Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Gonda Károly: Megjegyzés a "Varázshegy"-ről

A Zauberberg-et, Thoms Mann legújabb, terjedelemre és belső formátumra egyaránt nagyszabású regényét [*] összetevő tényezők között jelentőségben nem utolsó, ha éppen uralkodó fontosságúnak sem mondható az, amelyikről szólni akarunk. Thomas Mann nagy művében elég sok eszközét használja az érdeklődés fölkeltésének és ébrentartásának; a politika, a művészet, a szexualitás, az idegélet, az okkultizmus, a metafizika, a köznapiság területéről vett motívumok jutnak szóhoz az elmélkedő, essay szerű részletekben és szerephez a cselekményben. Szándékos, művészi, elegáns rendetlenségben osztja el mindezt biztos hatás ökonómiával a maga helyére, az összbenyomást szolgáló rendeltetésük szerint. A szövevényes, de szerves, heterogénségeket átfogó elgondolásnak mindaz az eleme, ami Settembrini és Naphta szinte dialektikai ellentétben álló alakjaiban sűrűsödött művészeti valósággá, amit ők filozofálva reprezentálnak, a köztük lefolyó, lezajló viták, veszekedések, szellemi összecsapások problémái, eszméi, világnézeti indítékai, minden, amiből végső tragikus összeütközésük fejlődik: - persze közvetett és indirekt módon tett - teoretikus gondolat közlés is az író részéről, azért a mesének is eleven része és így természetesen tárgyiasítva, disztanciálva van. Karakterüknek és a szellemi dolgoknak, amelyeknek a hordozói, a regény menetében erős funkció adódik és erre olyan mondanivalói nyilvánítását bízza az író, amelyek számára figyelmet kér tőlünk, vagy helyesebben parancsol ránk szuggesztív művészetével. (A regény életének jelzett erőtényezői működnek a külső és a lelki történés lendítésében, az indulatok feszültségének a telítésében és levezetésében, vagyis az izgalom és a katarzis előidézésében. Persze, ezeket a poétikai fogalmakat elég mélyreható, jellemásító kiigazításokkal elgondolva, jól kifinomított, átszellemített értelemben alkalmazhatjuk csak Thomas Mann műveire. Az egész tartalom el van mélyítve, minden benyomás, amit onnan kapunk, világszemléletet közöl.) Settembrini, a "Civilizationsliterat" típusának megjelenítője, barátságos, liberális irányú, emberiség nevelő, utilitarisztikus célzatú gondolkodó. A zsidóból lett jezsuita Naphta amolyan arisztokratikus- pesszimisztikus reakciós, barátságtalan, dekadens, irracionális, Nietzschés attitűdű ember. Hans Castorp, a regény hőse a közönségük, akiknek a meggyőződése elhódításáért vitáznak. Íme, egy részlet valamelyik vitájukból:

