Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
Ahogy átment a kis hídon, mintha friss szél jött volna s elfújta volna a rosszkedvét. Sághyné ma délután, azaz biztosan most megy az asszony bizottságba...Délelőtt megbeszélték, hogy délután Peteleiéknél gyűlést tartanak a hölgyek s ott állapítják meg a részleteket...milyen nagyszerű volna, ha véletlenül találkoznának. De erről persze nem is álmodhatott, csak öntudatlanul ment, ment, s arrafelé nézett, amerre Sághyék laktak, pedig nem is ezen az utcán laktak, hanem a túlsó utcában, de ő átnézett a házsoron s lelkét kibocsátotta, hogy találja meg az utat oda felé...
S ahogy félig lehunyt szemmel, kissé ritmikus dülöngéssel lépkedett, kicsit mintegy mámorosan, ahogy közeledett légtávokban a Sághyék háza felé, egyszercsak meghökken: pont az orra előtt megáll...egy fiatal, rózsásarcú, fiatal nő...vékony, magas valami rózsaszín drapp vagy milyen ruhában, meztelen nyakkal beszorított mosolygó szájjal: egészen merően az orra előtt megáll s fojtott mosollyal szembe néz...
- Maga! - kiáltott fel igen halkan s nagyra nyílt szemmel, - maga itt...
- Én igen, de tanár úr hol jár itt?
- A suszter, - mondta hirtelen, - itt van a suszterem. Medve...erre, éppen majdnem szemben magukkal.
Az asszony egész furcsán mosolygott, valahogy a két szája szélét beszorította s az ajka közepét nyitva hagyta egy vonalnyit...milyen furcsa mosoly s aztán felbiggyesztette az ajkát:
- Hm, a suszter, hm...megeszem én azt a susztert.
- De milyen szerencsém van nekem! - mondta a férfi nevetve, - ezt álmomban sem reméltem volna...
- Elkísér?
- Megengedi?
Egy pillanatig hallgattak s mind a ketten nevetek s mind a ketten lehunyták a szemüket.
- Milyen szép, - mondta a férfi s odalesett s a szeme ott maradt az asszony arcán. -Most teleiszom magam...a maga szépségével.
Az asszony nevetett; ennyit nem várt. S ő is nevetett; ennyire nem is hitte képesnek magát, sose hitte, hogy fog valaha ilyet mondani...Nem is jutott eszébe ilyen szó. Mióta él...Hirtelen megmeredt az arca: de, de...valaha ugyanezt mondta Galánffy Zsófink s ugyanígy nézett rá...akkor régen...húsz évvel ezelőtt...órákig ment mellette, úgy hogy folyton az arcát nézte, ahogy ment barna bőrével, nagy szemeivel s felhőkben járó, szinte tüneményszerű mosolyával...ez olyan, mint egy édes, édes kis virág itt a kertben, amelyik boldogan csillog a napfényben...
- Mit csinált ma dél óta? - mondta az asszony.
- Magára gondoltam.
- Ki adott rá jogot?
- Talán okot?
- Tessék?
Nevettek ,folyton nevettek s mindketten egyformán folytatták a nevetést, Egész különös, hallatlan dolog ez...külön Isten rendezte ezt a találkozást?...
A másik utcasarkon váratlanul egy kollégájuk került elébük, kis sovány fekete tanár; a zenetanár.
Kesserü professzor hallatlan zavarba jött, Baráth kolléga délelőtt is ott volt...alighanem sejt valamit...de a fene bánja - mondta - magában -, Isten jobban tudja, mit akar velünk...hadd tudják meg...
- Szervusz - mondta Baráthnak, - szervusz! Milyen különös véletlen, hogy itt hárman találkozunk.
Olyan melegen soha, senkivel nem fogott még kezet, mint a zenetanárral s megnyugtatta magát, hogy valóban ez az egyetlen ember, aki nem fog pletykát csinálni. Biztos volt benne; szent és jó megnyugvás volt hogy Baráth senkinek a világon nem fogja elárulni...
- A megbeszélésre megy, Sasa? - kérdezte Baráth Sághynét s Keserű elkedvetlenedett; micsoda szemtelenség ez a "Sasa!"...Ő a világért ki nem tudná mondani ezt a bece szót, amely úgy hat, mintha learatná magának a nőt az, aki kimondja...
- Megy a megbeszélésre? - ismételte Baráth ideges fekete borotvált arcán alázatos kedveskedéssel.
- Igen - intett picit az asszony.
- Ne menjenek még, jöjjenek velem a Bodrog-partra - szólt szinte ijedten Kesserü. - Milyen szép...
