Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Romain Rolland:A szerelem és halál játéka
(Jérome de Courvoisier íróasztalához ül és gondolatokba merül. Sophie szobájának ajtaja óvatosan kinyílik; Sophie megjelenik. Az üres szobát nézi és férjét, ki háttal ül neki.)
Sophie (halkan): Elmentek?
Jérome (anélkül, hogy megfordulna): El.
Sophie: De mit mondott önnek Carnot?
Jérome: Semmit. (Megfordul.) Ne vesztegessük tovább hiábavaló beszéddel perceinket. Meg vannak számlálva. Fontoljuk meg, mit kell mondanunk. Jöjjön közelebb, Sophie. Amit most beszélünk, nem kell meghallani annak az embernek ott. (Az ajtóra mutat, amelyen át Vallée távozott.) Ön szereti ezt az embert...Egy szót se szóljon. Tudom. Sokkal őszintébb, semhogy el tudta volna titkolni (pillanatnyi csönd után) bár annyira őszinte mégsem volt, hogy bevallotta volna. (Sophie újabb mozdulatot tesz, de férje ismét félbeszakítja.) De semmi szemrehányást sem teszek önnek. Ha nem tudta megtenni, annyit jelent, hogy az ön helyén egyetlen asszony sem tudta volna. Mert ismerem. Mert tudom, milyen becsületes ön és milyen gyönge a szív. Sajnálom.
(Sophie testéhez tapadó karral, lehorgasztott fővel, az utolsó szavaktól csaknem széttiporva áll az íróasztal előtt ülő Jérome előtt.)
Jérome (szomorú mosollyal nézi): Mennyire szereti.
(Rövid csönd.)
Sophie (lecsüggesztett fejjel): Szeretem. (Rövid csönd.) Bocsásson meg nekem!
Jérome: Ön szabad.
Sophie (felkapja a fejét, kezet nyújt Jéromenak): Jérome! Mondja...Mit tegyek?
Jérome: Nincs mit felelnem. Mindenki a maga bírája. Mindenki magáért felel.
Sophie: De ön meg fog engem vetni.
Jérome: Nem. Én már nem érzek sem gyűlöletet, sem megvetést semmi iránt. Senkit sem hibáztatok. A hibás az élet.
Sophie (Jérome felé nyújtva kezét): De hiszen ön, ön szenved.
Jérome: Nem . Az én koromban, ebben az órában, nem volna rá időm. Ne gondoljon, csak magára. Legyen boldog, ha tud.
Sophie (kétségbeesetten): Jérome!
( A kandalló párkányához támaszkodva áll ott és arcát kezébe temetve zokog. Jérome megindultan kel föl, odamegy hozzá és atyailag ráhajlik.)
Sophie (fölemeli könnyben ázó arcát): Istenem! Valamikor szerettük egymást. Miért múlik el a szerelem? Miért változik meg a szerelem?...Bocsánat! A szavaim még sebet ejtenek...Barátom, én most is a legáhítatosabb vonzalommal vagyok ön iránt! Mintsem hogy a mai szenvedést okozzam önnek, inkább szenvedni és hallgatni akartam a sírig. De mint valami szélroham, úgy jött a szenvedély és kicsapta a kapukat. Felkapott engem és magával sodort. Mit tegyek? Mondja meg nekem, mit tehetek? Ellenállhatok neki? Hát lehet ez! Szép ez? Emberi ez?
(Jérome szánalommal nézi és résztvevőn rámosolyog. Azután elveszti az íróasztalról a két útlevelet, melyet Carnot otthagyott és átadja neki.)
(Sophie gépiesen elveszi az írásokat és értetlenül bámul rájuk.)
Jérome: Ma este mind a ketten útra kelnek. Ezek az írások megnyitják előttük Párizs kapuit és szabad utat engednek Franciaországon át egész a svájci határig. Mindenről előre gondoskodtak: a láttamozások rendben vannak, s a helyeket fenntartották. könnyű lesz a ruhájukat és vonásukat hozzáigazítani személyleírásukhoz. Menjen, értesítse Valléet és sietve készüljenek. Nem szabad, hogy ma éjjel még itt találják. Menjen, mentse meg az életét és mentse meg a boldogságát.
