Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Figyelő · / · Színházi Figyelő
Háború előtt az olasz színpadot elözönlötték a francia darabok. A háború megakadályozva a külföldi darabok előadását, megkönnyítette az olasz szerzők helyzetét, kik addig nem jutottak szóhoz s így nem volt módjuk legyőzni a francia versengést. Lehet mondani, hogy az olasz színpad ma uralkodó szerzőinek legnagyobb része a háború alatt került felszínre. A kor kívánta egy új olasz színpadi irodalom keletkezését., a Gabriele D`Annunzio-féle történelmi drámának - mely fékezetlen szenvedélyek érzékeny és lágy kifejezője volt - nem lehetett létjogosultság; a háború szenvedélyeknek jóval megrázóbb képét adta, a realisztikus és naturalisztikus színdarab ideje letűnt; a francia minta szerint szerkesztett és úgynevezett pszichologikus darabok pedig újra meg újra ugyanazt a problémát ismételték. A háború a lelkekben olyan állandó nyugtalanságot ébresztett, hogy mindenki érezte, hogy elérkezett az idő a régi értékek újra átvizsgálására. Így született meg Olaszországban az a színház, amely a "Teatro del grottesco" elnevezést kapta, s amellyel a tulajdonképpeni olasz színház kezdődik.
A "Groteszk-színház" nevét első és sikerült ilyen darabjától vette: "La maschera e il volto" (Az álarc és az arc) Luigi Chiarelli darabjától, melyet először 1916. májusában adtak elő. Már a darab címe egész program volt. Chiarelli szerint az élet nem más, mint ellentét az életösztön közvetlensége és ama társadalmi árarc között, mely minden arcra rámerevül, de végül is az ösztön ereje szétszaggatja s a levegőbe fújja. A színdarab nagy sikert aratott s egész Olaszország valóságos diadalútja volt. De fontossága nem annyira művészeti, mint inkább kulturális volt: a darab mindenkiben azt az érzést keltette, hogy a társadalmi színművek korszaka lealkonyult, hogy a hitek ezek értékében letűnt. Ebben az értelemben az olasz színház történetében Chiarelli korszakot alkot. Chiarelli nyomán az utánzók egész serege tűnt föl; maga Chiarelli nem tudott továbbra megmaradni az első siker színvonalán. "Az arc és álarc" című darabja után írt munkái nem egyebek, mint pesszimisztikus és cinikus életfilozófiai alapon épült bohózatok vagy operett szövegek, melyekben a szereplők marionettek, kik sokat beszélnek, keveset éreznek és még kevesebbet cselekszenek. De az adott jelre új írók támadtak, hogy az ő művét folytassák: ezek között a legismertebbek: Luigi Antonelli, Enrico Cavacchioli, Massimo Bontempelli. Túl hosszú volna mindezekről részletesen beszámolni, mert az, ami említésre méltó, tulajdonképpen csak a mozgalmuk fiziognómiája. A Groteszk-színház végérvényesen és energikusan széttépte a régi, szenvedéllyel telített pszichologikus társadalmi színdarabok tradícióit, pesszimista és cinikus lett, az ember szerinte nem egyéb bábnál, mely céltalanul lóg az űrben és a sötétben s akinek naiv erőlködése csak borzalmas humor érzetét kelti fel.
A Groteszk-színház arra törekszik, hogy a régi, tradicionális technikát megújítsa, szívesen túllép a valóság határain, fantasztikus szereplőkkel vagy még inkább lelki erők megszemélyesítésével dolgozik, egyszóval átugrik a valótlanba és az önkényesbe. Ma úgy tűnik fel, mintha lezárta volna élete rövid korszakát, anélkül, hogy egy igazán életképes művet hagyott volna maga mögött. De fontossága azért nagy. Ez a színház éreztette tulajdonképpen, hogy mennyire avult már a társadalmi színmű, mennyire primitív a pszichológiája, mennyire konvencionális az erkölcstana. Ez a színház indult el az új úton, ha nem is sikerült neki azt végig járnia.
