Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Surányi Miklós: Gyönyörűm!
- Ma este is elmegy?
- Maradjak?
- Ahogyan akarja.
- Miért sír?
- Sírok? Nem is sírok, Laci. Csak a könnyeim peregnek. Tudja, ez azóta gyakran megesik velem.
- Mióta, aranyom?
- Aranyom? Azelőtt úgy mondta: gyönyörűm.
- Teréz!
- Nem. Nem. Nem kell vigasztalnia. Olyan borzasztó a maga szenvedő, résztvevő mártir arcáról leolvasni, hogy mennyire irtózik már tőlem. És hogy mégis olyan jó és olyan önfeláldozó, ez elviselhetetlenül nehezedik a lelkemre. Laci.
- Teréz!
- Nem, nem ne folytassa, Laci. Én mindent tudok. És le is vontam már a konzekvenciákat. Hallgasson ide.
- Édes, drága Teréz, ne izgassa magát. Ha maga tudná, hogy mennyire szeretem...
- Elég! Maga sajnál, szánakozik, tűr és szenved. De nem szerelmes már.
- Szeretem.
- Nem. Maga nem szerelmes és nem vágyik utánam. Beszéljünk őszintén. Én nem tudok magának semmit sem adni abból, amiért maga belém szeretett. Én nem az vagyok, akit maga öt évvel ezelőtt felfedezett egy képkiállításon, ifjan, szépen egészségesen, érintetlenül, sugárzóan és szenzációsan...Nem. Én egy idegen nő vagyok, egy beteg, csúnya, öreg, elhasznált szerető...Ne szóljon! Ne erőlködjön! Én tudom, érzem, látom, hallom,...igen, a szemek szánakozó pillantásából, az összedugott fejek mozdulatából, az ajkak halk suttogásából tudomásul kell vennem, hogy már csak bitorlom itt a gyönyörű, fiatal kis Teréz helyét...óh, én nem sírok, csak azóta minden ok nélkül sokszor végigfolyik a könny az arcomon, no, én józan vagyok és köszönöm magának...köszönöm, de nem gyötröm tovább, én elmegyek, igen, igen, ne rázza a fejét, vagy ha itt akar hagyni ebben a megszokott, jó meleg kis fészekben, jól van, adjon nekem itt holtig egy kis helyet, de én elbocsátom magát, igen, elbocsátom, szabadon engedem, ha nem megy, akkor elküldöm, nem kell, nem, nem, jaj Istenem, nem bírom tovább...
- Teréz!
- Nem!
- Teréz! Elég volt. Maga ok nélkül kínozza magát. Én nem tudok...
- Nem is kell!
- Nem tudja, mit akarok mondani...Látja, én is izgatott vagyok...Mit is beszélek! Nekem nincs semmi bajom, mert én boldog vagyok...
- Boldog? Szent Isten!
- Boldog vagyok, mert szeretlek...
- Engem?
- Téged. Őrülten, elviselhetetlenül szeretlek, jobban, mint a nászéjszakánkon.
- Laci!
- Teréz! Nézz a szemembe!
- Nem kellesz!
- Nem szeretsz?
- Nem.
- Esztelen! És nekem hogy megdobbant a szívem! Egy pillanatra elhittem, Teréz, hogy igazat mondasz, óh én őrült, ijedt, ostoba szerelmes.
- Igazat mondtam...
- Nem igaz. Csak nagylelkű akarsz lenni oktalan félelmedben...Teréz, csak kettőt mondok neked.
- Mondd!
- Hogy te most is, így is, mindig is szebb vagy, mint a világ legszebb asszonya...
- Laci!
- Ne szidj! Szép vagy, gyönyörű, édes, gyönyörű, egyetlen, imádandó, gyönyörű, és egyetlen kis gyönyörűm...
- Már rég nem mondtad ezt!
- Pedig most még gyönyörűbbnek látlak...Igen: ez az egyik. És a másik, hogy azt akarom, hogy...
- Hogy...
- Hogy a feleségem légy. Igen, miért ijedtél meg ettől?... Ne fuss el!...Maradj!...Várj! A feleségem leszel.
- Nem! Ne szólj! Ne őrjöngj!
- A feleségem leszel!
- Soha!
- Miért! Miért! Teréz!
- Esküszöm! Soha! Most már nem lehet!
- Teréz! Te elvesztetted az eszed!
- Soha!...Laci! Ne beszéljünk erről. Dühös vagy? Bolondnak tartasz? Ne haragudj rám. Várjunk pár hónapot. Bocsáss meg. Köszönöm. Várjunk. Majd aztán...ha pár hónap múlva is azt tudod nekem mondani, hogy te édes, egyetlen kis gyönyörűm...