Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
- Hát kedves barátom, - mondta Sógor bácsi, - az én apám egyszerű kántortanító volt, de százszorta jobb dolga volt, mint nekem, a kollégiumi tanárnak. Pedig kedves barátom, az én apám fizetési levelébe, ma is megvan, bele volt írva, hogy összes fizetése egy esztendőre tizennégy saját forint, és nyolc mérő tiszta búza. Semmi más, egy egész teljes esztendőre s ehhez volt neki nyolc gyereke. Nekem csak ez az egy leánykám van, de nyögök barátom, nyögök az élet terhe alatt. Mert az édesapámnak, mint kántortanítónak húsz falu tartozott a keze alá: húsz falu, barátom s úgy ellátták a hívek ajándékkal, hogy Ivánfalván, ahol lakott, az egész falu nem győzte megenni azt a sok csirkét, tojást, amit neki összehordtak; karácsonykor, édes barátom, százötven sonka lógott a kamrájában: az egész Ivánfalva nem bírta elfogyasztani. Én, barátom, gazdagon házasodtam, saját házam van, s csak egy gyermekem, s nekem a fizetésem arra sem elég, hogy egy húsvéti sonkával kedveskedjem a családomnak. Nagyon krudéliter elbánt velünk az élet, édes barátom: aki nem tud a klikkbe beletartozni, annak itt nincsen semmi lehetősége...Az én apám az én helyembe másképp csinálta volna. Az egy olyan nagy gazember volt, hogy mikor pályázott arra a bizonyos kántortanítói állásra, elment, orgonázott nekik, s azt mondták az urak, (mert az egész falu olyan kurtanemes falu ott Ivánházán,) hogy: jó...jól orgonázik, de az a kérdés, hogy forgatja a bibliát. Még két hét volt a választásig, az apám ott maradt, leült blattozni, abban az időben olyan szép világ volt, édesem, hogy az urak beültek a kántorhoz kártyázni s tizennégy napig nem álltak fel onnan. Még én is emlékszek rá, hogy hét napig, tíz napig, két hétig ott folyt a kártyázás, nem aludt ott senki, csak aki megbágyadt, így letette a fejét a kezére s szundított egy kicsit, míg fel nem rázták, akkor folytatta...Hát az én apám, kérlek alássan, olyan legény volt, hogy mind elnyerte az Ivánfalviak pénzét: "hő, ez kell nekünk!", mondták az urak, "ez a mi emberünk!"
Sógor bácsi nagyot nevetett, az arca már a két pohár bortól is fényleni kezdett:
- Nem az orgonálás kellett nekik, kérlek alássan, hanem a jó tarokkista! hanem el is bánt velük az apám, mert mikor ő odament Ivánfalvára, ott mindenki gazdag volt, csupa gazdagság az egész falu, az egész környék, hanem aztán az ilyen gazdálkodás tönkretette őket, lassan mind a parasztok kezére került a birtok, felparcellázták s az urak kipusztultak, akkor azt mondta az apám, valami huszonöt év múlva: "mikor én idejöttem közétek, mind gazdagok voltatok, szerettelek benneteket! most mind szegények vagytok, elmegyek innen közületek, egyen meg a fene benneteket!" Hahaha, így mondta nekik.
Lajoska az asztal végén hallgatta a beszédet, nevetett az előadáson, mert Sógor bácsi kicsit tótosan beszélt s olyan csendes vidámon, hogy mindenki nevetett vele. De nem érzett a lelkében vidámságot, üres volt a szíve s valami szorította. Folyton az apjára nézett, akinek látszott az arcán, hogy nem is hallja mit beszélnek s az ő arca égett miatta a szégyentől. Milyen utálatosak az emberek: ez a Sógor bácsi gazdag ember, szép nagy háza van és eljön ide, hogy ingyen ihasson egy pohár bort...Borzasztó és Sógor Etus képes lett volna kiszúrni az ő szemét...Úgy megutálta azt a lányt, remegett a dühtől, ha eszébe jutott. Hogy lehetne bosszút állni rajta...Ha a kezébe foghatná a szőke haját...úgy megpofozná...Nem is mondaná meg miért, csak pofozni...
Ezen kicsit elnevette magát, aztán tovább üldögélt s hallgatta a nagyok beszédét.
Nagyon kellemes este volt, a kicsiket már lefektették s ők csak hárman voltak az asztalnál. Lajoska félve pislogott az üvegre. akármilyen lassan töltöttek is, kiürült az üveg.
- Még egy kis bort meginnánk, kisöregem, - mondta az apa a végén, de ő összegubbaszkodott s úgy tett, mintha nem neki szólna.
De az apa a zsebében kotorászott s kitett egy ezüst forintost.
- No, kis barátom, lenne olyan szíves?
Lajoska úgy nézett, mint egy megijesztett egér, várta, hogy az anyja segítségére jöjjön, jaj, még egyszer abba a kocsmába...
Hogy hallgatott, az apjának nagyot lobbant a szeme:
- Vagy elmenjünk? úgy gondolja?... No, Sógor bácsi, gyerünk egy kicsit a kaszinóba.
