Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
A kaszinó boltíves régi ház, zöldre volt festve valaha, de már az eső lemosdatta, a kapu alatt szennylé folyik s azon keresztül kell lépni, ahogy bemegy az ember az udvarra. Szimbolikus: mintha az élet szennyébe beletaposna, aki idejön...
De hátul az udvarban szép zöld fák állnak s alattuk fehér asztalok. Nagyon kedves hely. Így este.
A szíve verése megállt: még nem ismerte föl s már halottá lett. Sághyné ült az asztalfőn, kicsit előreejtve a fejét s úgy nevetett, mint egy aranymadár.
Se holt, se eleven nem volt, ahogy közéjük lépett, de nem látszott meg rajta.
Nagy riadallal fogadták. Sághy volt ott, Petelei és egy kincstári tiszt, akit ismert, de a nevét nem tudta.
- Maga hogy kerül ide? - mondta Sághyné olyan egyszerűen s kedvesen, mint egy madárka, ahogy csicsereg az ágon.
- Tudom is én.
- Szokott?
- Soha.
- És?
- Nem tudom, csak...valamit éreztem...felálltam...s...
Az asszony hangosan nevetett. Ferdén félrehúzta egy pillanatra az ajkát, furcsa grimaszkőt csinált.
- Na, jöjjön ide, mellém.
Az urak kedvesek voltak, de annyira el voltak foglalva a politizálásukba, hogy nem volt nekik fontos az ő jötte.
- Kérek egy...spriccert...- mondta a pincérnek, aki lecsapkodta szennyes szalvétájával előtte a morzsát az abroszról.
- igenis.
Akkor elkezdett a nagy bajsza alatt, a nagy szakállába mosolyogni.
Kedves, mély éjszaka volt, rajtuk kívül senki sem volt a helyiségben, az asztalok fehérrel elterítve álltak a lugasokban, de az udvaron üresen, kopott zöld színben búslakodtak. Dehogy búslakodtak, itt minden nevetett. Olyan furcsa volt a groteszk. Nagy, hosszú levelű ecetfák álltak az egyik sarokban, nagy, ritka levelükkel idegenek voltak s vidáman libbentek, mintha egymásnak mesélnének éjjel a falevelek. Borostyán futotta be a saroktűz falat; a kemény, fényes levelek szaporán borították a vörös téglákat, a kavics sárga s az ég sötét fekete lila, mint egy nehéz függöny. Milyen jó itt, fentről hűvös szellő ereszkedik le s aléltan és boldogan ül az ember.
- Mit végeztek ma délután az asszonyok? - kérdezte Kesserű az asszonytól külön, halkan.
Sághyné nevetett.
- Mit?...szeretné tudni?
Kesserű ránézett s elnevette magát.
- Szeretném.
- Miért szeretné?
Mind a ketten nevettek. Nem volt ebben semmi éle és semmi furcsaság, csak épp annyi, hogy az asszony ellentmondott, kifordította a kérdést, és kötődött és többet adott, mintha egyszerűen válaszolt volna.
Hogy a férfi nem felelt, ő kérdezte:
- Kíváncsiságból?
A férfi nevetett. Ez igazán olyan kedves és komikus volt, hogy ő a nagy komoly fejével, szakállával kíváncsi legyen valami olyan semmiségre, amit egy csomó asszony megbeszélhet a vendégeknek adandó uzsonnáról, hogy mi legyen, tejeskávé, vagy habos, vagy...
Hát csak nevetett tovább s nem felelt.
- Maga kíváncsi természetű - kérdezte újra a nő.
- Magára kíváncsi vagyok.
- Rám?...
- Igen.
- És ha maga rám kíváncsi, akkor maga a többi asszonyt kérdezi tőlem?
Kuncogva nevettek.
- Vagy csak valamit akar kérdezni...
Ez igaz, tényleg úgy volt.
-...és nem jutott eszébe okosabb...
Most felsóhajtottak mind ketten s a férfiakra néztek, akik olyan komolyan beszélgettek. Ők nem voltak képesek megülepedett gondolatokkal foglalkozni. cicázott a lelkük, mintha a kis szellő lebegtetné a szirmokat.
- Hát most kérdezek valamit magától, - mondta Kesserű.
- Na.
Nagyot nyelt s mégis mást szólt, mint amit akart.
- Szokott sportolni?
Az asszony felnevetett. Ő is mást várt.
- Nem szoktam. Nincs rá időm.
- Nincs ideje? Mit csinál?
Az asszony nevetett.
- Alszom.
A féri azt gondolta: "Hazudik."
Nevettek; folyton egymás szemébe néztek, mind a kettőnek kék volt a szeme, s úgy csillogott össze, mint két pajkos manó, azaz, hogy egy manó s egy nimfa...Egy öreg faun, valljuk meg s egy fiatal, vértől duzzadó, életre s mulatásra vágyó, üde, fiatal asszony.
