Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám
- Pali, Pali - csillapították.
- Pali, vigyázz. Mindenki rád néz.
- Pincér - tapsolt Gergely, a régi kitűnő újságíró, ki minden titkos panamát tudott - pincér. Feketét pohárban. Pali, ülj le. Igyál feketét, Pali.
- Pali, ide mellém - biztatta Zima, egy német lap riportere.
- Pali, vedd le a kalapod.
- Pali, Pali.
Így paliztak az újságírók, mind rendőri tudósítók, kik e bűvös augusztusi éjszakán, úgy tizenegy felé, abba a kávéházba toppantak, mely a rendőri riporterek éjszakai tanyája.
Csoportjuk közepén valaki volt, kit nem mindjárt lehetett látni. Az áttetsző esőköpenyt viselt, vadonatúj szalmakalapot, szintén riporter: Mogyoróssy Pál.
Már elhelyezkedtek évtizedes törzsasztaluknál. Mind az öt riporter Palit figyelte, rosszul palástolt kíváncsisággal.
Mogyoróssy Pál levette vadonatúj szalmakalapját. Nézték selymes, oldalt választott szőke haját, mely kicsiny, lányosan finom koponyára borult. Amikor gyönyörű esőköpenyét fölakasztotta a vas csacsira, egy karcsú, igen rokonszenves úrias fiú tűnt föl előttük, a negyven éve ellenére is majdnem pubi, kinn a rövid nadrág sem állna rosszul. Elegánsan volt öltözve. Borsózöld Burbury-ruha, zefír-ing, fehér selyem lepke-nyakkendő, melyen alig láthatóan villámlott át egy halvány-sárga csík. Mintha skatulyából ugrott volna ki.
A márványasztalra papírba göngyölt csomagot dobott, melyben még egy ilyen zefír-ing rejlett meg két pár szarvasbőr kesztyű. Ez volt minden poggyásza.
Délután fél kettőkor érkezett a Déli Vasútnál, a balatoni gyorssal, azóta nem is járt otthon.
Rendes, egyhónapos, nyári szabadságát Hévízen töltötte, hol pihent s a kellemest a hasznossal összeegyeztetve egészségét ápolta. Fürdött a forró, rádiumos tóban, melynek sötét tükrén fehér vízililiomok, buja, óriási tündérrózsák libegtek, elnyúlt a pocsolyában, magára lapátolta a kénes iszapot, különösen bal felső karjára, melyben utóbb szaggatást érzett.
A csúz egy hét alatt elmúlt. Vele együtt fejfájása is, éjszakázás okozta kimerültsége. Szünideje alatt fölpezsdült. Öt "színes" riportot írt, melyet express-ajánlottan küldött el szerkesztőségének. Villamos elevenséggel röpültek el a hetek, de csak hármat tudott megvárni, a negyediken összepakolt, elfogyott a türelme, váratlanul hazautazott.
Hogy leszállt a vonatról s fél kettőkor, megpillantotta a Vérmezőt, a Gellért-hegyet, szívét kimondhatatlanul édes öröm szorította össze. Budapestet, mint született budapesti fiú, imádta. Fényes délután sugárzott, csupa igéret, boldogság. Kezében a kis, könnyű poggyásszal fölment a Várba, letekintett a Bástya-sétányról, egy fényképésznél lefotografáltatta magát - harminc darab fényképet csináltatott, hogy barátainak majd szétosztogathassa s esetleg közzététesse egyes képes újságokban is - meguzsonnázott egy cukrászdában, aztán csak sétált, a kellemes , üdítő órák álomszerűen suhantak, míg hirtelenül bealkonyult, a sörszín verőfény rozsda-barnává változott s akkor a hű lombok alatt leballagott a hegyről, átment pestre és a rendőrség táján barátaiba botlott.
- Még egy feketét, - kiabált Gergely a pincérnek, ki asztalukhoz közeledett, - hetet - ujjaival mutatta - hetet, - mert ekkor lépett a kávéházba Esti.
Estiért félórával ezelőtt telefonáltak, hogy jöjjön azonnal , közölve vele, hogy miért.
Ő nem rablógyilkosságokról, bankcsalásokról, letartóztatásokról írt újságcikket, hanem önmagáról és embertársairól olyan történeteket, melyek talán nem is történtek meg, csak megtörténhetnek, verseket, regényeket, szóval a szorosabb írói mesterséget gyakorolta.
Nem is fordult meg még ebben a kávéházban, hol a riporterek kis, ideges cigarettái füstölögnek, mikor éjszaka kettő felé a telefonokon lógnak s öngyilkos cselédeket, családírtó szörnyeket, liliomtiprókat ordítanak a tölcsérbe, a szerkesztőségekben ülő ügyeletes gyorsírónak, betűzve a tettesek és áldozatok nevét. - Sükki - úgy mint: Sándor, Üxhüll, Károly, még egyszer Károly, ne, megint Károly és Ilona - vagy hajnalig darvadoznak a kopott plüss-pamlagon és ásítva, káromkodva virrasztják a nemzet szűnni nem akaró haldoklóit, egy élemedett politikust, vagy egy öreg, érdemes írót, hogy mikor végre-valahára kegyeskednek meghalni, "átszólhassanak a redakcióba" és az éjjeli szerkesztő betördelhesse a lapba a már hetek óta kiöntött, körül spárgázott, friss döbbenettől és könnyektől csöpögő ólomhasábokat.
Idegenül nézett körül.
Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége olyan fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó, vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig s mint hajtóerőt öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítő szerekben mosta kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja le, legalább előszobájába tekint be s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú, vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor s a lét észrevétlenül a nem-létbe billen.
Most is ez hozta ide.
Miután otthon a telefon hallgató lemezén hallotta a hírt, lecsapta a kagylót a villára, lámpáját eloltotta, s rendetlen kazlakban hagyva íróasztalán a beírt kézirat papírokat, rohant a riporterek kávéháza felé.
Ismerősei egy csillár alatt tanyáztak, mely félig-kiégett körtéivel barátságtalan-vörnyeges fényt szitált a társaságra. Nehezen vette őket észre a vastag, büdös füstben. Gergely fölnyújtotta a jobb kezét, melyben egy világos média parázslott, szipkában.
Esti kezet fogott kartársaival, Gergellyel, ki telefonozott érte, a hosszú, zöldarcú Skultétyval, Vitényivel, kinek most mutatkozott be, Zimával, a német riporterrel s a kedves, kopasz Bolzával, ki humorból mindenkit így köszöntött: "üdv".
Utoljára hagyta Mogyoróssy Pált.
Pali, úgy rémlett, megörült annak, hogy Esti jött. Tüstént fölállt, várt, míg kezel a többiekkel, aztán sokáig nem engedte el kezét, melengette bársonyos, glicerintől lágy tenyerében, mely forróbb volt az övénél. Kissé felé is halott, mintha meg akarná ölelni, mellére hajtani fejét.
- Esti - szólt halk, rekedtes hangon - de jó, hogy itt vagy te is. Szükség van rád ma éjszaka - mondta hálás tekintettel. - Vártalak.
Ez meglepte Estit.
Ők ketten sohasem pajtáskodtak, noha gyermek ifjúságuk óta ismerték egymást. Hivatásuk, érdeklődési körük más térre szólította őket. Ennélfogva egész életükben alig váltottak harminc-negyven mondatot, azok is csak efféle töredezett szókból álltak. "Szervusz, mit csinálsz? "Semmit." "No szervusz." Esti azonban - csak most érezte - titokban rokonszenvezett vele. Eszébe villant, hogy a korán-lezajlott húsz esztendő alatt, míg ifjúságuk eltűnt, akarata ellenére is figyelte, többet törődött vele, mint hitte.
Mindenekelőtt kisfiús volta érdekelte, mely külsejét megóvta az öregedés látszatától. az is tetszett neki, hogy makacs hallgató volt, ki néha hetekig nem szólt senkihez, magáról soha sem beszélt, ami Esti előtt, ki csak magáról tudott beszélni, írni, hallani, rejtélyessé tette. Pénzzavarát, mely ebben a környezetben majdnem dicsőség, nem emlegette. Ruhája, inge, fényesre sikált körme, mindig rendben volt. Ősi nemes családjáról hallgatott. Emellett szemfüles kultúr mesterségét lelkiismeretesen és kiválóan művelte, de bizonyos lenézéssel s távol tudta magától tartani az embereket, kikkel egyébként választékos udvariassággal érintkezett. Esti ennek folytán öntudatlanul is megtisztelve érezte magát, ha Pali valamelyik borozóban egy alig észrevehető, úri mozdulattal asztalához hívta, le is telepedett mellé, pár percig nézte is őt, de hamarosan eltávozott, mert Pali a kedvéért sem tett le konok, tartalmasnak látszó némaságáról. Úgy ivott, mint a gödény, bort, pálinkát, ami akadt. Rengeteget "bevett" magában, majdnem állandóan részeg volt. A részegség mégse látszott meg rajta. Csak valamivel sápadtabb lett, arcára egy viasz-lárva ereszkedett, mely fokozta komolyságát.
Esti ezt olyan gyorsan és egyszerre érezte vissza, hogy ebben a pillanatban aligha lett volna képes így részeire bontani. Utána még két képet látott, két régen-lepergett film-jelenetet, mely pompás emlékezetében nem halványodott el. Egyszer, ennek már húsz éve lehet, Mogyoróssy Pál az Orfeumban pezsgőzött, éjfél után s az ívlámpák nappali fényében kezét egy sárga szoknyás táncosnő, kásásan-omlatag combjára helyezte, kinek arcán szépségtapasz volt, nagyobb a rendesnél, nyilván valami tisztátlanságot, sebet leplezhetett el. A másik kép jelentéktelenebb, de nem mellékes. Pár évvel ezelőtt, egy novemberi délután, háromnegyed ötkor Mogyoróssy Pál a körúti nagykávéház tükör ablaka mellett üldögélt, egyedül, magába süppedve, kezében nádkeretes újság, de nem olvasott, Esti pedig, ki közvetlenül mellette haladt el az utcán, diákosan megkoccintotta a tükör ablakot, Mogyoróssy Pál ezt nem hallhatta, mert tovább is a levegőbe bámult s ekkor Esti hazafelé menet egész úton arra gondolt, vajon mit gondolhatott abban az időben Mogyoróssy Pál.
Pali most az alig észrevehető, úri mozdulatával asztalához invitálta őt. Esti leült, azt kérdezte, hogy mi újság. De senki sem felelt.
Az öt riporter ettől a pillanattól kezdve csak Estit figyelte. Már nem Pali volt az érdeklődés központja, mint imént, mert ők már tudták, amit tudtak, most a meglepetést, melyet maguk fájdalmasan és borzongó gyönyörrel végigszürcsöltek, a rémületet és röhejt szerették volna látni újra megszületni Esti arcán, minthogy a sokszor hallott adomák is új varázst kapnak, ha másoknak meséljük el.
