Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Juskievics tragikomédiája nem konfliktust ábrázol, hanem lelki fejlődést: a szegény Szonkin fejlődését, onnan kiindulva, hogy ábrándozik a főnyereményről és odaérve, hogy beleőrül, mikor megnyeri. Ebből nyilvánvaló, hogy nem tud igazi dráma lenni, csak dramatizált novella. Nincs drámai feszültsége, amely minden pillanatban életben tartaná. Vannak jó jelenetei, de nem támogatják egymást, külön, önmagukért szólnak, nem az egész darabért. Sokszor úgy hatnak, mint ugyanannak a dolognak az ismétlései, sokszor nem érezni kapcsolatukat a fővonallal, mely Szonkin megőrülése irányába vezet. Nem előmozdítói, hanem akadályai a végső kifejlésnek. Azt már az elején tudjuk, hogy Szonkin olyan gyönge teherbírású ember, hogy nem bírja el a hirtelen meggazdagodás izgalmát s minden jelenet, amely hátráltatja a katasztrófát, fölösleges akadálynak érzünk. Az orosz dráma általában epikus módszerű, de Gogoly, Tolsztoj, Csehov drámáiban egyrészt széles és mély távlatba nyúló millieu-rajzot kapunk, amely az epikus cselekménynek reliefet ad, másrészt a bennük tárgyalt sorsok erős belső konfliktusokban súrlódnak egymással, úgyhogy a dráma mégis csak kialakul és súlyt kap. Juskievics alakjai között nincs súrlódás, mind egy vonalban haladnak és kevés a súlyuk, mert jelentéktelen a külső-belső történetük.
A mi szempontunkból akadálya annak, hogy erősebb kapcsolatba jussunk Szonkin és környezete sorsával, az is, hogy a darab egy specifikus közönség számára készült s láthatólag ennek igényeivel számolt. Ez a közönség - az orosz-lengyel zsidóság - más lelki összetételű, tehát más állásponton áll a darab alakjaival szemben, mint mi, középeurópai városi emberek, akár zsidók vagyunk, akár keresztények. Ami azokban természetes dolog, az nekünk exotikum. És pedig nemcsak az alakokban, hanem gondolataik szövődésében is. Ez nem volna baj, ha igazi mélységbe leszálló ábrázolásról volna szó, de Juskievics észrevehetőleg publikumra dolgozik s ezért hatása publikumától is van függővé téve. Annak a publikumnak, amelyet ő mulattatni akar, nincs szüksége millieu-rajzra, mert ismeri Szonkin millieujét, maga is benne él, a mi számunkra a nagyon hiányosan odavetett millieu miatt az egész olyan, mintha légüres térben mozogna. Viszont, szintén jórészt a millieu-rajz híján, túlságosan részletezőnek érezzük a Szonkin-család izgatott örömének a rajzát, minden részlete külön-külön jó volna, az egésznek együtt még nincs igazi íze.
Legfőbb enyhítő körülmény, hogy a Szonkin alkalmat ad Kabos Gyulának egy kitűnő színészi alakításra. Ennek a pompás karakter-komikusnak igazi terrénuma a kicsiny, szegény emberek gyötrődő komikuma. Szonkin alakját az ábrázoló eszközök szokatlan gazdagságával, a tragikomikum igazi átélésével dolgozza ki. Ahogy mindjárt az elején felvázolja, az alak alaprajzát, éreztetve, hogy olyan emberről van szó, aki megérett az őrültségre, csak egy nagy izgalom kell, amely kiváltsa, ahogy ezt a diszpozíciót lépésről lépésre fejleszti és ahogy a végén a megőrülés jelenetét csinálja, az elsőrendű színész-munka. Mellette pompás alakítást ad Vágóné az anya szerepében. Hiánytalan karakter-ábrázolás ez. Vaszary Piroska és Makláry Zoltán játszanak még nagyobb szerepeket.