- Mit nevez maga sportnak? - mondta az asszony s üres kis életére gondolt, egy kisvárosi tanárnő életére. Hol van attól a sport. Ha csak a nagytakarítást nem nevezik sportnak, amit különben nem szeretett s nem is szokott maga végezni.
- Teniszezni tud?...
- Tudok.
- Na; végre egy felelet.
- Még kaphat különbet is.
Nevettek. Mintha valami jelentősége volna valahol a szónak. Mintha valami egészen mást jelentene, mint amire vonatkoztatni egyáltalán lehet: Mintha csak annyi volna az egész, mint a kis cicák karmolósdija.
- Azt elhiszem, mondta a férfi s összehunyta a szemét, úgy nézett az asszonyra. - Magával jól lehetne megverekedni...
- Verekedni? - mondta elámulva az asszony.
Erre ő nagyon, de hangtalanul nevetett. Verekedni! Evvel az édes, édes nővel...Most hirtelen észrevette, hogy vastag, húsos száját valahogy ugyanúgy vonja el, mint ahogy a nő a maga vékony ajkát...
- Megverne? - kérdezte az asszony.
Ő forrón és buján nézett rá.
Nem is értette. Megverni? ezt?...milyen gyönyörű karjai vannak, eres és mégis karcsú...mekkora mellkas, milyen nyak, tüdő, s ez a gyönyörű kis homlok, csillog, minta márvány, a homloka különösen hatott rá, a felesége homloka nem volt kiformálódva, valahogy elveszett a hajban, alácsúszott, elmúlt felfelé, de ez olyan volt, mint egy kemény, önállóan megmintázott, íves, domború kupola, az arc fölött, amelyen valami istenség mosolya fénylett.
- Meg, - mondta aztán komolyan, keményen, egészen behunyt szemmel s olyan kéjesen, mintha már is harapni akarna.
Az asszony lassan elvonta a száját, a szeme egészen lecsukódott, a pillái hosszúak voltak és sötétek s a szemek alatt gyűrődés támadt, egészen zavart és bizonytalan lett az arca s elfordította a szemét.
Nem válaszolt, ki tudja, mit gondolt
Ő felsóhajtott, de olyan lassan, hogy hangja ne legyen, csak teleszívta tüdejét levegővel, most ájultan jó volt.
Sokáig nem beszéltek.
Nézték a férfiakat.
Sághy olyan hallgató ember volt, nagyon elegánsan volt öltözve, mindnyájuk között az egyetlen elegáns ember, ami kissé illetlen volt ebben a kisvárosban és vastag termetéhez képest; az arcát affektálva tartotta, mintha nagyon okos embert játszanak, aki hozzá nem méltó nagyon buta emberekre figyel.
Petelei a tankönyvkiadások ügyéről beszélt, igen hevesen s ez mindnyájukat érdekelt:
- A direktor úgy gondolja, hogy az iskola kötelezővé teheti, hogy a növendékek kizárólag csak saját kiadású tankönyveket használjanak. Tehát, ha mi ellátjuk magunkat könyvekkel, nem szorulunk rá a fővárosi kiadókra.
Kesserű összerándult. Ez egy kitűnő idea, ezt le kell foglalni. Ebből pénzt lehet csinálni s ő tudta, hogy rajta kívül senki sincs, aki keresztül is tudja vinni. De ő megszervezi...Hirtelen komoly lett, szivart vett elő s rágyújtott. Az igazgató. Van is annak valami ideája. De annál jobb, csak hadd legyen ő az igazgató...ezt most rögtön meg fogja csinálni...Hatszáz diák...csak tíz tankönyvvel évente...Egy-egy budapesti kiadó pár forintot fizet egy tankönyvért...ez a legnagyobb uzsora...holott van olyan tankönyv, melyikből már huszonnyolcadik kiadás van...Nem, ezt nem szabad kiereszteni a markából...ez egy nagy tőke, nagyobb lehet, mint a kollégium birtokain való gazdálkodás és sokkal nyugalmasabb, a könyvet nem kell csordásokkal őriztetni, ...s a könyvet a kollégium pincéiből senki sem fogja ellopni, mint a szőlőt a Kútpadkán...még a darázs se...
Valami belső égést érzett. Ez a könyvkiadás, mint idea, már az ő apja idejében felmerült, de elejtették. Most Petelei csak az ő régi gondolataira eszméltette s most kimondhatatlan vágyat érzett pénzre...szüksége volt...akart...kellett...sürgősen sok pénzt...még nem is tudta mire s mi lehetne, de rányitotta a szemét az asszonyra, aki szótlan ült mellette...vajon mit érez és mire gondol, hogy el tudnak a nők hallgatni egyszer-egyszer...
- Mondja, szereti maga a pénzt? - kérdezte hirtelen.
Az asszony arca mosolygóan fellobbant, akkor azt mondta:
- Utálom.
De ő már boldogan feléledt: ez igen, ez tudná őt munkára vinni...
