ott van a Művészet közvetlen nyomában, a rettenetes Élet, mely azt, mint űzött vadat, egyetlen pillanatra sem hagyja nyugodni. S az üldözött állandóan visszanéz az üldözőre: ez a művészet nem fordul el a földi nyomorúságtól: a szenvedés, a bűn, a gonosz vágyak, gyilkos szenvedélyek nincsenek innen száműzve. Talán sehol sem oldódik fel annyi izzó fájdalom, kín, sőt hisztéria és betegség, mint éppen Huberman hegedű játékában. De ami feloldja őket, amit ebben a világban megvált és felszabadít, az az elementáris indulatokat felkorbácsoló Extázis végtelenségeket idéző mámora. D`Albert-t kivéve nincs még egy instrumentális művész, aki ilyen teljesen át tudná magát adni a lélek mélyén háborgó öntudat alatti démonikus erőknek. Nagyszerű exaltációval fűti őket, mert érzi, hogy szenvedései, tépelődései harcos küzdelme és béna világfélelme, mind, mind, egyedül ebben a elementáris háborgásban lelik örök értelmüket, ezektől a túlfűtött, démonikus erőktől táncraperdítve, vagy elringatva, a szenvedély lajtorjáján végtelenbe vesző extatikus magasságokba száguldva, vagy enervált kísérteties nyugalomba hanyatolva, találnak megváltást. Ahogy Dessoir szerint a természetben azért szép és jó minden, mert a szenny és bűn is beleolvad a végtelenség ritmusába, úgy lükteti át végtelenségeket ostromló ritmusával a hubermani extázis is mindazt a sötét kűzködést, mely a realitás korlátai között csak életünket sorvasztja.
Huberman játékában ezért minden perzselően intenzív; minden frázis egy tragédia igényével lép fel. A "mindent átélni!" jelszava egyetlen művészre sem jellemző annyira, mint Hubermanra. Ne gondoljuk azonban, hogy ez a túlfűtöttség, ez a parttalanul végtelenbe vágyó képzelet, ez az állandó extázis, az előadott darabok művészi kivitelében túlzsúfoltságra, formátlanságra vagy éppen önkényességre vezet. Huberman igazi interpretátor: eredeti, élesen körvonalazott egyénisége teljesen a művek szellemén keresztül nyilatkozik meg. A megváltás-keresés szubjektív mozzanata, a végtelenbe lendülő extázis természetesen hamisítatlan romantikus atmoszférát teremt Huberman körül. Romantikája azonban lelkének alapdiszpozíciója; ó nem törekszik rá; romantikus, de sohasem "romantizál." Olyan romantika ez, mely a legszigorúbb klasszikus alkotás keretében is megnyilatkozhat.
Olyan hihetetlenül gazdag egyéniség, mint Huberman, mondanunk sem kell, a legkülönbözőbb jellegű alkotáshoz is megtalálja az igaz utat. Schumannja, Mendelssohnja, Schubertje eszményien tökéletes. Beethoven szellemébe saját művész temperamentumának egyik alap sajátosságán, a "megváltás keresés"-en keresztül hatol be legmélyebben. Hiszen Beethoven művészetének is mottója volt a "megváltás a művészetben." Beethoven is minden hangot "külön" átélt. Innen arizónájának beszédessége, melyet senki sem tud úgy érvényre juttatni, mint Huberman. A legzártabb, legdallamosabban lekerekített szólamvonalban is megérezteti ezt a sajátságosan Beethoven "quasi parlando"-ot, ezt a megkapó expresszivót, hol szinte szavak kívánkoznak ki a muzsikából. gondoljunk csak a Kreutzer-szonáta lassú tételének Adagio-jára, vagy a hegedűverseny középtételére!