Esti arca semmit sem árult el. Fejét, szégyenében-e, gőgjében-e, a padló felé sütötte. Egy újságot emelt föl a márvány asztalról, hogy abba burkolja magát.
Ez alól csak egyetlen pillantást vetett Palira, ki mozgékonyabb volt, mint egyébkor, arca élénk rózsaszín. Úgy tetszett többet ivott a rendesnél, erősebb italokat.
Végre hozták a feketét, mind a hetet együtt.
A fekete forró volt, ihatatlan. Legalább hatvan fok. Párái a poharak belső peremén kövér vízgyöngyök alakjában csapódtak le.
A riporterek félretolták, vártak. Zima a kávést szidta, hogy ilyesmit ad a "sajtónak."
Pali fölkapta a gőzölgő poharat, mely a kezebőrét és megpörkölhette s egy hajtással kiitta, körömcseppig.
Esti kiejtette kezéből az újságot. Döbbenten a széke támlájára dőlt és rámeredt. Arra gondolt - s a gondolat is rettenetes volt, - hogy ez a parázsló folyadék milyen égési sebeket perzselhet nyelőcsövébe, gyomorfalába.
Gergely lesve a hatást Estire tekintett. Zima összecsapta kezét. Vitányi, Bolza a fejét csóválta. Skultéty pedig, ki előbb különbeket is látott és már-már eltompult a nevetés ingére iránt, a zsebkendőjébe egy új nevetést fújt szét.
Pali ezt észrevette s hogy védekezzen ellene és közösséget vállaljon vele, szintén nevetett, szórakozottan.
- Adjatok egy cigarettát - szólt.
Öt cigaretta röppent felé, az öt riporter kezéből. Pali rágyújtott. Mellre szívta a füstöt, kifújta. A többiek is rágyújtottak, Gergely kivételével, aki már szivarozott. Különben mind cigarettáztak. Esti is.
Pali nem nagyon akarta magát produkálni. Csak ezt mondta a mellette ülő Zimának.
- A fogaimat is megcsináltatom.
- Miért?
- Miért? - vonta a vállát. - Hát hogy rendbe legyen. Hát hogy rágni tudjak. Itt hátul csak két gyökeret kell kihúzni. Kitűnő fogorvosom van.
Száját kitátotta, csúnyán és Zimának, kit alig ismert, szájüregét mutatta, mely a különböző nyálasan csillogó csonkok és hidak között feketének és aranynak rémlett. Egyik ujját óvatosan a két gyökér felé vezette, melyet a kitűnő fogorvos majd fájdalom nélkül fog eltávolítani.
Ez még mindig nem volt színház. Egyre tüzelte őt, hogy legalább egyet-mást "leadjon" jobb számaiból.
- Szerencsére, nagyszerű étvágya van a Palinak.
- Igen - mondta Pali, - naponta megeszem harminc barackot.
- Mennyit - nógatta Skultéty.
- Harmincat.
- Negyvenet például nem tudnál megenni?
- Annyit nem. Harmincat.
Terjengős magyarázatba kezdett Zimának az étkezés fontosságáról, a ruházkodás fontosságáról, az egészség otthonosságáról. Azt is megemlítette, hogy négy új ruhát rendelt.
- Adjatok egy cigarettát, - mondta ismét.
Az öt riporter megint cigarettát dobott, de nem figyelt rá. Ők már az est folyamán több ízben hallották a fogakat, a harminc barackot, a négyrét ruhát s unni kezdték a dolgot. fürge idegrendszerük, mely arra van berendezve, hogy minden borzalmas szenzációt gyorsan befogadjon és ellökjön s azonnal jelezze az -unalmat", nem talált tápot, ezenkívül szégyenkeztek is Esti előtt, kit ide "csődítettek hiába és felsültek Palival. Ezért Skultéty kihalászott belső zsebéből egy kefelevonatot, Mogyoróssy Pál utolsó cikkét, melyet Hévízről keltezett, egy héttel ezelőtt küldött, de a szerkesztő, természetesen, nem adta ki. A cikk alá Pali mind a két nemesi előnevét oda írta: "alsó és felső mogyoródi Mogyoróssy Pál."
Míg Pali szerelmeivel, sikereivel hozakodott elő, mintegy olcsó és gyors végeladást rendezve életéből, Esti a márvány asztal alatt kényelmesen átfuthatta a cikket.
Riport volt ez, épkézláb, csinosan megírt tudósítás, mely arról számolt be, hogy ezen a nyáron a Balaton mentén feltörhetetlen zárat találtak fel, a villákat mind ellátták velük, minek folytán az "ottani betörők huszonnégy óra alatt az ország észak-keleti részébe vonultak." Esti az utolsó mondatnál elmosolyodott.
Gergely, aki ezt a mosolyt meglátta, Skultétyvel együtt ádáz vadász szenvedéllyel csapott Palira.
- No, Pali ,mi van az újságírók özvegyeivel és árváival?
- Ja - szólt Pali feléjük fordítva lángoló, de petyhüdt arcát. - Hát beavassuk őt is? - és barátaira kacsintott, kik már ismerték ezt.
- Hogyne, hiszen azért jött ide, - mutattak Estire.
- Esti, igazán nem szólsz senkinek? - vallatta Pali bizalmas hangon.
