Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
(Athenaeum-kiadás)
"Csaknem háromszáz újság-novellácskám csomójából húzogattam ki és össze, találomra, mutatóba" - írja Ady 1911-ben, Így is történhet című novelláskönyve előszavában. Azóta is írt, bár már ritkábban, novellákat, úgyhogy e téren is igen jelentékeny a termékenysége. Könyvben csak a kisebb részét adta ki novelláinak: nagyobb novelláskönyve csak a föntebb említett, a többi azokban a füzetes vállalatokban (Magyar Könyvtár, Moder Könyvtár, Tevan-könyvtár, Mozgó Könyvtár) jelent meg, amelyek a háború előtti években nagy számmal voltak divatban s azóta nagyobbrészt megszűntek.
Ady maga nem becsülte túl novellaírásának jelentőségét. Semmi esetre sem feküdt bele ebbe a formába azzal a legmagasabbra törő becsvággyal és szent meggyőződéssel, mint a versbe. Első olyan írásai, melyek fővárosi lapban utat tudtak törni maguknak, tárca-novellák voltak ugyan s Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjában láttak napvilágot, de ő csakhamar szakított a novellista ambícióval és teljes erővel a versre vetette magát. Novelláit inkább zsurnaliszta-szükségből írta: a napilap szívesen fogadta és jobban szerette használni a tárcát a versnél s a költőnek fiatalabbkori szűkös viszonyai között szüksége volt arra a kis jövedelemre, amit a tárcákkal tudott szerezni. Legtöbb ilyen tárcája a Budapesti naplóban jelent meg az 1905-1906-os években, ebbe a lapba, mely először karolta fel teljes nyomatékkal, ez években majdnem hetenként írt tárca-novellát. Később más lapokba, a Pesti Naplóba, Világba, Vasárnapi Újságba írt s néhányat, különös gonddal kidolgozott, válogatott darabokat a Nyugatba. Egy az Így is történhetik könyvéről írt rövid kritikámban annak idején azt írtam, hogy novellái inkább csak mellékterményei versköltői munkásságának s ő ekkor igazat adott nekem. Az újság kívánta erőltetett termelés mellett természetes, hogy ezek a rövid prózai írások nem mindig állnak egy ugyanazon színvonalon; van közöttük nem egy, amelyen erősen megérzik, hogy - az ő szava szerint - "durva muszájból vagy szükséges pénzért történt." Amint aztán szabadulhatott a novellaírás kényszerétől, föl is hagyott ezzel a nem kedvére való mesterséggel. Élete utolsó öt esztendejében már egyre ritkábban s utóbb egyáltalán nem írt novellát.
Pedig egészen bizonyos, hogy csak az ambíciója hiányzott ehhez a műformához, a képessége megvolt rá, talán nem is kisebb mértékben, mint a vershez. Nem igyekezett ebben a formában eredetit, újat, saját testéhez állót teremteni, alkalmazkodott az átlag olvasó számára készült újságtárca követelményeihez. Legtöbb kis elbeszélését könnyű tollal, rögtönözve írta. Mégis néhány novella úgy ömlött ki belőle, mint kész remekmű. Sajátságos eszmejárása, gondotalainak Ady kapcsolásmódja, a dolgoknak külön, saját szempontjából való szemlélése itt is megvan, sokszor éppoly hatással, mint verseiben és még leghanyagabbul odavetett, kis alkalmi ötleteken felépülő novellái is a formának olyan zárt összefogottságát, a szavaknak olyan pontos, minden fölöslegest kizáró értékelését, az előadásnak olyan tömörségét mutatják., mely azonnal elárulja a belső forma fegyelméhez szokott költőt. "Azt érzem, hogy ezúttal más formájú versekkel állok azok elé, akik olvasnak, szeretnek, utálnak, vagy megszoktak" - mondja idézett előszavában s ezzel novelláit hozzákapcsolja verseihez. Hozzá is kapcsolódnak, mert mint minden, ami nem a felszínen nyilvánul meg, nem abban, hogy az író önmagát írja bennük, hanem abban a módban, ahogy az élményen vagy megfigyelésen alapuló történeteket és alakokat a maga hangulata aranyfürdőjében megfürdetve állítja elénk: az elbeszélő hangjában. Csöndes, rezignációval temperált hang ez, eredendő melankólia hangzik benne, az embernek az élettel és sorssal szemben való harcképtelensége áll mint komor háttér a történetek mögött. Mintha a csatatér sebesültjeit és halottjait szedegetné össze a költő és vonultatná el előttünk hosszú sorban, a bánatos szimpátia lankadt gesztusával. Ebben az orosz novellistákkal, különösen Csehovval rokon. Az élet öröme, a jelenségekben való gyönyörködés hiányzik belőle s ez éppúgy megérzik azokon az írásain, amelyekben szemléleti és emlékképeit vetíti ki magából, mint azokon, amelyekben közvetlenül szólaltatja meg a saját életére való reagálásait.