Huberman géniuszának leghatalmasabb megnyilatkozása azonban egyedülálló Bach-játéka. Hogyan illeszkedik a végtelen exaltációk harcosa Bach szigorú, zárt vonalrajzába? Úgy, ahogy Nietzsche mondja: "des Ringes Wille ringt in ihm," úgy mint Nietzsche kígyója, mely saját farkába harap s így szimbóluma a végtelennek. Huberman Bach-játéka a szigorú felépítés, a tökéletes diszpozíció, az ökonómia, a hihetetlenül tudatos kidolgozottság legnagyszerűbb példája; de a megkomponáltságnak eben a "merev rendszerében" valóban a gyűrű végtelen akarata gyűrűzik; ha a Kreutzer-szonátában a száguldás nyílt végtelenségét éreztük, akkor itt a feszültség nyitja meg a hubermani végtelenségre vonatkozás perspektíváját. Ez a játék koncentráltság az extázisig. Ezen a sajátosan hubermani alapon azonban teljes, szinte érintetlen szépségében épül fel a bachi költészet mérhetetlenül gazdag szellem- és formavilága. A szóló szonáták közül a Chaconne,a g-moll, az a-moll, de mindenekelőtt a C-dúr, a legnagyobb élmény, mellyel hegedűművész valaha megajándékozott bennünket. Ahány adagio, ahány fúga, ahány saraband, annyiféle világ. A legapróbb részletrajztól a legátfogóbb felépítésig minden a legtisztább költészet, s az előadóművész intuitív felismerő képességének legnagyobb csodája. De csoda az a differenciált technika is, mellyel Huberman azt, amit a remekműven felismert, maradéktalanul megvalósítja. Milyen végzetesen szegények és suták azok az eszközök, melyekkel más művészek Bach formáit megelevenítik, Huberman eszközei mellett! Azok a vibrátók, azok a csúszások, azok az agógiaki mesterkedések, melyek más hegedűsnél a végső expresszivót jelentik, Huberman játékából mint durva brutalitások küszöbölődnek ki. Az ő Bach-technikája ott kezdődik, ahol másoké már megszűnik. Eljátszik egy egész Sarabandot egyetlen vibrátó nélkül, csupa nyugodtan tartott sima hang és mégis hasonlíthatatlanul eleven élet az egész. Mert a Bach-szólamok itt saját életüket élik. És azok fokozások! Semmi szeszély, semmi elhamarkodás; lassan és biztosan indulnak a passzázsok eget ostromló útjukra; lélegzet fojtva figyeljük a crescendót; először szinte siettetnénk a felnövekvés tempóját, de Huberman ráér, nem törődik türelmetlenségünkkel;a tizedik taktusnál már utolérte elsiető képzeletünket, a tizenkettediknél már legyőzött, elborított s mikor már azt hisszük, hogy a fokozás elérte a tetőfokát, akkor kezd csak igazán nőni, bele a határtalanba; a hegedű hangját ilyenkor erősebbnek, hatalmasabbnak érezzük, mint egy száztagú orcheszterét; olyan erő ez, melyet fantáziánk nem tud utolérni, mely úgy elszédíti érzelmeinket, mint a végtelenség gondolata értelmünket. Elveszünk benne. De Huberman Bach-játékának legtitkosabb varázsa talán a hangszín-kompozícióban rejlik. Érzelmek kifejezéséhez, melybe, más hegedűs a ritartandók és hangsúlyok egész légióját veszi igénybe őneki elég egy-egy timre-fordulat. A C-dúr fúgában az V. szonátából, (a leggrandiózusabb hegedű kompozícióban) a szólamok kolorisztikus kidolgozása külön tanulmánynak lehetne alapja. Mint a nap sugarának érintésére a sötét föld ragyogó színekbe öltözik, úgy kap az öntudat alatti megfoghatatlan erők és indulatok sötét játéka Huberman hegedű vonója érintésére ezer színt és alakot. És ami a lényeges: nem idegen, rámázolt koloritot, hanem saját színét. Bámuljuk ezeknek a színeknek rendkívüli differenciáltságát, de még inkább bámuljuk csodálatos költői egységét. Mert az a hegedű,.melynek rezonáló szekrényében megszületnek, olyan mint a prizma: a mű szelleméből előtörő láthatatlan sugarakat gazdag érzéki színekre bontja; gyönyörködhetünk bennük külön-külön is, de ha együtt-nézzük őket, meglátjuk azt az eredeti fénysugarat, mellyel a mű legmélyebb költői tartalma világít felénk.