- Nem, - válaszolt Esti, - egy szót se.
- Hát - mondta és körülnézett - mindnyájan milliárdosok vagyunk. Te is, én is. Mennyit akarsz egy novelládért? Na, - szólt bátorítva Estit, olyan elnéző jósággal, mely minden kapzsiságot megbocsát. - Ötvenet? Százat? Megkapod.
- Miből? - dünnyögött Esti, hogy valamit ő is mondjon.
- Miből? - ismételte Pali gúnyosan. - fogadd becsületszavadra, hogy senkinek se beszélsz. Különben vége. Megcsinálják mások.
- Mondd már - unszolták a riporterek.
- Adjatok előbb egy cigarettát. Nézd - szólt, míg gyufát gyújtott - az egész egyszerű. nem beszélve arról, hogy mennyire szociális. Az újságíró-özvegyek...az újságíró-árvák...
- Tudjuk, tudjuk. ugyan kezdj bele.
- Szóval én meg te, meg még valaki - majd eldöntjük, hogy kicsoda - holnap autón bejárjuk a várost, fölkeressük az összes budapesti nagykereskedőket és közöljük velük az ötletemet, melyet nektek engedek át, ingyen. Az újságíró-özvegyeknek...
- Hagyd azokat az özvegyeket - szóltak a riporterek.
- Tehát a kereskedőknek elmondjuk, hogy írják ki a kirakataikba: "mától kezdve minden portéka 25 %-kal olcsóbb." Csak ennyit. Ezt persze te még nem érted.
- Nem, - felelte Esti határozottan.
- Várj. Mi történik erre? A közönség, mint az őrült, megrohanja az üzleteket, a kereskedők mindent eladnak, milliárdokat harácsolnak, mi pedig a horribilis haszonból csak 5 %-ot, mondd: ötszázalékot kötünk le magunknak. Ez nem sok. Méltányos. Biztosan bele mennek. Még mindig nem érted?
- Nem.
- Tudniillik - és ezt már súgta - a kereskedők azután is csak olyan áron adják a portékájukat, mint azelőtt. itt a fifika. A régi áron. Érted már?
- Értem.
Esti elszomorodott. Ámuldozott, hogy "ez" csak ilyen, ennyire egyforma és gépies. A riporterek is csatlakoztak Paliban, kudarcot vallottak vele. Gyenge ügy volt. Kezükben kalapjukkal azt indítványozták, hogy menjenek innen.
Pali szívesen ment, mert ezt a kávéházat ő sem találta alkalmasnak, másik kávéházat keresett, hol kevesebb az ember, bizalmasabban lehet tárgyalni. Esti karjába fogózkodva távozott, akinek - előbbi tervéről elfeledkezve - hirtelenül egy Lancia-autót ígért, melyet majd holnap reggel a lakása elé küldet.
Kinn a nyári éjszaka valamit meghűvösödött, édes volt és csodálatos, talán még a gyorsan elhamvadt délutánnál is igézetesebb. Csöndes volt és hullámos. Lassan mozgott ide-oda mély csöndjével, mély hullámaival, melyek az ár és apály törvényei szerint ringottak, maguk alatt roppant rétegeket és örvényeket sejtetve lüktettek s egymást váltogatták ütemesen. Szikrák gyulladtak a hidakon, tűzkoszorúk a Dunán, túl a Buda partokon, a Svábhegyen, mely izzó pontjaival egy induló óceánjárónak tetszett, fények rakétáztak az utak fölött, a járdán lámpák égtek, akár máskor, csak épp valamivel élesebben. Az akácfák az utcai gázlángok sugarait átszűrve a aszfaltra vetették fekete árnyék csipkéiket, melyek szintén remegtek, rugalmasan kiterültek, összehúzózkodtak, mint a víztükör. Budapest egy tengeralatti város varázsát árasztotta. Kocsik eveztek lomhán imbolyogva az éj közepén, autók fordultak meg motorcsónakok gyanánt, viharosan söpörve a sötétség felfröccsenő tajtékját, de a sok vizijármű mind Palit röpítette, ki tárt karokkal úszott a mámorban, elképzelhetetlenül-sebesen sodródott a cél felé. Élvezte ezt a rendet, célszerűséget, gyorsaságot. És akárhová hányták a habok, az jó volt, kéjesen-finom s kegyes.
Esti arról beszélt Palinak, hogy menjen haza, feküdjön le, pihenje ki magát. Pali ezt mintha nem hallotta volna. Aztán a rendőrség kapujánál Esti búcsúzkodott. Pali megragadta kezét.
- Hát már elmész? - kérdezte szomorúan. Itt hagysz te is? - és szeme egyszerre tele lett könnyel. - Most? Neked pedig mindent látnod kellett volna - és nem engedte el kezét.
Úgy vonta befelé.
Esti meghatódott. Ő, ki olyan egyedül élt Budapesten, mintha Madagaszkárban, vagy a Fidzsi-szigeteken lakna, soha ilyen baráti melegséget nem tapasztalt. Vele tartott.