E pillanatban az édesanyja a tornácra lépett, Lajoska rémülten s könyörögve nézett rá, hogy segítsen, segítsen, de jaj, valahogy baj ne legyen...
Az asszony sápadt lett. Nem volt ereje, hogy az idegen előtt leplezze a dolgot s nem volt mégsem ereje, hogy kitörjön...
- Majd én elmegyek, fiam, - mondta halkan, lehunyt szemmel, rebegve.
A fiú megiszonyodott. Hogy az apa... jaj... hogy... Jaj, az anyuka, az ő anyukája a Lityihez... az Albert apja... meglátja... rettenetes...
Felkapta a forintost s az üveget s támolyogva elfutott.
A kapuban anyja utána kiáltott, de ő annál jobban szaladt.
Addig szaladt, míg a kocsma ajtóban nem volt. De ott megállt s nem mert bemenni. Nézegetett körül, nem jön-e valaki, aki meglátja; az arca égett, mint a tűz; az ajtó nyitva volt s ő csak állt, állt és nem mert belépni, arra várt, hogy valaki belökje...Bent nagy kiabálás volt, csak nagy nehezen ismerte meg az Albert apjának a hangját...
Irtózatos káromkodással kiáltott:
- Azzistenbenneteket, - rikoltotta a kőműves, - utánam mertek jönni? a kocsmába? azisten a görbe...így megszégyeníteni engem!... - s leírhatatlanul káromkodott, - rabló vagyok én? csendőrkézre való vagyok én? hogy én utánam a feleségem jön a kocsmába!...Úgy széthasítalak benneteket, csak ne takarodjatok innen rögtön!...Barátaimmal vagyok! a városkapitánnyal vagyok! nem fogom magam igazolni! az anyátok keserves...
Lajoska egész teste úgy reszketett, mint a levél, sem elmenni, sem maradni nem bírt, csak nézett a félig nyílt ajtón. A kőműves előtt egy sovány, kis púpos asszony tördelte a kezét:- Gyere haza, édes uram, gyere haza, édes jó uram...
Most megismerte Albertet is a sötétben és füstben, hogy egyenesen s olyan szívélyesen állt az apja előtt, minden ijedtség nélkül, mintha ez rendes dolog volna, a sapkája a kezében volt s elszántan szorította, de mintha állna, hogy inogó apját ölbe kaphassa...
A kőműves alig bírt állni a lábán.
- A pénzem féltitek?...Tik kerestétek?...Gyámság alatt vagyok én?...Az anyátok keserves istenit! - s belemarkolt a zsebébe s kivágta az asztalra a sok pénzt, egész halom bankót, a nadrág zsebébe kaparászott s ezüst és rézpénzeket csapkodott az asztalra, hogy csak úgy gurult szerteszét... - Próbáljatok még egyszer értem jönni...azt a kutya mindenit...megdöglöttetek már mellettem éhen? ti bitangok! Úrfiak! Nem kitaníttattalak benneteket! Kollégiumba! a csirkefogó isteneteket! Egyből se csináltam inast, cigányt, tolvajt és még tik mertek a kocsmába megvizitálni, hogy, ti bitang kutya istenség, mert kettéhasítalak a betyár mindenit az anyádnak!
És pofonvágta a fiát, hogy az meglendült.
De a felesége a nyakába borult s kiáltott:
- Édes, édes uram, édes, egy lelkem, uram! Csillapodj, drága egy édes uram, Gábor, Gábor, édes, jó szívem!
Albert is ott térdelt a lába előtt s ölelte a térdét, úgy kiáltotta:
- Édesapám, édesapám!
A kőműves elhallgatott, kiadta a dühöt magából s most már halálsápadtan s tévetegen állt.
Lajoska visszahúzódott, a szeme tele volt könnyel, nekidőlt a kerítésnek és zokogott; a saját életét siratta: jaj, az ő apja, ahogy gyűlölte az előbb, most nagyon szégyellte magát és úgy sírt mint egy kis állat, kitátott torokkal s amennyire bírta, hangtalanul.
Egyszer csak az anyja kezét érezte magán.
Mindjárt az ölébe borult, a kebléhez szorította az arcát.
Az anyja szótlanul, forrón s fájóan ölelte.
Lajoska olyan hevesen sírt, csuklott, alig bírt megcsillapodni.
- Majd csak hozzászokunk, fiam, - mondta az anya, gyere haza...gyere kis árvám...nem kell már bor...nem bírta várni...elment...gyere egyetlenem.
Ekkor jött ki a kocsmából a kőműves, Lajoska megnémult s könnyein át látta, ahogy támogatta a kis embert kétfelől a felesége meg a fia; mereven ment, feltartott fejjel s igen komoran, sápadtan, szótlan, olyan gyászos volt, s hozzájuk képest mégis olyan irigylésre méltó, hogy a kis család eltűnt az éjszakai sötétben.
Sírva, lehajtott fejjel, mint a bűnösök; haza, mint a sorsüldözöttek.