Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Figyelő · / · Színházi Figyelő
On revient toujours...A szerelem és a halál játéka a visszatér Romain Rolland számára oda, ahol először mérkőzött az élet dramatizálásának és a történeti dráma életre ébresztésének problémáival. Huszonhét év előtt került színre a Farkasok, akkor még Morituri címen, 1900 decemberének utolsó előtti napján lépett a közönség elé a Danton nyomon követve a Július tizennegyedike által. A forradalom kis emberei és kis katonái után jött a forradalom legnagyobb formátumú embere, Danton, és Danton után következett a harmadik forradalmi dráma hőse gyanánt valaki, aki még Dantont is túlszárnyalta méreteivel: a párizsi nép, a forradalmi láz által összeforrasztott tömeg.
Nagy utat tett meg Romain Rolland ezektől a drámai kísérletektől az új forradalmi drámáig, és most, amikor még egyszer visszatér a forradalomhoz, újabb fokozást talált. Danton után Párizs lett Romain Rolland drámahősévé, és egy negyedszázaddal a párizsi nép, a párizsi láz dramatizálása után az - ember a hőse az új forradalmi drámának. Az ember, és ez több, mint Danton, több, mint Párizs.
Nem mintha Romain Rolland rajongana az emberért. A halottak boldogabbak, mint az élők, és a legboldogabb az, aki nem született meg: ezeket az egyébként történeti hitelességű szavakat adta Camille Desmoulins szájába már egy negyedszázad előtt Romain Rolland, és Desmoulins szavait, Rolland szavait csak így lehet továbbfűzni: a halottak tisztábbak és becsületesebbek, mint az élők, a legtisztább, a legbecsületesebb az, aki nem született meg. Az embert olyannak látta és olyannak látja Romain Rolland, amilyen, de nem tör pálcát felette, mert az ember adott tény, és az adott tények fölött nem ítélni kell. A adott tényekkel szemben más a feladat: megérteni őket és változtatni rajtuk. Annyit, amennyit lehet, akármilyen kevés is. Mert a kevés több a semminél.
*
Az élet és a történelem még perbe szálltak egymással, mikor Danton alakját állította a színpad közepére Romain Rolland. A szabadság összeesküszik a szabadság ellen, Danton összeesküszik Danton ellen, mondja gúnyosan az, akit augusztus tizedike állított Franciaország élére. De azután kiderül, hogy nem Danton és a forradalom között van konfliktus. Ez a konfliktus nem végződhetne Danton bukásával és Danton azért bukik el, mert akart, mert és tudott élni. egy történeti korszakban. Nincsen semmi rejtve az én életemben, nyitva áll az ajtóm, nincs függöny az ágyamon, egész Franciország tudja, mikor iszom és mikor szeretek, én vagyok a nép, bűneim és erényeim a népet illetik, én nem takarok el semmit, én meztelenül akarok a nép előtt állni, mondja a forradalmi törvényszék előtt Danton.
A szerelem és a halál játékában nincsen többé az az ellentét az élet és a történelem között, mint a Danton nagy jeleneteiben. Az élet és a történelem már összeolvadt, a nagy forradalom problémája leegyszerűsödött. A félelem és a gyávaság a forradalmi évek nagy lélektani faktorai. A félelemtől, a gyávaságtól korbácsolt emberek a dráma hősei és a nagy akkord azután az a fájdalom, amelynek ereje által az ember néha legyőzi a félelmet, a gyávaságot.
Gyávák és félnek azok, akik a vérpadra lépnek, a vérpadot akarják kikerülni, vagy a harctérre küldik, vagy a vérpadra menesztik a többieket. A gyávaság, a félelem a magyarázata annak, ha néhány ember kiépíti a terror rendszerét, és ha a többiek alávetik magukat a terror rendszerének: segítenek gyilkolni, vagy engedik magukat meggyilkolni. De van valami, ami erősebb a félelemnél és a gyávaságnál. A nő, a férfi életében, a férfi, a nő életében. Nem mindig, csak néha. Olyankor, amikor az egyik összetöri a másik életét. Vagy összeforraszt egy széttört életet.