Settembrini kijelentette, hogy Naphta minden állítása szemfényvesztés, rabulisztika, világcsalás. - Mondja ki nyíltan - kiáltotta ellenfelének, - mondja ki nyíltan, nevelői felelősségének tudatában, a tanulóifjúság fülehallatára, hogy a szellem annyi, mint - betegség! Istenemre, ezzel rákapatja őket a szellemre, megnyeri őket a szellemben való hitnek! Ha pedig másfelől kijelenti, hogy a betegség és halál előkelő, az egészség és élet azonban közönséges valami, ez a legbiztosabb módszer arra, hogy tanítványait az emberiség szolgálatára fogja! Da vero, e criminoso! S mintha csak lovag lenne, síkraszáll az egészség és élet nemességéért, amelynek nem kellett szellem nélkül szűkölködnie. - A forma! - mondotta ő. - A logos! - mondotta Naphta fennhéjázó módon. - A józan ész, mire a "logos" embere a "passzió"-t vitatta. Ez zavaros volt. - Az objektum! - mondotta az egyik, - az Én! - mondotta másik. Sőt, végül az egyik "kritiká"-t, a másik "művészetet" is emlegetett s egyre újra a természet és szellem meg akörül forgott a beszéd, hogy mai az előkelőbb: az arisztokratizmus problémája körül. Csakhogy mindebben nem volt semmi rend, semmi sem tisztázódott, még kettős, harcias rend sem volt. Mert minden egymás ellen fordult, a vitatkozók össze-vissza beszéltek, kölcsönösen ellentmondottak egymásnak, nemcsak egymással, hanem önmagukkal is ellentmondásba kerültek. Settembrini éppen elég szónoki "vivát"-ot mondott a kritikára, most pedig éppen az ellenkezőjében, a művészetben látta a nemesség elvét. Hányszor nem kelt védelmére Naphta a természetes ösztönnek Settembrinivel szemben, aki "ostoba hatalom"-ként, puszta tényként, olyan tényként emlegette a természetes ösztönt, amely előtt nem szabad meghátrálnia sem a józan észnek, sem az emberi méltóságnak; most amaz a szellem meg a betegség mellett foglalt állást, mert szerinte másutt nincsen nemesség és emberiesség, ez pedig megfeledkezett minden emancipációról s a természet meg egészséges nemességének ügyét védelmezte. Ugyanilyen zavar volt az "objektum", meg az "Én" körül, sőt a zűrzavar itt volt a legnagyobb, szószerint akkora volt, hogy végül már senki sem tudta, valójában ki a jámbor, ki a szabadelvű? (Etc. etc. oldalakon át...) Azután: "Ó, az elvek és nézetek állandóan belekontárkodtak egymás mesterségébe, belső ellentmondásokban nem volt hiány s olyan nagyon nehezére esett Hans Castorp civil felelősségének, hogy döntsön az ellentmondások között, hogy preparátumokként kezelje, elkülönítve s tisztán tartsa őket. Így aztán nagy volt a kísértés, hogy fejest ugorjon Naphtának "erkölcsileg rendezetlen mindenség"-ébe. Általános volt itt a kereszteződés és egymásba bonyolódás, a nagy zűrzavar volt ez, és Hans Castorp látni vélte, hogy a vitatkozók nem lettek volna olyan elkeseredettek, ha a vitatkozásnál az ő lelküket is nem nyomja ez a zűrzavar."

Thomas Mann korlátlan pontosságú, mindent az elgondolásnak megfelelő valőrrel kimondó, bizonytalanságot nem ismerő, imaginációját maradék nélkül kifejtő, a formán szuverénül uralkodó, semmit homályban nem hagyó, a műve alkotásában közrejátszott célok, szándékok, vélemények, ösztönök, sugallatok egész komplexitását, a teremtő eszme objektivációjával együtt ihlete összese körülményeit is félremagyarázhatatlan jelentésű, biztos fogalmazású kifejezésre juttató író készsége, az őszinteséghez való ereje és kedve, nagyszerű pszichologizáló közlékenysége előre meghiúsulása és pedig valami hihetetlenül fölényes és öntudatos módon utasítja vissza. - mintha még csak az erre való törekvést is egyenest ki lehetne olvasni az értelmileg olyan sokrétű, logikai polifóniájú, csakugyan, a zenére, Wagnerre emlékeztetően többszólamú mondataiból, - és nevetségesen lehetetlenné teszi a hamis kommentálás minden kísérletét. Igazán nem az az író, aki kommentárra szorul; lehetetlenség őt félreérteni. Ezért teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy sem Settembrinit, sem Naphtát, sem Hans Castorpot nem a maga nevében beszélteti, nem képviselteti egyikükkel sem a maga álláspontját vagy érzületét és eszünk ágában sincs ilyesmit a regénybe belemagyarázni.

