Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Egy napilap gyászjelentéséből döbbentem rá, hogy meghalt. Hogy nem látják többé őt a budapesti műtárlatok, a váci- és koronaherceg-utcai könyvesboltok intim félhomályai, hova naponta eljárt s hol székkel kínálták azonnal, mikor az ajtóban megjelent. A magasrendű szellemiség, mely a kultúra minden berkeiben otthonos, sugárzott lényéből a finom, nyúlánk termetét még jobban megnövesztette.
Őhozzá mindenkinek köze volt, akinek köze volt művészethez, könyvhöz; az embereket, barátait, úgy vette, úgy szürcsölte, mint a műtárgyakat vagy a könyveket. elszórakozott velük, elnézte őket, egyéniségükben halkan, figyelmesen lapozgatott.
Nem bírói mivolta adott neki tekintélyt; hivatását is egyénien fogta fel s jó alkalomnak találta arra, hogy általa intenzívebben gyakorolja a jóságot. A legjobb bíró hírében állt, de az, hogy bíró, nem látszott meg rajta akkor sem, mikor tárgyalt, vagy mikor ítéletet hozott.
Az ő tárgyalásai voltakép társalgások voltak. A peres felek elfelejttették, hogy bíróság előtt vannak; kedélyesek voltak, jól érezték magukat, közvetlenek voltak, elfelejtették azt, hogy hazudjanak. Az, hogy kitűnő jogász, éppúgy nem volt észrevehető rajta, mint a művészen az, hogy kottából játszik.
Díjat lehetett volna kitűzni arra, hogy ismerősei közül (valóságos légió volt ez), vagy akivel csak egyszer is találkozott az életben, jelentkezzék, aki nem szereti. Pedig kritikával nézte embertársait., környezetét, ám ezt a kritikát átlátszó okosság, meleg szolidaritás fűtötte.
Bírói ajtaja előtt a "fél" nem állt meg tétovázva. A szobájában rá lehetett gyújtani. Nem tárgyalt, inkább kérlelt. Úgy beszélt, mintha ő lenne az alperes. A pereskedőket úgy nézte, mint a színpadon ágáló színészeket. Néha közbeszólt, megjegyzésszerűen, mint a rendező a főpróbán. Aztán tovább hagyta őket, beszéljenek. Hosszú deklamálások alatt úgy ült, mint a névtelen jegyző szobra, néha, a legdíszesebb körmondat közepén, anélkül, hogy mozdulattal kísérte volna, csaknem suttogva valamit közbeszólt - a deklamáló ügyvéd egyszerre kiesett szerepéből, tanácstalanul nézett szét és hirtelen elhallgatott. Valamit még mondott, de egészen egyszerűen, valahogy a saját hangján, egészen szerényen, egészen bátortalanul. Holott előbb még úgy recsegett a hangja. Ő biztatta, hogy csak folytassa, egész nyugodtan. De már nem ment.
A művész bujkálva élt benne, csak épp, hogy nem alkotott. Festhetett volna, írhatott volna. Minden vércseppje a művészethez, az irodalomhoz húzta: ezért volt számára minden alkotó művész, testvér, rokon. Szerette őket, barátkozott velük. Szeretett segíteni rajtuk: pénzzel, összeköttetéseivel, tanácsaival.
A tekintélyének - ha már annak saját személyében semmi hasznát nem látta, mert nem is kereste - hozamát így szórta szerte-széjjel az arra szoruló fiatal művészbarátai között. Azzal, hogy egy képet megvásárolt, annak alkotóját egész életre magához kötötte. Valahogy hallgatag leszerződött vele.
A szegénységet kellemetlen akadálynak tekintette, balesetnek, amelyet orvosolni kell.
Minden érdekelte. A legfrissebb kiadású angol művészeti munka csakúgy, mint - a Pesti Futár vagy a Vágóhíd. Berzeviczy Albert akadémiai előadásait éppúgy értékelte, mint akármelyik pesti sanzont. És mindenben talált valamit, mint az ínyenc, aki, bár édességektől vásottak fogai, újabb édességek után kutat.
Nem tudott szórakozás nélkül élni. Az egész élete szórakozás volt. A bírósági szoba is szórakozóhely volt számára. Ezért volt jó bíró.
Mindenki ismerte. Öreg urak előre és nagy grandezzával emeltek előtte kalapot, azt hitték, ő az öregebb. Pedig nagyon sietett kalapjához nyúlni, de nem siethetett annyira, hogy meg ne előzzék. Mindenki örült, hogy megelőzhette őt. Mindenki boldog volt, hogy neki köszönhetett. Mindenki mosolygott, aki találkozott vele. Olyanok is köszöntek neki, akiket nem ismert. Az alperes éppúgy köszönt neki, mint a felperes. Egész Budapest tisztelte, szerette, becsülte.
Fiatalemberek voltak a barátai, ezekkel élt, az öregekkel is barátilag érintkezett, de úgy beszélt velük, mint a betegekkel.
Nem mehettem el vele koldus mellett anélkül, hogy zsebébe ne nyúlt volna. Nem a fizetéséből élt, a fizetését, úgy, ahogy kapta, koldusoknak adta.
A művészet fogalma nem a "kép" dekoratív célzatát jelentette őnála. Ugyanígy a könyv. A művészettel, az irodalommal napról-napra élet, mint a szegény ember a mindennapi kenyerével. Azok, akiknek élete képek, könyvek körül pereg: mindig számoltak Hoselitz Gyulával. Az a láthatatlan, de teremtő kéz volt ő, mely nem alkot, de: kisugároz.
A művész észre sem veszi, hogy neki fest, a tárlatrendező, hogy neki válogatja össze kiállítása anyagát, a könyvkiadó, hogy miatta böngész, igyekszik, kutat.
Nem állt művészi irányok fanatikus hívői közé, ám a fiatalok törtetéseit még tévedéseivel is szerette.
Szerette bennük, hogy akarnak, hogy mernek. Szerette a lázadást a művészetben.
A művészetért nem "áldozatokat"hozott: a művészet hozzátartozott. Gyönyörű hatszobás lakása telve modern művészeink legjobb alkotásaival, a legfiatalabbtól a legöregebbik, mindegyiktől az, ami művészi kifejeződésének legjellegzetesebbje. A könyvespolcok minden szobájában a mennyezetig érnek, roskadásig a legjobb könyvekkel. Asztalokon, heverők mellett könyvek tornyosulnak gúlákban. Ritka példányok százai. Van olyan könyve is, amelyből egyetlen példány van az egész világon. És minden könyvét kiolvasta. A sok ezer könyv között a legjelentéktelenebb füzetjéről is tudta, hol kell keresse. Szerette a szép könyvet, de nem csupán a fedeléért. Bécsbe, Berlinbe akárhányszor elutazott egy könyvért: nagy tárgyalásai voltak egy könyv körül. Erotikus gyűjteménye múzeumba illő.
Mindenki kitüntetésnek vette, akivel szóbaállt. Mindenki szegényebb lett, hogy ő nincs többé. A teremtés egy pótolhatatlan műve pusztult el akkor, mikor gyönyörű ezüstfeje aláhanyatlott.