*
A lefokozott energiájú és csendes hangon elmondott történetkék közül mint egy kiáltás hangzik ki a Mihályi Rozália csókja című novella. Ez a legszubjektívebb valamennyi között, nemcsak azért, mert első személyben van elmondva s mint mindenki tudja, saját végzetes élményt mond el s nemcsak azért, mert át meg át van szőve lírai szólamokkal, melyek recitativszerű zenével kisérik a történet menetét. Sokkal inkább azért, mert folyton érezni az elmosottak mögött egy nagy, kiheverhetetlen, egész életre való megrendülést: azt a rettentő idegsokkot, amely Adyt már fiatal korában megfosztotta életbiztonságától s lehetetlenné tette, hogy valaha is gondtalanul élvezhesse az öröm ritka italát. Az egyszerű., csaknem mindennapi történet, amely a kompozició minden mesterkedése nélkül és mégis az anyag természetéből önkénytelenül folyó zárt kompozícióban, tökéletes közvetlenséggel van elmondva, tragikussá teszi az, hogy a férfiélet kiszolgáltatottsága van mögötte, a megmérgezett csók szörnyű réme. "Az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomorú üzeneteket kap" - ebben a mondatban foglalja össze a költő a történet tanulságát s ezzel jelzi azt, ami az erősen szubjektív novellát magasra kiemeli, a szubjektívből az általánosba. Az emberek a csókjaikkal üzennek egymásnak, ismeretlenül, rettentő üzeneteket. Kun Marcella mérgezett csókján át egy ismeretlen senki közvetítésével Mihályi Rozália üzent a költőnek, a vöröshajú, feketeszemű kóristalány, aki ott fekszik a vidéki temetőben. sírjára nagyon szép koszorút vitt ragyogó délelőttön a temetőbe az, akit a csóküzenet tönkretett és Mihályi Rozáliából megcsinálta az élet és csók múzsáját. S Mihályi Rozália alakja megnő, a vörös haja, piros ajka, fekete szeme fenyegető fényben ég - ő a rettegett lues félelmetes szimbóluma.
Ez a novella igazán nem durva muszájból vagy szükséges pénzért íródott s nem is tollheggyel. Ebbe teljes erejével beleélte magát a költő, akár a legnagyobb s legmélyebbről fakadt versébe. Összefogta benne már indulásánál elrontott életét, amely majd egykor megmérgezve fogja neki adni minden adományát. Mert nem egy luesfertőzés mindennapi története van itt elmondva, hanem ennél sokkal nagyobb, tragikusabb valami: Ady már úgy indult neki az életnek, megjegyzett homlokkal, hogy egy rontó méreg keveredik minden italába, hogy ne kaphassa soha tisztán, gondtalanul azt, amit az embernek nyújt az élet. Az eredendő meghasonlást szimbolizálja Mihályi Rozália csókja, a boldogtalanságot, a boldogsága való képtelenséget, mely Ady lényének és költészetének gyökere. Nemcsak szerelmét mérgezte meg egy végzetes csók, hanem fajtájához és korához való viszonyát, az emberekkel való együttélést, az életről való gondolatait, - egész lényét. A Mihályi Rozália csókja magában foglalja az egész Ady-tragédiát.