De Thomas Mann olyan - a saját felfogását érvényesítő - hangsúlyokat ad néha az oratio obliquák és recták szavainak és olyan hagulatokkal látja el gondolatokat, egyáltalában olyan írói viselkedést tanúsít, ami arra enged, sőt sarkal következtetni, hogy a fogalmaknak ez a - nála jellegzetesen gyakori - összezavarodása, összebonyolódása szerinte valami magasabb szempontból helyeselhető, filozofikus jelentőségű, igazságértékű, a valóság természetének megfelelő jelenség. Ez gúnyos ízű, ellenséges élű kritikai megállapításnak tetszhet, pedig - nyomatékosan ismétlem - egyezik az író intenciójával, eleget tesz a szándékának. Ő maga törekedett erre a hatásra, céltudatosan keltett ilyen benyomást. De ezt igazán nem jól tette. Minél hívebben meg sikerül értetnie, annál teljesebben le találta leplezni magát. Munkáinak az a jellegzetessége, akár mekkora biztossággal, akármilyen tudatosan jelentkezik is, hiba. És pedig nem valami zseniális szertelenség, amit mi a nyugodtabb, biztosságosabb korlátoltság szoliditásának az erején, ítélnénk el, tehát - az irodalomban nem is valami rokonszenves vagy tekintélyes - szubjektív indokok alapján, érvény és szankció híjával, úgy hogy legföljebb csak az azonos gusztusúak helyeselhetnék ezt. Ez nagyon gyakran előforduló eset a kritikában, pedig úgy kellene lenni, hogy amit a kritikus mond, az valóban meggyőző legyen, objektív helyességével szinte egyetértésre kötelezzen mindenkit. Nos attól nem félünk. A hiba, amelyet szóvá tettünk, igazi hiba, letagadhatatlan jelleggel, biztos kritériumokkal. Abban áll, hogy Thomas Mann egyűvé kerít - többnyire párosával - egy sereg olyan szót és kifejezést, amelyek bizonyos szempontból, de igazán csak bizonyos általunk fölvett szempontból és kizárólag az ennek körében tartozó, ez alá eső relációban, tehát nem belső lényegük és dologi valóságuk szerint, szinonimákul vagy egymás függvényeiül vagy egy antagonizmus szembenálló tagjaiul vehetők, de mégis úgy bánik velük, mintha az általuk képviselt realitásokra is érvényes volna ez az eljárása és az aforizmáinak megfelelő viselkedést imputál nekik. Ez sehogysem akar harmonizálni a valósággal: és a fogalmak összezavarodásának itt az oka, semmivel sem mélyebben. A szógondolatos írás egyik érdekes kóresetével van itt dolgunk. Azzal, amelyet valami nem eléggé szabatos szubtilitás, bizonytalan elvontság tesz. Hát lehetséges, hogy a pontosság nagy stílus művésze ne legyen a legpontosabb gondolkodó is? Így van. Összetéveszt szavakat dolgokkal; a szavak értelme elasztikus, jelentése többoldalú, képzetanyaguk szűkül, bővül, változik, cserélődik, a szavak értelmes kapcsolásának lehetősége nagyon változatos és sokféle, végtelenig permutálható, a szavak rendbe sorakoztathatók éllel és ponttal, káoszba hányhatók tővel-heggyel, anélkül, hogy ez a legcsekélyebb mértékben is érintené vagy influálná a világ folyását. Ha erre nincs kellő tekintettel az író, abból művébe olyan problémák származnak, melyek nem vonatkoznak semmi valóságra és olyan válaszok, amelyek nem fejtenek meg semmit. Van ebben valami, ami emlékeztet némelyik plátói dialógus principális hibájára, a nyelvtan és logika - út metafizika - összekompromittálására, de mégis másféle...És - ez azonban vakmerően kalandos ötlet és attól félek, még horribilébb ausu mint dictu - Thomas Mann előkelő írói személyét ez a fogyatkozása valami egész fantasztikusan távoli, de őt még így is megszégyenítő, minket pedig bántó, hozzá sehogysem méltó, a munkájának szemléletében minket eltöltő jóérzést, lelkes tetszést kellemetlen emlékeztetéssel, rút asszociációval zavaró kapcsolatba hozza azokkal az új, forradalmas, kócos, széllel bélelt tacskókkal, akik teljesen értelmetlenül zagyválnak mindenfélét csinos kis témájukról, a kozmoszról, az ítéletmondás és igazsághirdetés pretenziójával. Kedvetlenít mozzanatok nem hiányoznak a nagy írók olvasása közben.

 

[*] Genius kiadás.