Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok

Móricz Zsigmond: Kamaszok
- Regény - (3. közlemény)III. fejezet
5.

Szép volt s úrias, ahogy a tornácra felnézett, ahol a gyertyafény mellett ült az apja, a fehérre terített asztal mellet. És mégis szorongó érzéssel ment fel Lajoska, vacsorázni; szegénynek, koldusnak érezte házukat, szégyellte, hogy anyja olyan futva dolgozik, a ruhákat teregeti a fák között kihúzott kötelekre, a takarítóné már régen el akart menni, de ő nem ereszti, még a mosókonyhát takaríttatja vele, inkább ma végezzen el mindent, mert ha holnapra marad, képes volna egy félnapot eltölteni itt...

- Menjetek vacsorázni, - kiáltott rá anyja.

- Tessék jönni, - mondta halkan Lajoska.

- Mindjárt megyek, hagyjatok engem békén; üljetek le, egyetek.

Lajoska nem mert felmenni.

- Lajos!

Apja kiáltott. Milyen jól esik ezt az édes, jó hangot hallani, olyan boldogan szeretne futni hozzá, és mégis összerezzent és remegve futott fel.

- Na, mi újság, fiacskám?

Lajos elvörösödött: egész délután egyedül bujdosott, nem találkozott Alberttel, bújt előle; csak most jut eszébe, hogy a könyvekről nem tudott meg semmit. Szégyellte magát. milyen bűnös ő, hogy...

- Semmi apukám, mert...nem találkoztam a ...barátommal...

Az apa hallgatott, kenyér darabkákat sóba mártott, azt lassan majszolta.

- Különös ez a mai barátság...Mit jelent a ti szátokban ez a szó, hogy a barátom...

Gondolkozva nézett maga elé.

- Nekem nincs barátom...Ha végig gondolom...Az édesapám az egy olyan ember volt, hogy...neki sem volt barátja: neki párthívei voltak! Ő az érdek szálaival magához tudta kapcsolni az embereket, kemény szálakkal s irgalmatlan volt a fegyvertársakkal szemben, úgy hogy azoknak olyan ragaszkodóknak kellett lenni, hogy az már hasonlított a barátsághoz...Mint szeretetből tették volna...Mert jaj volt annak, aki nem tette...Atyám tudott jutalmazni s tudott büntetni...Kár, hogy ezzel a nagy képességgel megmaradt egy kisvárosban s a kollégium élén...Az igaz, hogy felvirágoztatta az iskolát...Az volt a kollégium fénykora...Abban az időben maga gazdálkodott az iskola, emlékszem kisgyerek koromban, mekkora hordókat gördítettek be a kollégium udvarába s az udvar borszaggal volt tele. Ott a hátulsó udvarban ma is megvan a nagy vasajtó, de nincs mögötte semmi. Magtárak is voltak; a búzát vagon számra hordták-vitték, csordáink s gulyáink voltak, az egész tápintézetet saját termésű élelmiszerrel maga a kollégium látta el, sok ezer holdas birtoka van az iskolának s ma a piacon vesszük a lencsét...Hallatlan, ha meggondolom, bérbe adva minden, s készpénzt fizet a bérlő...

Hallgatott, a fia is nyílt szemmel, boldogan hallgatott. Kimondhatatlan boldogság volt ez neki, hogy az apja ilyen komoly s nagy gondolatait közli vele.

Az apa hirtelen a zsebébe nyúlt.

- Eredj fiam, hozz egy liter bort.

Letett az asztalra egy ezüstforintot. Lajoska sápadt lett. Az anyja szemétől félt. Néha az apa ivott s olyankor mindig családi harc lett belőle.

Az anya ebben a percben lépett a tornácra s a forintra nézett.

- Mi az?

- Bort - mondta Lajoska.

- Ne hozasson lelkem bort - mondta az anya könyörögve - nézze, most is hatvan krajcárt kellett fizetni a takarítónőnek.

De az apa arcán keménység volt. Mit! semmi öröme ebben az egész életben. Most, hogy eszébe jutott s az ízét megkívánta, nem fog lemondani...Mi haszna van abból, ha lemond?...Mit kap érte?...Ebben az egy pillanatban jó hozzá a felesége, de már a következőben elfelejti. Amit megkap, az mind természetes, szót sem érdemel...

- Csak egy litert.

Az asszony egyet nyelt. Elfordult.

- Hát mennyit akar? - pattant utólag vissza, egy hordóval!

Ingerülten bement az ajtón a házba. A fiú nem tudott mit csinálni, ülve maradt a forint az asztalon.

Kis idő múlva kijött az asszony s lement vissza az udvarra, de az arca sötét volt, viharfelhős.

- Gyertek már felfelé!- kiáltott a két kicsinek, akik a konyhánál hancúroztak s sivító kacagásuk idehallatszott. Hozom a vacsorát.

Lajoska kétségbeesve hallgatott. Apja már nem beszélt, visszahullva szokott közönyébe, szemét lehunyva és szivarozva. A füstöt nem fújta ki, csak kinyitotta a száját és a füst lassan kiszállt, mint egy nyitott kapun. Olyan boldogtalan volt a szakállas nagy fej, az arca viasz színű és puhán kövér.