Baráth, aki érezte, hogy itt valami van - utóvégre azért volt muzsikus, mert az idegeiben Eros isten bő tisztelete lakott; ha színházi karmester volna most, ha a szerencse kedvez és nem kollégiumi zenetanár...Érezte, hogy rá most itt szükség van, s azonnal indult, fordult; Kesserü már ment is, úgy hogy az asszony habozva, nevetve aztán mégis csak velük tartott. Így mentek lassan hármasban; Baráth, aki sietve hozzáfogott valamit beszélni a nagy koncertről, amelyet előkészítettek, hirtelen elhallgatott, mint egy fölösleges harmadik, ők pedig félszavakat váltottak, az idegen számára érthetetleneket, amiknek csak ők tudták az értelmét.
- Ma felírtam mindenfelé - mondta Kesserü halkan, hogy VII. 7.
- Mit?
- Hét hét.
- Mi az?
- Hetedik hónap hetedike. A mai nap.
Az asszony fellihegett s egész rózsaszínű lett a fehér kalapja alatt...A mai nap...Ő is ma érezte meg először, hogy belekapott a tűz valahol...a szívében?...
- Buta vagyok - mondta.
- De mennyire! - szólt a férfi halkan.
Az asszony hirtelen egész határtalanul felkacagott; a tímár kapuban megállt s idenézett, olyan feltűnő volt, az egész utca észrevette.
- Jaj - mondta, - csak egy picit, egy picit hagyja az ember...ezek a tanárok...mindjárt a fejére nőnek az emberek...
Olyan boldogak voltak, olyan kimondhatatlan boldogok mind a ketten, nem is akartak többé uralkodni az arcukon, amelyről lobogott és messzire sütött a láng fénye...
A vízpart előttük volt; észre se vették; meredeken ereszkedett le a gyalogútra, a vízre, bokros kertkerítések között, köveken döcögött, mint egy vízesés.
- Jaj, én nem megyek - kiáltott fel az asszony, - engem várnak!
- Engem nagyságos asszony, még jobban - mondta Baráth, - bocsássanak meg, de én a zenészekhez sietek.
Mindjárt el is köszönt, milyen kedves jó fiú és milyen jó, hogy így megmentette őket a világ előtt...milyen csúnya lett volna, ha kettesben...Már el is felejtették, hogy itt volt s olyan csacsogva értek vissza a peteleiék kapujáig, mint két csicsergő madár.
A kapuban még megállt az asszony egy kicsit, de csak egy kicsit, de annyi beszélni valójuk volt, csacsognivaló semmiség.
- Most visszamegy a suszterhez?
- Vissza? még nem is voltam ott.
- Bizony rá is fér - pillantott a tanár cipőjére, amelyek olyanok voltak, mint öreg csónakok.
- Van nekem új cipőm is, amit most csinált, azt kell kijavíttatni.
- Miért? Elrontotta az a Medve suszter?
- Igen, alacsony sarkat csinált rá.
- És miért akar magasat?
- Maga magas.
Nevettek; újra olyan erősen nevettek, hogy mindketten lesütötték a fejüket, hogy botrány ne legyen. Az asszony alighanem magasabb volt a férfinél.
- Na jöjjön be, jöjjön be.
- Persze; azt nem teszem.
- Jöjjön be.
- Hogyne, annyi asszony közé.
- Legalább kísérjen el a kapuig.
Ott álltak a kapu előtt, de be lehetett lépni a boltíves kapu alá s Kesserü be is lépett.
Egy pillanatra megálltak, mint a cseléd meg a kocsis, kéz-kézben, ketten jöttek utánuk s hamarabb mentek be náluk, ők ott felejtették magukat, kéz-kézben, azt hitték egy fél pillanatig sem tartott, de időnek kellett elmúlni, mert hisz akik jöttek, nem együtt jöttek, egymásután, s régen eltűntek a házban s ők még mindig nem tudtak elválni...
- De hízzon meg egy kicsit - mondta gyöngéden, apai jósszívvel a tanár.
- Miért? - mondta az asszony nevetve, folytonos meglepetés-nevetéssel, mert a férfinak minden szava ellenállhatatlanul hatott rá:
- Nem szeretem a soványat - bökte a férfi, hogy aggodalmát leplezze az idegen ember feleségének egészsége fölött.
Új nevetés-rohammal küzdöttek meg:
- Majd adok én magának Medve susztert, - mondta az asszony és melegen, lágyan, olyan bizalmasan nézett vissza a férfira, hogy ennek könny jött a lelkébe és tűz a vérébe és kacagás kacagás...milyen boldog pillanatok adódnak az életben...
Ezzel elváltak, de olyan szélesen kacagó arccal, hogy nem bírtak egy kicsit sem uralkodni magukon.
Ahogy Kesserü professzor kilépett a kapun az utcára, ott állt szemben vele egy tágrányílt szempár, s jaj, a feleségére emlékeztet, ugyanolyan nagy és ijedt s rebbent madárszerű: a fia!
Lajoska egész úton követte az apját messziről s szerencsétlenségére azt hitte, bement az apja s most pont szemben találkoztak.