A megalkotás művészetet szempontjából is remekmű ez a novella. A szavi, mondatai egyszerűek, majdnem nyugodtan elbeszélők és mégis folyton erő belső drámai feszültség, heves izgalom érzik ki mögülük, amely néha-néha mint a láng csap ki egy-egy szóval, egy önkénytelen kitörő mondattal. A hangszerelése kevés eszközzel tökéletes: már az intonálás, Mihályi Rozália szép sír irata s utána a rövid ouverture megmarkolja az olvasót halálosan tragikus hangjával. Aztán a Kun Marcellával való szerelem sietős, rövid elvbeszélése, az egyszerűségükben végzetes szavakkal:
- Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnek, sírnék, ellenkeznék, jól van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, de maguk ilyenek. Én mindig meglakoltam, valahányszor férfival volt dolgom. Különösen eggyel, akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.
Ezekben a szavakban benne van a fél-prostitúcióban élő vidéki kis színésznő élete, fásult megadása, de benne van a prostituált szerelem vad fenyegetése is. Néhány szürke, szenvtelen szóban egy nő típus sorsa és a vele érintkezésbe kerülő férfiak romlása. Ez a néhány szó egy furcsa kis világot rejt magában.
Ahogy aztán a két nő, Marcella és Rozália képe összefonódik, Marcellán át egyre láthatóbbá válik Rozália s végre egészen félretolja Marcellát - a történet gyorsan siet a befejezéshez, amely több, mint befejezés: kiteljesülés, kiszélesedés és kimélyülés, - az már az elbeszélés tökéletes művészete. Benne van a külső történeten kívül minden másnak a jelzése: a tragikus izgalom, a testbe férkőzött méregnek a lélekbe szívódása, az egész dolgoknak szimbólummá mélyülése, a történet messzire való kihangzása folytonos jelzést ad magáról, anélkül, hogy az elbeszélés egy pillanatra is kizökkenne egyszerű, csaknem riportszerű tónusából. Nincs fölösleges szó, még kevésbé harmóniátlan szó, az egész olyan tömören egységes, biztos vonalú, mintha egyetlen lélegzettel volna írva. Kifejezésben olyan organikus ez a novella, mint Ady legjobb versei. Rövid fejezeteivel mintha strófákba volna tagolva, néha mintha azokat a refrénszerű ismétléseket hallanánk, amelyeket Ady verseiből ismerünk s Ady vers-technikájára utal az intonálás hangjának visszatérése a befejezésben, Mihályi Rozália sír iratának az ismétlése. Valóban, ez a novella "egy más formájú Ady vers" és kihallani belőle "a Halál domíniumáról visszatérő aratók énekét."
*
Ezt a tragikus magaslatot és ezt a tökéletességet Ady nem érte el többet. Nem is ambicionálta egyetlen novellájában sem. Többi novellái finom művész-munkák, melyek között inkább csak a kidolgozás több vagy kevesebb gondja teremt értékkülönbséget, de ennyire magát és ennyire teljesen többé nem adja. Nem egy közülük (Az asszonytalan Pándyak, Eszterkuthy Éva húga, Mikor Bodrit legyőzték, Berci és grófnője, Muskétás tanár úr és több más) téma-kitalálásuk érdekességével és előadásuk verve-ével válnak ki a háború előtti, a hanyatlás előtt még egyszer nekilendült magyar novella-termésből, némelyek (A halál kis négyes fogata, A kék álom, A Tilala-tó titka) úgy hatnak, mint prózában elpazarolt verstémák. Olyan novellája, amelyben legalább valami ne volna, ami Adyra vall, az originális szemléletű és önmaga körül külön, saját világot teremtő költőre, nincs egy sem.