- No már megbolondul azért a borért, már meghal utána, mondta az anya, mikor a kicsikét leültette a helyükre s kiosztotta a ételt. - Eredj már, eredj, hozd azt a bort. Ott van az üveg az ebédlőszekrény mellett a földön.

Lajoska nem mozdult. Akkor az anyja fölkiáltott:

- Jaj!...Hogy miért nem lehet meghalni!

A szeme tele lett könnyel s besietett a szobába, mert nem bírt élni, valamit kellett csinálni, hogy szét ne pattanjon.

De a férje csak ült tovább mozdulatlanul, hátraesett fejjel, mintha nem is venne észre semmit. Ült és a szíve összefacsarodva, de ez nem látszott rajta. Hát hiszen, boldogan s könnyen lemondana: de miről mondjon még le? az egész életről, úgy ahogy van?...Semmi se lett belőle...Most, hogy előbb az apjára gondolt, különös keserűséggel érezte meg, hogy benne is volnának képességek arra, hogy emberekkel dolgozzon s megszervezzen valamit, de a felesége olyan magányos és annyira lenézi az egész életet...Bori?...Ma igen, ma talán még vágyik is rá. Órákig tartó sétája a mezőn nagyon kifárasztotta s kissé megcsillapodott a vére. Belátta a dolog reménytelenségét...annyi gyermeke van...a más feleségéhez mi köze?...ő szabadabb...neki nincs gyermeke, de ő is másnak a felesége. Lehetetlen, lehetetlen...Mély meggyőződéssel mondta magában ezt a szót s el volt szánva, hogy többet nem is gondol rá...De ha ő ilyen áldozatot hoz a családért s a családnak: akkor egy pohár bor csak jár?...Mennyivel okosabb volna, ha a felesége ma nagylelkű volna...Milyen hálás tudna lenni neki... mert hiszen szereti s ha mélyen megvizsgálja a dolgot, jobban szereti, mint...mint azt...de az valami más...nem is tudja mi az...jobb nem is gondolni rá...

- Egyetek már; az Isten verje meg ezt a vacsorát... minden kihűlt - jött ki újra az anya s odadobta a tányérokat a gyerekek elé. Azok viháncolva, csendesen kuncogva csörömpöltek s ették a paprikás krumplit.

De a férje arca nem változott, mintha ők itt se volnának.

- Egyen! - kiáltott rá villámló szemmel.

A férfi fölriadt, kicsit elmosolyodott s letette szivarját a tornác párkányára. Ijedt csönd volt.

Ettek. Paprikás krumplit. akkor kitört az asszony s rivallva kiáltott Lajoskára:

- Eredj már, eredj, mert meghal itt apátok. Hozd azt a bort, mert nem tudom nézni a mártír arcát.

- Ugyan kedvesem - mondta a tanár felriadva. Ki tudja, mire gondolt.

Az asszony hirtelen lecsapta a kést, villát s kitörő sírásba fakadva, felugrott s bement a szobába.

A férj mélyet sóhajtott. Aztán ő is letette a villát s felállt. utána ment a feleségének.

Bement, de nem látta; egész a hálószobáig kellett mennie. Ott volt a földön, egy fotelbe tette a fejét, így sírt.

Megállt fölötte s tűnődve, kétségbeesve nézte. Mit tegyen, mit mondjon neki. Mivel vigasztalja meg; azzal, hogy a mai nap még rosszabb lett minden?

A szíve szorult s iszonyú volt. Ez a csönd.

Az asszony hirtelen felugrott és el akart rohanni, de ő elkapta a karját s visszatartott.

- Eresszen engem el, eresszen el! - kiáltott magánkívül az asszony, - hát nem érti, hogy eresszen el! ne nyúljon hozzám! maga állat! maga barom!...azt akarja, hogy itt megőrüljek!... - s tele torokból sikoltott, - hát nem látja, hogy mi van itt! egy családapának liter bort kell hozatni a zsidókocsmából! és hogy én ellen merészelek szólni, le kell magának horgasztani a fejét?...hát azt hiszi, nem látom, hogy úgy ül közöttünk, mint ha a keresztre volna feszítve! hát minek csinálta a sok gyereket, ha nem akarja eltartani! maga alávaló! maga itt fiatalurat akar játszani, aki szórakozik s fütyörész és elnézi, hogy a felesége cseléd nélkül kínlódik, úriasszony létére, Úristen! hogy mennyit dolgoztam én ma! ha az isten azt össze tudná rakni!...

Kezét tördelve futkosott a szobában, a sötétben, csak a csillagok világítottak be az ablakon.

A férfi kétségbeesve nézte. Itt nincs semmi segítség.

- Kedvesem.

- Nem vagyok a maga kedvese! - s az asszony ököllel vágta az ágy fáját, ahol éppen állt. - Ne mondja nekem ilyen faarccal, hogy kedvesem! én az ellensége vagyok! tudja! A gyilkosa, és nem fogok magának liter borokat hozatni, ha a nyelve kilóg is! Kicsoda maga! hogy merészel maga engem cseléddé aljasítani! és én mellettem itt nagyurat játszani, tanár úr.

A férfi dührohamot érzett, most mindjárt baj lesz.

- Sasa - mondta magában, - Sasa...

Elkapta a feleségét, belevágta az ágyba, aztán rávetette magát.