Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
Lajoska nagy szégyennel ment be a kis kocsmába. Félt, hogy meglátják, rendkívül szégyellte, hogy az apja iszik.
A kocsmában nagy szivarfüst volt. Egyik oldalon volt a bormérés, a másikon két asztal, piros abrosszal leterítve. Az egyik asztalnál néhány iparos ült. Egyikük, egy kis barnabajuszú, piros arcú ember nagyot kiáltott, mikor őt felismerte:
- Jó estét, Lajos úrfi! hogy vág a bajusz!
Lajoska megrettenve, félve nézett oda, megismerte az Albert apját, a kőműves mestert, akiről éppen ma mondta Albert, hogy nincs a városban, hanem vidéken dolgozik.
- Jó estét kívánok - mondta félszegen, mert röstelte, hogy esetleg feszélyezi a bácsit azzal, hogy így látja, korcsmában, borosan, mert az ő szemében ez volt talán a legfőbb bűn és a legszégyelnivalóbb, mert halálos kínokat szenvedett el kicsi gyerek kora óta, hogy az apja folyton őt kényszeríti rá a borhozásra, de ez is olyan dolog, hogy inkább ő ment el egy-egy liter borért, mert mikor megtagadta az anyjuk a borhozatalt, akkor az apa ment el s az még sokkal szomorúbb következményekkel járt, mert csak reggel került elő, teljesen elrészegedve, s mennyi pénzt költött olyankor...
A kőműves fehér kabátban volt s az arca piros volt az italtól.
- A fiam barátja - magyarázta a többieknek,- diák!...Keserű tanár úr fia...mit csinál édesapa, Lajos úrfi?
Azt, hogy Lajos úrfi mindig olyan hangsúllyal mondta, mintha nem komolyan mondaná, hanem kicsit olyan vállveregetően, kicsit olyan gyerekheccelően, jól megnyomta azt, hogy Lajos úrfi, mintha ostorral csördítene, pattintana egyet.
- Köszönöm szépen.
Most megszólalt egy rendkívül nagybajuszú ember az asztalnál:
- Keserű tanár?...hó, nagyon jó barátom nekem a tanár úr! - s felemelte a poharát, - sokat mulattunk együtt még a régi jó időben, mondja meg a papának, hogy tiszteli Zólyomi, a város kapitány.
Lajoska egyik pirulásból a másikba esett, úgy érezte, mintha a pokolban volna. No hiszen, ahogy ő ezt el fogja mondani a papának!
- Kérem, egy liter bort, de jó bort.
Azt csak azért mondta, hogy "jó bort," mert ezzel urabb akart lenni, valami külön értelmet adni annak, hogy ő maga, ő ötöd gimnazista ember, maga személyesen jött egy liter borért.
- Forint húszas lehet? - kérdezte a nagyszakállú zsidó, akinek ősz szálakkal kevert volt a szakálla s olyan rendkívül nagy bozont az egész feje, amilyen simák s kerekek az asztalnál ülő iparosoké.
Lajoska újabb elvörösödésen ment át, megnézte a tenyerében a pénzt s mivel az egy forint csak egy forint, hebegve mondta, hogy:
- Kétkoronásat.
A zsidó nem szólt semmit. Lajoska remegve szégyellte magát.
- Hát a mama mit csinál? - kérdezte a kőműves.
Lajoska újra elvörösödött, roppant sértésnek érezte, hogy egy iparos az ő anyukája iránt mer érdeklődni, nem is felelt rá, csak hallgatott.
- Csináltam neki egy kemencét - mondta a barátainak a kőműves, - tudom istenem olyan kemence még nem volt a keze alatt...Nagyon dolgos asszony.
Lajoska úgy érezte, hogy a kemence árát nem fizették meg a szülei...
- Olyan, mint az én feleségem! - mondta a kőműves, - az is olyan, az ember ha ránéz, azt mondja, hogy hajítófát nem ér, de többet dolgozik, mint egy húszforintos kőhordó ló.
Hiszen nem volt benne semmi különös illetlenség, de Lajoska ezt az összehasonlítást nem bírta el s a zsidó olyan lassan hozza azt a bort.
Rettenetes hely. Úgy érezte, hogy soha, soha életében ilyen helyre, kocsmába, pálinka- és borbűzű förtelmes helyre soha nem fog belépni.
A kőműves vidáman nevetett, az arca ki volt izzadva, széles és ragyogó volt, szép nagy homloka fénylett:
- Hát hogy telik a vakáció, úrfi?
- Köszönöm - mondta ő remegő ajakkal.
- Kijöhetnének egyszer Bodrogszerdahelyre a fiammal megnézni az építkezést! Egy ilyen fiatal diáknak mindent látni kell. Hű atyaisten, micsoda falakat rakunk ott!...Tudja-e fiatal úr, mit mondott Sági tanár úr?...Maradandó munkát sem a pap, sem a kántor nem csinál, mert azok ahogy elfújták a mondókájukat, vége: hanem amit a kőműves jól megrak, az ezer esztendő múlva is megáll!...tudja-e?...
Nevetett hozzá, büszkén s kedvesen. Lajoska belátta a mondás igazságát s gondolkodóba esett: még azon is bámult, hogy egy ilyen egyszerű iparos ember egy ilyen mondást olyan pontosan megért...
Megkapta a literes üveget, kurtán köszönt és elfutott.
- Ha apa még egyszer ideküld... - mondta magában és el volt tökélve, hogy soha többet a lábát be nem teszi ebbe a kocsmába, de semmiféle másba sem...
Mikor azonban befordult a kapun s meglátta tornácon a világosságot s meghallotta az apja hangját, aki kedvesen s vidáman beszélt valakivel, inába szállt a bátorsága s sötét arccal bukott be a gyertyafényre.
Az apja Sógor bácsival ült, az Etus apjával...cigarettáztak és beszélgettek.
- Maga hol járt, fiam? - mondta az apja, akinek az volt a szokása, hogy idegenek előtt s ha nagyon kedves akart lenni hozzá, mindig magázta őt.
- Igen jó bor volt ennél a Lityinél, - folytatta tréfásan, - ez a gyerek nem volt rest, elszaladt, de már nem engedem többet, nagy fiú már ahhoz...
Lajoska mogorván hátrább húzódott, ki törődik egy gyerekkel, senki se nézett az arcára; de milyen jókedve van az apának...Anyjára nézett, az is nevetett. Fél arca piros volt, de nevetett. Nem értette ezeket a szülőket. Nem értette, de valami nem tetszett, piszkos
(Folyt. köv.)