Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Surányi Miklós: Gyönyörűm!
- Teréz, ha így látom magát, ahogy a fürdőkádból kilép, úgy érzem, hogy maga a paradicsom Évája, ahogy Isten a teremtés mámoros ihletében megmintázta őt. A tisztaságnak, a jó illatoknak és drága keneteknek alabástrom-edénye. Maga körül kitisztul a levegő, valami üde, életadó, egészséget, vidámságot lehelő légáramlat nyomul a tüdőre, mintha tavaszi mezőn, jól gondozott virágoskertben vagy májusi záporral meglocsolt erdőben csatangolnék a legszebb nimfa karján. Szebbnek látom a világot, nagy tervek születnek agyamban, nótára szeretnék gyújtani, mert részeg vagyok a színek, vonalak, illatok szimfóniájától és hálát adok neked, hogy megmutattad nekem az emberi élet leggyönyörűbb titkát.
- Ó, te édes, drága, kis fiam!
- Nem is merem elhinni, hogy ez, aki itt reszket és didereg ujjong és sír...ez a nyomorult, éretlen suhanc, ez a kóbor kutya, ez az ágrólszakadt, éhenkórász fickó én magam vagyok.
- Te gyönyörű kis Narcissusom! Szeretsz?
- Imádlak.
- Mondd csak azt, hogy szeretsz, hogy tetszem neked, hogy kedved telik bennem, hogy kívánatosnak találsz, hogy meg voltál elégedve velem. De miért vagy olyan szomorú, kis fiam?
- Arra gondolok, hogy két hónap múlva a báró felesége leszel...
- Hát aztán?
- Aztán elhagysz engem...
- Elhagylak? Hát igen...Igaz. Talán elhagylak. A báró külföldre visz és különben is, tisztességes asszony akarok lenni kis fiam, tiszta, hűséges, becsületes asszony...Pedig nagyon szeretem a gyerekes, rózsás, durcás, lelkes kis arcodat és nagyon szomorú leszek utánad...de ennek így kell lenni és örökké hálás leszek neked, aki visszaadtad az önbizalmamat, az egészségemet, a szépségemet, az életet, a hitet...köszönöm, kis fiam.
- De én öngyilkos leszek.
- Nem. Mire hadnagy leszel, megvigasztalódsz és szeretettel gondolsz rám, hogy én mutattam meg neked az utat...Ezért szinte irigyellek téged.
- Teréz, szeretlek.
- A tied vagyok.
- Gyönyörű Teréz!