A Groteszk-színház szerzőivel egyidejűleg egy másik szerző is fellépett Olaszországban, a fiatal szicíliai Rosso di San Secondo, aki a társadalmi színművek avult stílusával még fölényesebben szakított. Rosso di San Secondo ma az új olasz irodalom egyik legtöbbre becsült írója, csupa gazdag, de fegyelmezetlen ösztön, zseniális, de ingadozó, megáradt folyó, mely gyöngyöket és kavicsokat együtt sodor. Művészetének fő motívuma annak az égi országnak siratása, amelyből az ember alázuhant. Párhuzamot von az elveszett világ és a mai között, úgy, hogy ez utóbbi szemei előtt elveszti minden valóságát és tartalmasságát, álomköddé válik, mely egyszer túlvilági fény- és színjátékká elevenül, máskor sötét, örökkön zárt börtönné sűrűsödik. Rosso di San Secondo művészet a zenei idillium és a tragikus humor között lebeg. Rosso szereplőinek nincs nevük, ruhájuk valamely külső jellegzetességével vannak meghatározva, nem egyebek, mint lírikus visszatükröződései bizonyos elvontan és személytelenül megkapott lelkiállapotnak. A szereplő, a régi "karakter" gyökerestől van kiirtva. Verizmusnak, naturalizmusnak, pszichologizmusnak nincs helye Rosso di San Secondo színházában. Legjobb műve: "Marionette, che passione" (Bábuk, mily szenvedély) című darabja, mely vadul ironizált szerelmi történet három képben.
A mai Olaszország legnagyobb színdarab írója Luigi Pirandello. Ötvennyolc éves, hat-hét évvel ezelőtt tűnt fel a színpadi szerzők sorában. Mint naturalista elbeszélő kezdte pályafutását, Verga nyomdokain haladva, de szereplőben már akkor is érezhető volt valami metafizikai nyugtalanság, amely a Verga személyeiből teljesen hiányzik. Igazi énjét Pirandello csak a színdarabjaiban tudta megtalálni, ezek tették őt, az alig ismert írót, a ma élő olasz írók egyik legnagyobbikává. Pirandello műveinek legfőbb problémája az a dualizmus, mely az élet, mint újdonságok örök teremtője között és ama "formák" között keletkezik, amelyeket az élet magára venni kényszerül, s amelyekben viszont nem képes nyugton maradni, úgy hogy az ember részére valóságos börtönné válnak. Pirandello műveiben a cselekményből akkor robban ki a dráma, amikor az ember, aki bebörtönözve él valamely "formában," ennek tudatára jut, önmaga, vagy mások által. akkor történik "élet" és "forma" között az összecsapás. Az ember egy pillanatig szabadulni igyekszik, minden "formá"-n túl élni akar a szabadság amaz ősvágyának részegségében, amelyet megvalósítani nem képes. Ez az oka annak, hogy ismét régi formájába esik vissza, vagy még ennél is rosszabba. A Pirandellói dráma kritikus pillanata az, amikor az ember a tiszta és egyszerű életből az élet tudatába való átmenetet érzi. Pirandello szereplői mind fáradhatatlan gondolkozók. Ebből ered az a cerebrálitás, melyet nála kifogásolnak. Pirandello az első drámaíró, aki szereplői agyvelejét sem hagyta parlagon, aki nem elégedett meg csupán azzal, hogy szereplői szenvedjenek, hanem kényszerítette őket, hogy jól vagy rosszul okoskodjanak. Pirandello lerombolja a személyiség régi sztatikus és egységes fogalmát és szerinte az ember nem egyéb csupa tendenciákból álló ellentétes káosznál. A személyiség, a jellem nála nem egyszer s mindenkorra kiszabott valami; a jellem örökkön változó és vibráló eredmény, melyet a gondolat és reflexió teremtenek. Nincs többé tárgyakból és értékekből álló világ, melyet a szereplők kénytelenek tudomásul venni: minden szereplőnek az a világa, melyet saját maga teremt magának. Annyi a világ, amennyi a gondolkozó egyéniség. És mind ezek a világok egyértékűek és mivel a gondolkozó egyéniségek egymással nem érintkezhetnek, a világok is érinthetetlenek. Minden egyéniség külön valami függetlenül attól, amit a többi egyéniség számára jelent. A Pirandellói dráma akkor bontakozik ki tulajdonképpen, amikor az, amit az egyéniség saját magának jelent, ellentétbe kerül avval, amit ő a többi egyéniségek részére jelent. Pirandello a szubjektív idealizmusnak a mestere, annak a filozófiának, amely szerint a világ a gondolat teremtménye. Drámái vontatott bevezetéssel kezdődnek, melyben rendszertelennek és kaotikusnak látszó ismétléseken keresztül lassan-lassan rájövünk a tulajdonképpeni cselekményre, míg eljutunk ahhoz a pillanathoz, amelyben Élet és Forma között, Arc és Álarc között kiéleződnek az ellentétek, hogy aztán egy elhamarkodott és hirtelen befejezett véggel lesüllyedjenek. Pirandello mindig ugyanarra a problémára nyit rá. Művészete fejlődik, de nem abban az értelemben, hogy új motívumokkal gazdagodnék, hanem avval, hogy mindinkább elmélyíti az uralkodó motívumot. Drámái filozófiai problémák színpad-matematikailag levezetve. De vannak színdarabjai ("hat szereplő keresi a szerzőt," "IV. Henrik," "Gondold meg, Giacomino!", "Így van, ha úgy tetszik," "A csörgősapka," "Mint azelőtt, sőt jobban, mint azelőtt," amelyekben a szereplők sötét lelki gyötrelmeit csodálatos életintenzitással adja vissza.