A társaság nagy lármával rontott be az épületbe. Detektívek, írnokok, hivatalnokok köszöntötték Palit, kik két évtized óta ismerték őt. De a mozgó csapathoz, melynek közepén Pali állt, Esti karjába csimpaszkodva, még sokan hozzácsatlakoztak. Kíváncsi idegenek szánakozva és mosolyogva kérdéseket intéztek hozzá, követték a kongó boltívek alatt, amin Pali nem csodálkozott, hiszen csak természetesnek tartotta, hogy mindenki "együtt van"ezen az éjszakán, mely nem olyan, mint a többi s mások is érzik azt az örvendetes változást, melynek jóvoltából korszak alkotó reformtervek akadálytalan könnyedséggel cikáznak agyában . Amíg Gergely és Skultéty két különböző telefonon egy időben tárgyalt a szerkesztőséggel, hogy mit kellene tenni a szerencsétlennel, Esti figyelmét másra irányította s az éji idillt szelelte a zöld fényben derengő legénységi szobákat, a durva priccseket, melyeknek szőrpaplanain rendőrök alszanak, a kardjukkal együtt, az orvosi látleletre váró megkéselt verekedőket, az egészséges, daliás, bajszos biztosokat, kik romlatlanul ennyi romlás között egy vaskorlát előtt őrzik a rendőrhajszán lecsípett csavargókat, kendős, alkalmi dajkákat, szinte előkelőnek látszó utcai lányokat, ifjú selyemfiúkat, s arra gondolt, hogy az élet e fájdalmas gazdagságában, az erő és jajveszékelés e házában peregtek le Pali legszebb évei.
Megint a körúton jártak, mind a heten. Elől Pali és Esti. Palinak már nem kellett Esti kezét és karját fognia. Bízvást elereszthette. Ment ő anélkül is utána. Vonzotta a szánalom.
Hátuk mögött az öt riporter, hangosan vitatkozott. A kedves, kopasz Bolza azt a nézetet képviselte, hogy azonnal kocsira kell tenni és haza kell vinni, a családjához. Gergely ellenvetette, hogy kárt tehet akárkiben, Pali már "közveszélyes". Skultéty is helyeselt. Pali viszont makacsul hajtogatta, hogy neki fél kettőkor találkája van egy nővel, a Nyugati-pályaudvarnál, fél háromkor beszélnie kell a Falatozóban legalább ötszáz kolléga előtt, kiket meghívott oda, az újságíró-özvegyek és árvák meg a budapesti kereskedők 25, illetve 5 %-os szövetségről. Mindenesetre meggyökeresedett a felfogás, hogy még ma éjjel "beszállítják."
Egyenlőre másik kávéházba mentek. Itt édes sárgabort ittak. Tíz perc múlva egy új kávéházban ültek és császárkörtét ittak. Tíz perc múlva egy harmadik kávéházban vörösbort ittak. Mindenütt cigarettáztak. Mindenütt ismerték őket a pincérek, az újságírók hű proletár-barátai, kik éppúgy vándorolnak egyik kávéházból a másikba, mint ők egyik szerkesztőségből a másikba. Mindenütt kivételes figyelemben volt részük. Pali mégse volt megelégedve sehol, nem volt jó sehol, újra menni kellett, tovább zarándokolni valami vallásos áhítattal az újságíró templomába, megint egy kávéházba, már az ötödikbe.
Itt Gergely és Skultéty hosszas, szakszerű tanácskozás után elhatározta, hogy telefonál a Szent Miklós elmeosztályra. Wirth doktor azt felelte, hogy csak hozzák be, ő az ügyeletes, rendelkezésükre áll.
A kávéház pénztáránál beszélgettek a beszállítás módozatairól, mert riporter leleményük célul tűzte ki, hogy minden simán, ízlésesen menjen.
Abban a nagy kávéházban voltak, hol Esti egy novemberi délután háromnegyed ötkor megpillantotta őt magába süppedve s Pali Estivel épp ahhoz az asztalhoz ült, de most a tükör ablak le volt engedve s az éjszaka beáramlott a csöndes, elhagyott kávéházba, szinte eggyé olvadt vele. Mindketten a rézkorlátra könyököltek. Egy darabig a tulajdonos is asztaluknál álldogált, redőbe vont homlokkal hallgatta a szegény szerkesztő urat, majd hogy a pénztárhoz sietett, mélyebben köszöntötte őt, mint rendesen, nyilván, hogy finomságát éreztesse.
A kedves, kopasz Bolza, ki két kartársával, Vitényivel és Zimával menni készült, a pénztárnál búcsút vett Gergelytől, Skultétytől. Neki három lánya volt, azokért dolgozott éjjel-nappal a mindig korán kelt. Odajött Palihoz is. Némán emelte meg kemény kalapját. Ezúttal nem mondta: "üdv."
Pali megvetően szélnek eresztette őket. Minthogy pedig Gergely és Skultéty még mindi főzött valamit a pénzár előtt, egyedül maradt Estivel.
- Írni fogok - szólt Pali.
- Jó.
- Regényeket, novellákat - tette hozzá és valami kétségbeesett mozdulattal Esti feje felé nyúlt. A lapot ott hagyom. Nem írok több riportot. Nem érdemes.
Kinézett az éjszakába. Egy kocsi robogott a faburkolaton.
- A kocsi kerekei "dörögnek".
- "Dörögnek" - ismételte Esti és ő, ki minden szót annyiszor latra vetett, megunt és újra elővett, nem tudta eltagadni maga előtt, hogy most tetszett neki ez a kifejezés.
- De mit írjak? - fakadt ki pali elcsukló hangon, rimánkodva.
- Akármit. Ami érdekel. Ami eszedbe jut.
- Ez például jó? A nő feljön a lakásomba. Figyelsz?
- Figyelek - szólt álmosan Esti, kinek már zúgott a feje.