*
Romain Rolland szépen, egyszerűen, halkan vezeti el Madame Courvoisier férjét, a nagy vegyészt, a heroikus pillanathoz. Amikor belép a színpadra Courvoisier, az izgalom szinte leveri lábáról, pedig nem állt fel megvédeni Dantont, csak éppen nem szavazta meg Saint Just indítványát. A dráma záró jelenetében azután Courvoisier szelíd és nyugodt mosollyal néz a kikerülhetetlen végzet elé, pedig alig néhány óra előtt még nem tudta viselni a kockázatot sem. Courvoisier átalakulásának rajza és Courvoisier felemelkedése a heroikus óráig kisebb és könnyebb feladat volt, mint megrajzolni a másik átalakulást, azt az utat, amelyet Courvoisier ellenlábasa, Vallée, a Gironde üldözött fiatal képviselője tesz meg a két felvonásban. Vallée vakmerően tér vissza Párizsba, de azután eljut odáig, hogy cserbenhagyja a nőt, akit szeretett és menekül a nő férjének útlevelével.
Ez az út lefelé ugyanolyan természetesen és egyszerűen bontakozik ki, mint Courvoisier útja fölfelé. Mikor a végsőkig összeroppant már Vallée az öthónapos bujdosás alatt, mikor egészen megtörte a sok zárt ajtó, mikor semerre nem látott többé egérutat, egyetlen vágy maradt meg benne: még egyszer látni azt a nőt, aki szeret. Vallée látta a nőt, érezte a nő ölelését, pihent egy keveset, megnyílik előtte a menekülés útja és az életösztön győz, az életösztön kergeti a Gironde fiatal képviselőjét a nő mellől Svájc felé...Emberek vagyunk, esendőek és gyarlóak, de az emberi gyarlóságokért nem szabad büntetni és megvetni az embert. Amikor kibontakozása felé közeledik Romain Rolland drámája, ez a tanítás már infiltrálja az egész nézőteret. A Gironde fiatal képviselőjét csak sajnálni lehet a megfutamodás pillanatában, de nem lehet elítélni és nem lehet megvetni. Mennyit fog szenvedni ez az ember, ha megtudja sorsunkat, mondja Madame Courvoisier, mikor utána pillanat. Mennyit szenvedett ez az ember, amíg ilyen gyávává lett és így megfutamodik, ezt minden figyelmeztetés nélkül is érzi mindenki.
Sematikus a mesefűzés vonala Romain Rolland felvonásaiban, és sematikus az alakok megrajzolása. Itt és amott hiányoznak azok a kis vonások, amelyek egyéniekké tehetnék és individualizálnák Romain Rolland hőseit. A bátrakat, akik gyávákká lesznek és a gyávákat, akik felemelkednek a heroizmusig. De ez nem fontos, mert Romain Rolland felvonásaiban élnek a sematikus körvonalak is. Élnek, mivel a legnagyobb és a legerősebb érzéseket, a legnagyobb és a legerősebb lelki fordulatokat szólaltatják meg, élnek, mert szenvednek és a szenvedések nyomai világosan láthatókká lesznek rajtuk, mint a stigmák a középkor szentjein. Szenvedni, a szenvedések által lefelé csúszni, vagy felemelkedni, ez az ember és ez az élet. Szenvedni és a szenvedésekről átformálódni, ennek a rajza az ember, és az élet rajza akkor is, ha csak a körvonalakat adja és akkor is, ha sematikusan jelez.
*
A körvonalak kitöltése, a sémák emberi tartalmának megszólaltatása, a forradalom atmoszférájának éreztetése; a forradalmi atmoszférán át az élet örök törvényeinek megmutatása nem könnyű rendezői feladat, nem könnyű színészi munka, nem könnyű színpadi probléma. A Belvárosi Színház előadása azon az úton halad, amely az ilyen problémák megoldásához vezet és sok helyütt elért a megoldásig.
A tiszta, okos, hűvös Madame Courvoisier lángra lobban a dráma derekán, mikor felszabadul benne a lefojtott tűz, és a második felvonásban újabb nagy átalakulás vár rá. Simonyi Mária magával hozza az átalakulásokat már akkor, amikor a színpadra lépett, magával hozza egész sorsát, minden fordulat előkészítését, magával hozza a hangnem minden megváltozásának akcentusát, mint halk mellékzöngést azt, ami később főszólammá emelkedik. Az elkövetkezendőknek ez az előre éreztetése nehéz színészi feladat, és nagy színészi eredmény. Gellért Lajos, mint Courvoisier, nem volt egyenletes, de éppen a válságos pillanatokban, mikor szenvedni kellett, és a szenvedésen át megnőni: megtalált minden hangsúlyt és megtalált minden mozdulatot. Táray Ferenc játszotta a Gironde fiatal képviselőjét és nem tudta leküzdeni a sematikus rajzot úgy, mint Simonyi Mária és Gellért, de az az életkontúr, amelyet színpadra lépésénél hozott Táray, felejthetetlenül szuggesztív.