Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
A fák alatt hamarabb alkonyodott, itt jó volt, a tiszta csöndben, a régi kertben, a százados fák alatt.
Alkonyat felé, egészséges kis úri lányok jelentek meg az iskolakert kapujában s elegánsan, fehér és rózsaszín ruhában, hosszú kesztyűvel, horgolt cérnakesztyűkkel, napernyővel közeledtek s jöttükre a szegény kopott diákok azonnal kámforrá váltak. Hja, ezeknek ma még nem lehet megjelenni a hölgyek szeme előtt, sem ruhájuk, sem gyakorlatuk, sem bátorságuk, csak valami homályos szerelem zsibong s gyulladozik bennük, tisztátlanul, nem is éppen egy bizonyos lány után, hanem a Nő után...Majd néhány esztendő múlva, ha a akadémiára felkerülnek, s a lányos mamák elbírálják, hogy lesz-e belőlük valami, ha a Jövő tőkéje, mint arany a porban, kicsillan a bizonyítványuk, vagy a fellépésük révén, akkor majd ők is kicsípik magukat estefelé, s jöhetnek szekundálni itt-ott a sötét lombok alatt daloló kórusoknak, egy-egy édes-bús kislánynak s tele szívvel s tüdővel fújják majd, hogy:
Virágos kertemben,
Pittypalatty, pittypalatty!...
Megöl a búbánat...
Galambom, itt ne hagyj!...
Lajoska felneszelt bánatából, melynek amúgy sem lehetne nevet adni: (mert mi is ez?...mit gyászol?...apját?...mi történt?...az hogy látta olyan vígan csevegni s nevetgélni egy más ember feleségével?...Mi ez? Miért szégyelli annyira magát annyira érte?...s mitől fél, hogyha rájön, remegve ül a padon s nem bír felállni, ha veszedelem közeledne, akkor sem...)
És most, ahogy meghallja a felzendülő éneket, az ő szívét is elfogja valami édesség, a hasa felé, le, valami lágy, vinnyogó öröm fut le s azt hiszi a tüdeje ki fog dagadni, olyan gyönge s elbágyadt és sóvárgó lesz...
Még felvillan benne valami búbánat, amely rögtön haraggá lesz: ő igen, mert ő fiatal, ő még csak fiú...de az édesapja?!...akinek hat gyereke van?...s olyan szép nagy feje, széles válla, tekintélye, mint egy hegy...jó isten, csak nem érez ő is ilyen utálatos nyálas vágyakozást...
Lajoska kimeredt szemmel nézte az egyetlen petróleumlámpa fényén villámszerűen imbolygó fényeket s a szíve kéjesen csiklandott s vonaglott a lányhangok és csengő kacajok miatt. Mintha Sógor Etust is felismerte volna: ez volt az ő ideálja, a Sógor bácsi lánya, nagy szemű fekete lány, olyan a szeme, mint az éjszaka s a bőre is barna, de nem sovány, inkább kicsit erős, hatalmas, kemény, duzzadt bimbószerű lány...
Most fiúk jöttek mögötte, ettől megijedt s hirtelen befutott a fák alá. (Hangos beszélgetéssel mentek a diákok: "Barátom, minták egymásnak, - Barta Feri ha egy csepp esze van, nem is megy többet Éváék. Formaliter fogják. ez csak utálatos?!...)
Lajoska a bokrok között még az arcát is megvérezte, úgy csúszott a kapu felé, mert a lelkiismeret furdalta, édesanyjára gondolt, aki otthon mos és ő egész nap semmiben sem segített neki.
Ahogy a kapuhoz ért, az iskolakert kapujában csomóban álltak a nagy diákok s cigarettáztak erősen. Mintha Barta Feri is ott lenne. Erősen figyelte, hogy csakugyan ő e az?
- Szervusz Lajoska! - kiáltott rá egy édes kis hang s benne eleredt a szív minden szalagja s gyötrődve kalimpált a bolond húsdarab. Sógor Etus volt; most jött s ott állt a kapuban a lámpa alatt.
Lajos boldogan s ragyogva nézett rá, de egyszerre megfagyott benne a vér:
Hosszú sárga kalaptű szegeződött ki a lány kék kalapjában.
Biztos, hogy sárga volt, olyan sárga, mint az arany, azt nem lehet eltéveszteni.
S Lajoska iszonyú rémülettel nézte, mint egy gyilkost. Olyan borzasztó volt neki, hogy éppen az ideáljában ismerte fel...
- Szervusz - mondta dadogva, aztán megrázta magát, elfordult s ellenségesen ment el a lány mellett.
Az csak nézett utána.