- Tudod, olyan barna haja van, de nem fekete, nem is gesztenyeszín - gondolkozott - kakaószín haja van. Szeme mint az a kis kék virág. Hogy is hívják?
- Ibolya?
- Nem, nem - fejét rázta Pali.
- Nefelejcs?
- Az. Nefelejcs. És mint a tűz - tette hozzá oly vadul, hogy most félelmetes volt. A teste langyos, de én ezt nem szeretem. Lepermetezem jéghideg kölnivízzel, a combját, a hátgerincét, míg egészen ki nem hűl. Fejére azokból a kis, kék virágokból koszorút teszek. Mint egy halott menyasszony a koporsóban. Akkor elmegy - tépelődött. De hogy fejezzem be? Mit mondjak, mikor elmegy?
- Amit ilyenkor szokás. "Viszontlátásra."
- Nem - tiltakozott Pali és egy ötlet lobbant fejében - ezt hódíthatsz ezzel. Ekkor olyant érez, aminek nem bír ellenállni. Hallod? Így. "Őszinte szívjátékkal" - tagolta különös csalafinta mosollyal, Estire meredve olyan szemmel, mint a tűz. Bólints, ha te is érzed azt. Érzed most?
Esti, ki nem érezte azt, amit az a nő érezhet, de érezte, mit érezhet most Pali, bólintott.
Megváltás volt számára, mikor Gergely és Skultéty talpra állították Palit, közbefogták s vitték az utcán. Pali kocsiról hallani sem akart. Riporter-barátait mondja, folyton ki akarta magát szakasztani karjaikból, Estit kereste. Át-átszólt hozzá, míg vezette Gergely és Skultéty.
- Esti, olaszul is megtanulok. Még ma éjjel megtanulok olaszul, Esti.
Szerencsére elfelejtette a kakaóhajú nőt a Nyugati-pályaudvarnál. De a Falatozóról nem feledkezett meg. Olyan botrányosan viselkedett, hogy engedniük kellett neki.
Itt csalódás fogadta. Morajló néptömeget várt, olyant, amilyent az újságírók rendkívüli közgyűlésein látott, amikor puskaporos hangulatban elnököt buktatnak, de az éjjeli kocsma a mulatozás e fegyverszünetében, kettő és három között, hogy a vacsorázók már eltávoztak és a hajnali korhelyek még nem érkeztek, üres volt, csak pár pincér lézengett, egy-egy kést, kanalat rakva az újonnan terített asztalra. Nem jöttek el. Senki sem jött el. Elszontyolodva tekintett körül. Legyintett kezével. Ezért a rongynépségért semmit sem érdemes tenni.
- Magyarország - sóhajtott. - Újságíró-özvegyek, szegény kis újságíró-árvák - és egy asztalhoz tessékelte barátait.
Korhelylevest rendelt. A többiek már se enni, se inni nem tudtak.
Pali bámulta levesét, nem nyúlt hozzá, sokáig kevergette-kavargatta, majd a sótartó egész tartalmát, a sót, paprikát a fogpiszkálókkal együtt beleöntötte és enni kezdte. Fogai alatt keményen ropogtatta a fogpiszkálókat.
Mindhárom társa felugrott.
- Rémes - szörnyülködött Skultéty - rémes - és egy tükörben nézte zöld arcát, melyről a hideglelős, savanyú vigyorgás úgy csurrant le, mint az ecet.
- Rémes.
- Tegyünk már valamit, - mondta Esti. Ez szörnyű.
Pali a fogpiszkálókat visszaköpte tányérjába. Nem bírta összerágni.
Gergely, ki egy új, világos médiát nyomott szipkájába, Skultétyval együtt az a asztal mellett lévő telefonfülkébe vonult. Nem telefonáltak. Csak sopánkodtak. Szegény, szegény.
Pár pillanat múlva Gergely haját fölborzolva, mint a fúria rontott ki a telefonfülkéből. Egyenesen Palihoz rohant.
- Disznóság - ordított fölháborodva, magából kikelve - disznóság.
Pali bambán, közönyösen üldögélt.
- Te Pali - szólt Gergely megrázva karját, mintegy ébresztve őt - verik az elmebetegeket.
- Hol? - rezzent föl kábulatából s bárgyú arcán lazán mozogtak az izmok.
- Hát a Szent Miklósban. Most telefonáltak. Két elmebeteget ma éjjel véresre vertek.
- Botrány - tódította Skultéty. Országos botrány.
- Szenzáció, - mondta Pali. Fizessetek - és mint katona, ki éjjel álmában vezényszót hall, talpra szökkent, riporter-kötelességére emlékezett, a nyilvánosság ellenőrző szerepére, az emberiesség parancsára. Ne zárjátok le még a lapot - rendelkezett. Tíz kolumnát kérek. És adjatok még egy cigarettát.
Esti alkalmasnak érezte a pillanatot, hogy megugorjon. Nem bírta tovább. Utálta a cirkuszt, magától is undorodott. Szeretett volna már otthon lenni, íróasztal-lámpája fénykörében. Óvatosan a járda túlsó felére állt, onnan szemlélte a történteket.
Először Gergely lépett ki a Falatozó-ból, ki mint minden szörnyű dolog született és tapasztalt rendezője, egy autót füttyentett oda. A sofőrnek jó borravalót ígért s valamit a fülébe súgott. Később jött Skultéty. Utána Pali, hajadonfőtt. Selymes, szőke fejére rátette vadonatúj szalmakalapját, melynek valaha eleven növény-rostjai már éppoly hervadtak voltak, éppoly halottak, mint az a koponya, melyet eltakart. Elsőnek ő szállt az autóba, aztán Gergely és Skultéty. Elindultak.