Sophie (akin határtalan zavar vesz erő): Barátom!...Ön, akarja? Ön akarja?...Nem. Ez lehetetlen.
Jérome (nyugodtan): De igen, akarom.
Jérome: Kísérje el hát. Vallée nem megy egyedül. És önnek sem kell többé egyedül lennie. Egymásra bízom önöket. Ne késlekedjenek tovább. Induljanak.
Sophie (meghajlik Jérome de Courvoisier előtt, megragadja a kezét és megcsókolja. Jérome ki akarja szabadítani a kezét. Sophie fölegyenesedik, de nem bocsátja el férje kezét. Ott állnak szemtől-szembe egymással és gyöngéden nézik egymást): Ön olyan jó!...Nem fogadhatom el.
Jérome: Becsületes lélekkel megteheti. Köztünk minden őszinte.
Sophie: Nem hagyhatom el önt.
Jérome: A szíve már elhagyott, Sophie, ne próbáljuk áltatni magunkat. A szíve már a másiknál van.
Sophie: Ó, milyen fájdalmas elgondolni, hogy ezt a szívet egyszer önnek adtam és ma visszaveszem öntől!...Nem akarom!...Ó, milyen kín! Szívem nem az enyém!...Minden kisiklik a kezemből, még önmaga is!...Úgy érzem, hogy a földre nyom az idő száguldása. Tegnap még az öné voltam, megígértem önnek, hogy végig osztályosa leszek bajainak és örömeinek. és most elhagyom az út közepén, hogy új szerelem terhét vegyem a vállamra, mely most kezdődik...Ah, ha kezdődik, vége is lesz!...Lesz-e elég hitem hozzá, hogy új életet építsek magamnak? Hol lelek bizalmat önmagamban és az életben?...Milyen fájdalom!...
Jérome: Az élet, mely minden este meghal és minden reggel újraszületik, csakhamar feledést és új reményt csepegtet önbe. Ne gondoljon másra. Menjen. Az idő sürget.
(Szelíden annak a szobának az ajtaja felé tolja Sophiet, amelyben Valléet bezárták. Az útleveleket kezébe adta.)
Sophie (aki elvette és gépiesen szemléli az útleveleket, hirtelen gondolat felvillanással): De hogy jutott ezekhez az útlevelekhez?
Jérome: Mit érdekli ez?
Sophie: Honnan kerültek önhöz?
Jérome: Carnot adta.
Sophie: Miért?...Miért adta önnek? Ezeket az útleveleket önnek szánták. Önnek és nekem. Kettőnknek. Nekünk kellene hát útra kelnünk?...Valami fenyeget...Ön veszedelemben forog!...
Jérome (megpróbálja másfelé terelni Sophie gondolatait): Nem, nem...Semmi veszély!...
Sophie: Ha nem volna, miért jött ide, miért hozta ide az eszközöket, hogy menekülhessünk?
Jérome: Ugyan, ne legyen őrült. Ne gyötörje magát képzelt gondokkal. Ez elég kézzelfogható dolog. Ne gondoljon másra, csak hogy megmenthesse azt, akit szeret.
Sophie: Azt, akit szeretek?...Courvoisier, az ön nevét viselem, az ön felesége vagyok még. Míg el nem szakadt az a kötelék, mely bennünket összefűz, megkövetelem a jogomat, hitvesi jogomat és amit mindig mint törvényt tiszteltünk egymás között, a föltétlen igazmondást...Ön tartozik nekem ezzel. Beszéljen és semmit ne titkoljon el!
Jérome: (rövid csönd után, belenyugszik): Följelentettek. Bayot kiszolgáltatott bennünket. Tudják, kit rejtegetünk. Éjjel idejönnek, hogy elfogják Valléet.
Sophie: És ön?
Jérome: Carnot barátsága majd megvédelmez. Elég a szóból. Készüljön az útra. Melegen öltözködjék fel. Szedje össze a legnélkülözhetetlenebb holmit. Én bemegyek Valléeért.
(Ki akarja nyitni az ajtót, mikor hirtelen megjelenik Vallée, zavart arckifejezéssel, rendetlen öltözetben.)