Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
De a rosszkedv, vagy mi csak egy pillanatig tartott. Annyira tele volt boldogsággal és életörömmel e pillanatban, hogy ez elnyomott minden egyebet. Ragyogó szemmel nézett Lajoskára s a vállára tette a kezét (milyen szép ez a fiú, egészen az anyja s milyen nagy, már is olyan magas, mint ő; magasabb lesz; anyja fajtája persze; s a szája milyen gyönyörű, az édesanyja szép íves ajka, azzal a drága duzzadtsággal, olyan érzéki és vörös, mint egy örök erotikai sebhely.)
- No babám - mondta teljes, csókoló, apai gyöngédséggel, - no kis babám, hát megvannak már a könyvek?
Lajoska lángvörös lett.
- Igen - mondta hirtelen.
Akkor rájött, hogy hazudott.
- Igen, mert van egy osztálytársam, aki vállalkozik rá, hogy ő is tanulni fog velem és magára vállalta, hogy beszerzi az összes szükséges könyveket.
Az apa kicsit elkedvetlenedett. Mit? még egy másik is? már kihasználják a fiát? Önzése nem hallotta szívesen; ki az, aki mindjárt belépett az üzletbe? Összehúzta a szemöldökét.
- Úgy, - mondta.
- Igen, apuka, az nagyon jó fiú s igen jó tanuló, Énekes Albert. Az mindig jó barátom volt.
S ezzel újra elvörösödött.
- No, csak vigyázni kell azzal a barátkozással, - mondta az apa s maga sem tudta volna megmondani, miért volt ellensége mindjárt a másik fiúnak...pedig ki tudja, talán még haszna is lesz belőle, ha az a fiú vele tanul...nem kell annyit foglalkozni...felelősség...
Lassan elmúlt az arcáról a mosoly, beljebb húzódott, a szíve tájára, az arca már szomorú volt s csüggedt, mint mindig s nagy fejét lehajtotta s előre bókolt egy kicsit járás közben; két kezét hátratette s így ballagott előre az úton.
Lajoska dadogott valamit, de nem figyelt rá.
Mikor az iskolakert-kapuba értek, azt mondta neki:
- Szedjétek össze a könyveket s mihelyt meglesznek, hozzáfogunk a komoly munkához.
Ezzel eleresztette a fiát s ő maga egyedül ment előre. Lajoska a kapuban maradt s utána nézett addig, amíg csak látta, ahogyan ment előre az ő apja, vastagon, csöndesen, lehajtott fejjel s eltávolodott a rendkívül hosszú úton a lombok alatt. Vajon min gondolkodik?
Hirtelen könny jött a szemébe, mint eső első csöppje, akkor kitört a vihar s zokogva menekült el a bokrok közé, egy padra levetette magát és keservesen sírt.