Pénzt. Persze a pénzt utálja; mire az neki; de hogy van öltözve; milyen finom ez a batisztruha; milyen rendkívül finom színek, ízlés, s milyen drága, szép s gyönyörű test, nem is tudta tisztán, de valami homályos vágy dagadt benne: a világ minden szépségét ráhalmozni erre a nőre...Ruhát és ékszert és körülvenni lakással, bútorokkal, kocsi, utazás: amit csak az élet nyújtani tud...
- Jöjjön velem Párizsba, - mondta halkan.
- Párizs, - mondta sokára a nő s lehunyta a szemét. A feje kicsit hátra esett, az ajka, előrecsücsörödött, aztán sóhajtott. - Párizs.
Kesserű mereven nézett maga elé. Ő volt már egyszer Párizsban; mint akadémiai hallgatót kiküldte az iskola Utrechtbe s akkor az apjától pénzt kapott rá s Párizsba is elment három napra. Látta most a rengeteg várost, a világ otthont, a tömeget az utcán, a nagykerekű taligákat, a Metrót, a csillogó földalatti villamost, a rakott autóbuszokat, s a Concorde-tért, ahol, mint a hívőnek, minden kultúrembernek le kell térdelnie...Egy pillanat alatt nagy és szép emlékek s érzések vadították meg: ja, s neki itt kell tespednie; feküdni kell a hitvesi ágyban...
Az butaság, az a tankönyvkiadás: mikor lesz abból pénz...Az csak ideköti az embert egy életre; azt igen, hat gyereket nevelni lehet belőle, de egyet élni?...
- Miért nem felel őszintén? - mondta Sághynénak. - Maga nem utálja a pénzt.
- Utálom, - mondta az asszony s leereszkedett pillákkal nézett a szemébe.
Kesserű sokáig nézte a szemét, milyen tisztavizű kék; azt mondta:
- Kék szem, ravasz szem.
Az asszony szeme kicsit megvillant s visszanézett. Most nézte meg először a férfi szemét.
- Látom, - mondta csöndesen.
A férfi szíve nagyot dagadt: ez a nő, ez méltó párja. Ilyen finoman...
- Nézze milyen furcsa csokor, - mondta hirtelen a nő.
Ránézett a csokorra. Nyári virágok nagy bokrétában az asztal közepén.
- Most sorolja fel, - szólt az asszony.
- Rossz botanikus vagyok.
- Kacagás...Sikoltás...Sóhaj...Vér, - mutatott hosszú, ideges ujjaival a virágokra a nő.
A férfi rémülten nézte a kezét, vér ömlött az agyára. Ismeretlen volt neki ez a buja fantázia, szédült a boldogságtól, mintha egy magasabb világba került volna.
- Lilavörös! hallja hogy vonyít... - nevetett halkan a nő és lehunyta a szemét s olyan volt, mintha visszahúzódott volna önmaga mögé. Félelmetes volt, vinnyogó, távoli.
- Élek! - mondta a férfi konstatálva.
- Biztos? - szólt a nő s finoman nevetett, hunyorítva maga elé nézett.
- De meddig?...nyögött a férfi.
- Mint a tenger, - nézte a virágokat a nő.
- Mint a tenger...
- Fodros habok...Tajték...
- Mint a tenger.
- Letörött; nézze milyen csüggedt, reménytelen...- s ingerkedve nevetett, fehér ujjával megérintett egy lehervadó fürt virágot.
- Remény?
- Zöld, remény, - megsimított egy buja nagy zöld levelet, gyerekes hunyorítással, csintalankodón.
- Remény...- ismételte a férfi is, jaj, a vér megöli, úgy rohan az agyára.
Részegen, kábultan nézett az asszonyra. Mi történt vele, mi történt vele. Soha, soha ezt a szédülést nem bírja elviselni.
- Szereti a pénzt? - kérdezte hirtelen, támadóan, gúnyosan, verekedve.
- Utálom.
- Hazudik.
Az asszony idegesen fölkacagott.
A társaság odafigyelt, megijedtek, hogy elárulták magukat.
Úgy érezte, rögtön felemelkedik a levegőbe, könnyebben, mint egy madár vagy üres léggömb, de nem maradhat tovább ideláncolva a földhöz. Az agya pattanásig volt, reszketett, hogy szót szólnak hozzá.
Hirtelen felemelkedett, felállt, didergő ajakkal; kezet nyújtott s férfiasan megfogta az asszony kezét. El kellett mennie, mert nem bírta, ordítani kellett egyszerre, kurjantani, s duhaj nagy mennyszaggató üvöltésbe kezdeni: olyan boldog, boldog, a kimondhatatlan boldog volt, azt hitte, ha felemeli a karját, benyúlhat az egekbe s angyalokkal dobálhat.
- Kezét csókolom.
Az asszony biccentett, mosolygott. Jó volt, hogy elment ez a férfi, jaj, benne is felpimperedett, bimbózott, gyöngyözött valami boldogság...hecc...
Kesserű kurtán kezet fogott s nem is hallgatott a tartóztató, szavakra, el. A kapu alatt fizetett a pincérnek, aki kijött a söntésből.