Az annyira eredeti szerző nem tetszhetett rögtön a közönségnek és Pirandello csak nehezen tudott az olasz publikum kegyeibe jutni, úgy hogy Olaszországban még ma is inkább tapsolják, mint szeretik. Az ő munkásságával párhuzamosan kritikai mozgalom és megindult, hogy a közönségnek a Pirandelloi drámát és általában a modern művészet problémáit magyarázza. Adriano Tilgher, aki talán a mai Olaszország legjobb kritikusa, azt bizonyítgatta, hogy a megváltozott élet és világfelfogás új drámai kifejezést kívánt: a "régi színház" pszichológiai szenvedélyek ábrázolója volt, erkölcsi vagy érzelmi tartalommal; kellett, hogy az "új színház" a gondolat által felmerült ellentétek kifejezője legyen. Olyan időben, amelyben bölcsészet a világot a gondolat teremtményének tekinti és a gondolatot mint örök fejlődésben lévő aktivitást, nézi, a személyiség régi statikai felfogásának el kellett tűnnie. Az új színháznak ennélfogva meg kellett valósítania a személyiség új fogalmát, mely nem statikai többé, hanem mozgékony, nem tárgy többé, hanem processzus.
Ma az olasz színház helyzete a következő: a régiek - Marco Praga, Roberto Bracco - nem írnak többé és majdnem teljesen elfelejtették őket. Dario Niccodemi és Sem Benelli és ezek utánzói még mindig írnak, de egy avult generációhoz tartozóknak tekintik őket, akármennyire bizonyította is Sem Benelli történelmi drámáiban modern érzékenységét. A "Groteszk-színház" pályafutása véget ért. Rosso di San Secondo sokat ír, de nem fejlődik. Pirandello a modern olasz színház egyetlen uralkodója. Követői közül említésre méltó Alessandro De Stefani, ki nagy sikert aratott "A messiani varga" című drámájával, amely Pirandellói formulák szerint van szerkesztve.
Az utóbbi években szép sikerei közül említésre méltó Ercole Lui Morselli "Glauco" című drámája, amelyben a szerző egy klasszikus mese keretében az ambíció és a dicsőség hasztalanságát tárja elénk és az egyszerű házi tűzhelyet magasztalja, amelynek értékét csak akkor tudjuk megbecsülni, amikor már elvesztettük. Meg kell említeni még Francesco Saverio Ratti "Giuda" című drámáját, amelyben eredetien van kifejezve Jézus és Júdás alakjaiban a Szeretet igazságának és a Gondolat igazságkeresésének ellentéte.
A külföldi modern újdonságok bemutatása mindinkább fejleszti az olasz közönség érzékenységét és kultúráját. A "régi" és az "új" színház között szakadék keletkezett. A ma Pirandellóé; körülötte csend és sivatag. De akinek szeme van, hogy lásson és füle van, hogy halljon, érzi, hogy ebben a nyomott csendben erők dolgoznak az új olasz színház győzelmes megteremtésén.