Az ilyen horribilis tudás, bár mindig az ösztönszerű intuícióból indul ki, csak egy rendkívül éles művészi intellektus segítőmunkájával kapcsolatban képzelhető el. Amilyen ösztönös Huberman a meglátásban, éppolyan öntudatos a kidolgozásban. Intelligensebb művészt alig ismerünk. Ezért folyton fejlődik, folyton munkálkodik saját magán. Igazi autodidakta, aki állandóan tanul saját öntudatlan zsenijétől. Amit a pillanat ihletében meghódított, azt egy egész életre megtarja. Ezért tudásának egész fegyvertára állandóan készenlétben van. Nem kell fegyvereit mindig újra és újra kovácsolnia; a pillanat ihletének egyetlen simítása: és a készenlétben álló pallos már borotvaéles. Huberman örökké tanuló, kutató művész értelme valósággal a nagy filozófusokat juttatja eszünkbe. Ahogy egy Kant az élet legjelentéktelenebb jelenségeit is elmélyedéssel kutatta, úgy nincs a hegedű világának olyan jelentéktelen, apró jelensége, melyet Huberman ne tanulmányozna teljes komolysággal. A hegedű irodalom neki épp olyan élet, mint az életfilozófusnak maga az Élet. Sarasate és Paganini külsőséges virtuóz darabjait épp olyan pontosan szemügyre veszi, mint Bach vagy Beethoven műveit; amellett természetesen teljesen tisztában van a költő értékkülönbségekkel.
Ezért Huberman akkor is komoly tanulságokkal szolgál, mikor felületesebb virtuózdarabokat ad elő. - Mindenek előtt megtanít bennünket arra, hogy a Csajkovszki-, Wieniawsky-, Goldmark- és Saint Saéns-versenyművek világa nem az az általános ruhaakasztó, melyre a művész derűre-borúra, ahol és ahogy éri, ráaggatja technikai ornátusának parádés ruháit; nem is az a kollektív, publikumot-főző üst, melyet túlcsordulásig megtölt szentimentalizmusa cukros vizével, hogy azután pattogó, tüzes ritmusokkal jól alágyújtson. Huberman a virtuóz szószokkal agyonfűszerezett "olcsó hús" szakácsművészetét átengedi a Vasa Prihodáknak és Friedman Ignácoknak. Ő a virtuóz-darabokban is a sajátos, egyéni ízt kutatja fel: nem borítja be a művet technikai varázsköpennyel, ellenkezőleg ő a műből csiholja ki a virtuozitás speciális szikráit. Minden futamnak, minden passzázsnak legsajátosabb karakterét ragadja meg; ahány figuráció, annyiféle hangszín, annyiféle típusú virtuóz bizonyos parvenü tékozlással szórja technikai kincseit, minden taktusban egész tarka gazdagságát szeretné fitogtatni. Erőszakot követ el a művön, s az ilyen szerelmeskedésből persze bastardok születnek. Huberman vituózitása viszont azt valósítja meg, ami a figurációk, passzázsok lényegéből szükségszerűen következik. Az előadó akarata itt találkozik a mű akaratával. Frigyükből ezért telivér rassz születik. Itt a művész felfedező képzelete működik, a legnagyobb fantáziák démonikus intuíciójával. Huberman játékában semmisem megy egy kaptafára. Más a Csajkovszki-, más a Paganini-, más a Goldmark és más a Saint Saéns-koncert. Mert művészünk nemcsak azt nézi, hogy mit hol lehet, hanem azt is, hogy mit hol kell. S az olyan művészet, mely mindent a maga helyén alkalmaz, nemcsak meggyőzőbb, de "virtuózabb" is a felületes, üres virtuozitásnál. Ezért Huberman nemcsak a hegedűpoéták, hanem a hegedű bűvészek közül is egy fejjel magasodik ki. Igaz: olyan grandiózus költő is, mint Huberman.
Még egy ilyen grandiózus költőt pedig, a hegedű birodalmában, mindez ideig nem ismerünk.