*
Érdekes, hogy Ady novellái majdnem mind vagy vidéki tárgyúak, vagy párizsi emlékeket idéznek fel. Ady Budapesten csak utó-vendég volt mindig, nem élt ebben a városban, idegenül érezte magát benne, nem érdeklődött iránta, életformáit, jellemző alakjait nem látta meg. Legtöbb témáját onnan hozta magával, ahol gyermek- és ifjúkorát töltötte. Itt látta vagy talán álmodta az olyan alakokat, mint az öreg Borkonyi, akinek Pesten élő fiai szeretőkkel mulatoznak és sohasem hoznak menyet az ősi házba, a Pándyak, akik "az énjük borzasztó nagyságával, férfias elteltségükkel, a lágyságnak kétségbeejtő hiányával kipusztítják a családból az asszonyt" a Kődombi-leányok, akikbe sorra szeret bele Pál úrfi, míg a harmadik, a legkisebb, elutasítja és akkor agyonlövi magát, a "Kék elefánt" kocsma züllött kocsmáros-családja, a férfi bolond Eszterkuthy Sára és a többiek. Ezekben a szilágysági falu képei és alakjai tűnnek fel s az író mély, erős szolidaritást érez velük. Egy-egy emlék melankóliája remeg bennük s minden alak tragikus sorsot hordoz, amint régi, gyökeres erkölcsének bomlását kénytelen latin utódaiban, vagy valami benne magában rejtőző rontás rágja szét az életét. Ez a szomorú köd Ady életfájdalmából száll fel és ott lebeg még derültebb témájú írásai fölött is. Legszebb novellái ezekből az otthoni témáiból készültek, mert ezeknek alakjaival, erkölcsükkel, életformájukkal és sorsukkal van legszorosabb kongenialitásban. Ezekben nincs semmi irodalmi íz, sajátjai, kizárólagos tulajdonai a költőnek, míg például néhány Párizsból hozott exotikus témáján érzik a francia novellák némi íze. De ezek között is a Berci és grófnője egy merészen elgondolt témának bátor megmarkolása és bravúros keresztülvitele.
Ady prózája, - erről a témáról külön kell egyszer írni. Némelyek - verseivel szemben - kicsinylőleg szokta róla nyilatkozni, pedig nincs igazuk. Ady a legjobb magyar prózaírók közé tartozik. Szemmel láthatólag megvolt a maga ítélete a magyar próza követelményeiről. Érezni, hogy mondatai tudatosan rövidek, - ő is, mint Gárdonyi, azt tartotta hogy a rövid, lehetőleg kevéssé összetett mondat felel meg a magyar nyelv és a magyar gondolkodás természetének. Ez így természetesen nem áll meg általánosságban, a mondatalkotás módja a mondanivaló természetéhez igazodik, de Ady nagyon szép hatások tud rövid mondataival kihozni. Az ő rövid mondata sohasem kopogós - néha még Gárdonyié is az - mert minden mondatának megvan a numerusa, a tökéletes ritmizálása. Ez is a versköltő tréningjéből került prózájába. Az alany és állítmány pilléreit finom kis hidakként ívelik át a többi mondatrészek és rajtuk könnyű, biztos lépésekkel suhan végig a mondanivaló. A lehető legegyszerűbb szavak és szólások fűződnek úgy, hogy titkos finomságok kifejezésére válnak alkalmassá. Egy szóismétléssel, egy véletlennek látszó inverzióval, egy ritkán használt szó kimondásával pompás hatásokat tud elérni, mert ösztönös érzője a magyar nyelv muzsikájának. Megvan benne az igazi nyelvművésznek az a sajátsága, hogy a legegyszerűbb, legmindennapibb szavakat úgy tudja használni és mondattá összerakni, mintha szüzek volnának, mintha ő először mondaná ki őket. Beszédmódja mindi eredeti és egyéni, pedig nem is akar az lenni, csak közvetlen akar lenni. Semmi papír íze nincs a stíljének, minden mondatán érzik, hogy ha előszóval beszélne, akkor is csak úgy mondaná. A jelzőkkel takarékosan bánik, nem cifrálkodik velük, de ami jelzőt használ, az mindig találó és jellemző. A beszéde minden egyszerűsége mellett folyton modulál, az elbeszélt dolgok természete szerint, de ez a modulálás nem fitogtatja magát, rendkívül finom hangárnyalatokból adódik ki. A stílus természetessége dolgában nincs a kortársak között egy se, aki legyőzné Adyt.