Esti az Andrássy-úton gyalogosan bandukolt hazafelé. Harminc cigarettát szívott el ezen az éjszakán, kilenc feketét ivott, nikotinmérgezése volt, koffeinmérgezése. Lihegett, a házfalakba kapaszkodva meg-megállt, számolta ütőerét, jobb karján az orsócsonton meg a nyakán. Rossz szíve össze-vissza kalimpált, százharmincat vert. Mégse bánta meg, hogy eljött ide. A csúnya élménnyel együtt valami meleget vitt magával, valami állati meleget és ragaszkodást, melyre kellemes volt gondolni, egy ember utolsó szeretetét. Gazdagabbnak érezte magát, hogy pár óráig tévedésből önzetlenül szerették.
Nem volt szomorúbb, mint egyébkor. Még csillagok ragyogtak az égen. A hídon kis szélfújt, a folyó mély ágyán visszahozhatatlanul hömpölygött előre a tovább-haladás, elmúlás ütemére. Mikor benyitott dolgozószobájába, hol mindig egyedül tudott lenni, évek gyakorlata folytán, szakadatlan készenlétben, gépiesen íróasztala elé ült, kihalászott a rendetlen papírkazalból egy-két oldalt, elolvasta, hogy megtalálja a folytatáshoz szükséges hangot és papírra vesse azt a fejezetet, melyet képzeletében már kiformált. Azt, amit ezen az éjszakán látott és hallott, félretette, hogy érjen, hogy elfelejtse kissé, hogy majd valamikor, alkalmas pillanatban kiemelhesse lelkéből s újra átélje és meghazudtolva az időt, magának egy kis csalóka örökkévalóságot hazudva újra megtörténjen az, ami egyszer réges régen elmúlt.
Az autó sivalkodott az éjszakában.
Hajtott a sofőr, a borravaló reményében jóval túllépte a megengedett kilóméter sebességet, vágtatott az utcán, hol se járókelőt, se kocsit nem lehetett még látni. Hátul az autó kis lila lámpája égett, természetellenes, vegyi fénnyel. Elől a fényszóró tündöklő sugárszőnyeget dobott a sötét kövezetre, anélkül, hogy a gumikerekek utol bírták volna érni. Ez a sugárszőnyeg változni látszott, néha úgy tetszett, hogy minden pillanatban új, néha pedig úgy tetszett, hogy a régi és ugyanaz, az autó tovább cipeli, s minthogy nem használja el, érintetlen fényességében, villámgyorsan, ügyesen maga elé teregeti.
Pali, aki a főülésen foglalt helyet, ezzel a játékkal szórakozott. Ismét megújult az az érzése, de sokkal erősebben, hogy valami tenger emeli és süllyeszti jótékonyan, ki-kihajolt, megnézni arcát a víztükörben, de a hullámok már magasra csapkodtak, nem látott semmit.
Gergely mellette ült a főülésen. Skultéty velük szemben a lecsapható kispadon. Az járt az eszükben, hogy bírnának-e vele, ketten. Pali azonban nyugodt volt. Azokra a biztatásokra sem hederített, melyekkel az embertelen elmeorvosok ellen uszították.
Így ezen az úton egészen háttérbe szorult, elveszett a homályba, melyen időnként három emberfej mozgott: az övé, Gergelyé, meg Skultétyé.
Azok sem beszéltek. Gergely ásított.
Az autó egyet ugrott a hepehupás talajon, mintegy rémületében hatalmasat tülkölt, már is megállt a Szent Miklós kapuja előtt.
Csengetne sem kellett, a portás a tülkölésre kaput nyitott.
Gergely szállt ki az autóból, majd Skultéty. Utoljára Pali.
Odalépett a portáshoz:
- Ki az ügyeletes orvos? - kérdezte tőle udvariasan, de hivatalosan.
- Wirth doktor úr.
Pali egyenesen állt, gyönyörű esőköpenyének két nyitott szárnyát fújta a szél.
Mikor a fiúk körülvették így szólt:
- Adjatok egy cigarettát.
Az öngyújtó lángja megvilágította arcát, mely nyugodt, komoly volt, mint sok-sok évvel azelőtt.
- Hány óra? - érdeklődött.
- Háromnegyed három.
- No menjünk - mondta és elindult, határozott léptekkel, azzal az otthonossággal, mellyel újságírók idegen helyeken járnak.
Gergely, Skultéty egy lépés távolságból követte őt.
Az első emeleten zár csikordult. Szürkére festett vasajtó nyílt ki egy keskeny, nagyon mély folyosóra, melyen két villanykörte pislogott. Pali az ajtóban eltiporta cigarettáját, hátra tekintett barátai felé, de azok messzebb álltak. Gergely lehajolt, mintha kioldózódott cipőzsinórját kötné meg. Tehát ő maga ment be.
Utána a vasajtó zörögve becsapódott, az ápoló kulccsal zárta be.
Gergely, Skultéty néhány másodpercig még tűnődött a vasajtó előtt. Aztán lementek a lépcsőn, beszálltak az autóba, mely várt rájuk.
