Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Figyelő · / · Színházi Figyelő

Schöpflin Aladár: B. Nagy Gergely
Vitéz Miklós vígjátéka a Nemzeti Színházban

Nem könnyű dolog ennek a darabnak a tartalmát elmondani. Egy régi paraszt-drámai motívumból indul ki: az após és vő összetűzéséből a vagyon miatt. A vő, Kovács Imre, keservesen érzi apósától való függését, az após érezteti vele, hogy ő az úr a háznál. Ebből összeveszés származik közöttük, per, amelyet az após nyer meg. Az öreg B. Nagy Gergely azonban csak azért ragaszkodik és erőszakoskodik, hogy minél több földet hagyhasson a vejére s most próbára akarja tenni a fiatalembert. Eltitkolja előtte, hogy ő nyerte meg a pert és átengedi neki a vagyont. Erre a fiatalember elkezd uraskodni, bíróságra pályázik, a gazdasággal nem sokat törődik, apósával hálátlanul, sőt gonosz kíméletlenséggel bánik. Lear-konfliktus azért nem lesz a dologból, mert Kovács Imre a végén mégis megmutatja meg birtokvásárlással kapcsolatban, hogy igazi földéhes paraszt s erre az após most már végkép nekiadja a vagyont. Ebből tehát Gergely szemében a vejét teljesen felmenti minden bűne alól, hogy szereti a földet. Ezért megbocsátja neki ellen való minden bűnét, gorombaságát, pereskedését, azt, hogy pisztollyal akart neki menni apósának s hálátlan és gonosz volt iránta. De ha el tudnám képzelni, hogy B. Nagy Gergely mindezt megbocsátja, én, a néző, nem tudom megbocsátani. Az én szememben ez a Kovács Imre egy üres, haszontalan, minden emberség nélküli ember, akinek nincs egy enyhe pillanata, egy meleg fölindulása, nincs egy rokonszenves szemrebbenése. Miért érdeklődjem én egy ilyen silányminőségű, kellemetlen ember sorsa iránt? Nem állhat meg a dráma, ha az az alak, aki körül minden forog, ennyire egy síkban van ábrázolva és még kevésbé állhat meg a dráma, amelyben az erkölcsi értékek ennyire hiányosan vannak elmérve.

De vegyük úgy, hogy az író szeretné vétetni: hogy az öreg paraszt, B. Nagy Gergely a fő a darabban. Olyan agyafúrt, bölcs öregnek van tervezve, aki túljár mindenkinek, legfőképpen pedig a vejének az eszén, mindent eligazít, azért fukarkodik, hogy a vejének minél több jusson s a végén belekeveri a vejét egy nevetséges helyzetbe, hogy megtanítsa emberségre. De mindezt olyan csavaros agyafúrtsággal csinálja, hogy az már együgyűség, olyan kerülőkkel, melyek teljesen fölöslegesek. Hogy képzelhető el, hogy mikor az egész cselekmény folyamán csak azt láthatta, hogy a veje milyen rossz ember, gyűlölködő, hálátlan, nagyzoló, rossz gazda, a végén mégis nekiad mindent, csak azért, mert egy darab föld megszerzésért odaadja érte új ruháját és ingben-gatyában megy el a bíróválasztásra, a falu csúfjára? Nincsenek itt a valószerűségek sem lemérve s ezen a ponton sem áll meg a darab.

Mi vajon a szerző tulajdonképpeni mondanivalója? Úgy látszik, a konzervatív öreg és a jövendő új generáció közötti összeütközést akarta megmutatni, melyet kiegyenlít a föld szeretete. De vajon ez az összeütközés abban áll, hogy mikor a fiatal kerül birtokon belül, hálátlanul bánik az öreggel? Vagy abban, hogy a fiatal paraszt úrias ruhát vesz - a negyedik felvonásban! - és ezt az öreg csellel levéteti róla? Vagy talán abban, hogy a fiatal, amint a kezébe kerül a gazdaság, nem törődik többé vele? Az első eset nem korok és nemzedékek bűne, hanem egy hálátlan ember minden korban lehetséges gonoszsága. A másik eset csupa merő jelentéktelen külsőség, nem több, mint alkalom egy bohózatos jelenetre. A harmadik eset sem általánosítható, nem a fiatalság, hanem egy léhaságra hajló fiatalember dolga. Nincsenek tehát lemérve a gondolati értékek sem, nem derül ki a szerző mondanivalója s ezen a ponton áll meg legkevésbé a darab.

A szerző egészen bizonytalanul vezeti az alakjait, a cselekményét, a gondolatát. A darab nincs átgondolva és nincs belülről megalapozott tervre felépítve. Pedig nagyon gondosan igyekszik mindent megcsinálni, de az ereje kimerül a jelenetek egyenkénti, ötletszerű megkonstruálásában, az egész architektúrára nem telik belőle. Nem fejleszti organikusan a motívumokat, esetről-esetre felkapja, elejti, félrecsavarja őket, a jelentek pillanatnyi szükséglete szerint s ezért semmisem mozog magától, belső törvények szint, mindent csak a szerző mozgat. Ezért nincs sem az alakoknak, sem a cselekménynek vonala. De még egységes tónusa sincs az egésznek. Úgy indul, mint egy komoly dráma és úgy végződik, mint egy bohózat.

Élet csak a második felvonásban van. Itt a szerző szerencsés szavakat és mozdulatokat talált a két parasztember, egy pillanatra némi karaktert mutat és szembekerülésükben, megenyhülésükben van valami a drámából. Itt megmutatkozik az író becsületes szándéka. Sajnáljuk, hogy nem volt ereje hűnek maradni hozzá és invenciója fogytán kénytelen volt egyre olcsóbb fogásokhoz nyúlni.

Rózsahegyi Kálmán pompás ízű művészete ad egy kis reliefet B. nagy Gergely alakjának. Az ő humora és jellemző beszéde sokat pótol abból, amit a szerző humor és jellemzés dolgában elhamarkodott. Kiss Ferenc reális színekkel ábrázolja a fiatal parasztot, de meg kell mondani, ezek a reális színek már kezdenek némi modorosságot kapni, mert mindig ismétlődnek e kitűnő művész hasonló szerepeiben. A többieknek, köztük Ligeti Juliskának, Fáy Szerénának, Somogyi Erzsinek vajmi kevés alkalma van érdekes játékot produkálni. A rendezés Rádai Dénes munkája.