A pusztulást érezték mind a ketten, mindnyájuknak közös sorsát, mely akár ebben a formában, akár másban egyaránt megrendítő s előbb-utóbb diadalmaskodik rajtunk. Gergely, ki már sok főbelövést és akasztást nézett végig, köhögött, mormogott valamit, mintha káromkodnék. Skultéty egész este annyit röhögött és nyiharászott, hogy fájt a véknya. hallgattak. Gergely a főülésen ült, Skultéty a lecsapható kispadon. Pali helye üresen maradt. Az autóban gyász lebegett.
Mogyoróssy Pál, a "Közlöny" belső munkatársa a folyosón lépkedett előre, de az olyan hosszú volt, olyan hosszú, hogy alig lehetett végére érni. Nagyon messze, vagy száz lépésnyire tőle a második villanykörte alatt egy egészen hitvány kis alak várakozott, vékonyka, csenevész, vérszegény, sokkal alacsonyabb és gyöngébb, mint Pali. Füle kicsit szétállt. Fehére köpenyéből sztetoszkópja kandikált ki. Ez volt Wirth doktor.
Pali, mikor hozzá ért, ahogy szokott ilyenkor, bemutatkozott a maga és lapja nevében, szerényen, önérzetesen, mert a nagyközönséget képviselte.
- Információért jöttem - mondta Pali. - Azt hallottuk, kedves főorvos úr - és elakadt.
Wirth segítette:
- Mit?
- Azt - mondta Pali, - hogy ma éjjel itt megvertek két elmebeteget.
- Itt? - szólt Wirth, a földre pillantva. - Nem kérem. Itt nem verik a betegeket. Különben is nálunk nincsenek elmebetegek. Csak idegbetegek, kik fáradtak és üdülnek.
- De pozitív adataink vannak, főorvos úr.
- Nem, szerkesztő úr, tévedés lesz - és Pali vállát megérintve, majdnem szemtelenül mosolygott.
Az orvos Paliba karolt, sokáig sétáltak le-föl a hosszú-hosszú folyosón. Köröttük az osztályok voltak, nyitott termek, lila villanymécses égett bennük, mely az autó hátsó kis lámpájához hasonlított. A betegek, azok, akik tudtak, aludtak, játszadozva álmukban életük csip-csup eseményeivel, összerakva, szétszedve őket, akár a többi emberek. Sokan azonban nem tudtak aludni. Egy kövér, borostás férfi, ki az agylágyulás harmadik stádiumában volt, felült ágyában, fejét előre lógatta s kékcsíkos kórházi köpenyét arcához nyomta, mintha csak a foga fájna.
Pali a kórjelzésük, gyógyulási eshetőségük iránt érdeklődött, Wirth a politikáról és rendőrségről csevegett, egyes újságírókról, közös ismertőseikről, majd atyai jóindulattal a vérbajról. Baráti eszmecsere volt ez, közvetlen és fesztelen. Aztán minden átmenet nélkül elkérte zsebkését, melyet Pali át is a adott neki s az orvos meg sem köszönve ezt, pimaszul fehér köpenye zsebébe csúsztatta, a szív-hallgató mellé. Máris hozzávetőleges diagnózist csinált, a részletes vizsgálatot reggelre halasztotta, a vizitnél, mert későre járt.
Pali még mindig beszélt, össze-vissza locsogott mindent, mikor egyszerre megállt. Úgy tetszett, hogy a dolog nincs egészen rendben. Valami halvány és felületes bizonytalanság-érzése támadt. Csak annyi, mint nekünk, amikor órákig megyünk az utcán s kényelmetlenül érezzük magunkat, mert nadrágtartónk egyik szára, mely máskor egyenletesen szorítja vállperecünket, legombolódott. Eszébe jutott Gergely, Skultéty.
Ekkor azonban Palit már Wirth egy külön kis szobába vezette, melynek csöndességét, csinosságát nem győzte dicsérni, holott ellenszenves volt, ronda volt, kopott volt, minden bútora egy viaszkos vászonnal vont asztal, egy szék, egy ágy, egy éjjeli szekrény, egy fűtőtest.
Az orvos leült az ágyra. Szigorúan lelkére beszélt, hogy vetkőzzön le, aludja ki magát, holnap majd kimehet a szép kertbe sétálni.
Pali tiltakozni akart a merénylet ellen, a sajtó nevében, de hangját nem hallotta. Csak a dühét hallotta. A szabadjegyei. Ő, ki mindig a kordonon belül, minden öngyilkosságnál, minden tüntetésnél, minden temetésnél a kordonon belül. Ő, ő.
Mire hallotta hangját, Wirth eltűnt. Utána futott a folyosón, de ott sem volt. Csak egy ápolót látott, nem azt, ki az ajtót nyitotta, hanem egy másikat, idegent.
Visszament a szobába. Kinézett a rácsos ablakon a kertbe, melynek elburjánzott gyepén, ecetfák között, a bürök virágai lengtek, fehéren, mint a széttépett kézirat papírok. Még égett a villany, de nélküle is lehetett látni. A nap, a világegyetem pontos óraműve elvégezve könyörtelen futását, fölsejlett a szemhatár mögött s fehérre meszelte az eget. Megvirradt.
Rákönyökölt a siralmas viaszosvászonnal vont asztalra. És most Estire gondolt. Estire, ki miután hajnali munkáját kijavította, villanylámpája kallantyúját elkattantotta, már hálószobájában állt egy ingben, levetkőzve, de nem tudott aludni, mert ő is rá gondolt.
Pali azon töprengett, hogy mit is csináljon. Egyelőre azonban nem jutott eszébe semmi.
Csak ült, ült és sírt.