Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
(Athenaeum-kiadás)
Lakatos László most az egyszer, mikor ezt a regényét írta, Dosztojevszkij tintájába mártotta tollát. A démoni emberek és démoni szituációk nagy költője szereti használni azt a módszert, hogy valaki elmond bizonyos tendenciával egy történetet vagy egy tényt és az olvasó az ellenkezőjéről győződik meg az elbeszélés közben. A kicsike kisebb regényében pl. egy férj elmondja, hogy ő hogy szerette a feleségét, milyen jó volt hozzá, mennyire igyekezett boldoggá tenni és elbeszélése folyamán egyre jobban nyilvánvalóvá lesz, hogy zsarnokságával boldogtalanná tette az asszonyt, megmérgezte az életét és végül halálba kergette. Nagy regényeiben is többször használja ezt a módszert Dosztojevszkij, egyes személyek és környezetükhöz való viszonyuk jellemzésére.
Nemcsak a komponálásnak ez a módja utal Lakatos regényében Dosztojevszkijre, hanem a dolgok központjában lévő alak ábrázolása is. Ezen a Berényi Sándor pesti ügyvéden, aki folyton lebecsüli és önmaga előtt lealacsonyítja magát, minduntalan Dosztojevszkij-alakok reflexe tűnik fel. Beteges ön-lealázása, a vele kapcsolatba kerülő alakokkal szemben való alázatossága, mániákus sóvárgása a felesége után és különösen izgatott pillanatokban való ide-oda beszélése - ezek a Félkegyelmű írójának garderobjából kerültek elő. Azért ez a Berényi Sándor alapján véve igaz alak, ilyen emberek csakugyan vannak, bár speciális, nem általánosítható jelenségek. Folyton marcangolja, lealázza, lebecsüli önmagát, minden más embert nagy fölényben érez maga fölött, pedig nem ostoba ember, mert hiszen az életben olyan eredményeket ér el, amelyet nem lehet csak szorgalommal, tehetség nélkül elérni és nem rossz ember, mert hiszen nagy jóságokra képes, határtalan megértésre és megbocsátásra azokkal szemben, akik rosszul bántak vele. Hogy ez nem válik a regényből egészen meggyőzően világossá, annak egy különös szerkezeti hiba az oka. azok előtt, akikkel ez a Berényi Sándor érintkezésbe kerül, éppen olyannak tűnik fel, amilyennek ő maga tartja magát. Ez lehetetlenség, egy ember, aki nagy sikereket arat az életben, mint ügyvéd, semmiből gazdagságra küzdi fel magát, aztán mikor szélhámos apósa tönkre juttatja, megint felülkerekedik, még nagyobb vagyonra és hatalomra, - ezt az embert nem nézheti a legközelebbi környezete sem olyan közönséges tökfilkónak. Itt az írónak egy tévedése ütközik ki: nem hagyja alakját természetesen, a maga törvényes szerint beszélni és cselekedni, hanem minduntalan önmaga beszél általa, nem teremti meg organikusan az alakot, hanem konstruálja. Az például nem lehet, hogy egy olyan hozzáértő ügyvéd mindvégig annyira el tudja kábíttatni magát az apósa blaguejától és attól, hogy ez a szélhámos az ő bálványozott feleségének az apja, - hiszen meg van írva, hogy beletekinthetett az após üzleti könyveibe és okvetlenül meg kellett látnia, hogy itt csalás folyik. Ez aztán végigmegy apró részleteken is és hamis hangok lesznek belőle. Ez a Berényi Sándor egyes helyzetekben úgy viselkedik, mint egy ostoba fráter, egyes helyzetekben, mint egy őrült, de egy ilyen ember nem érhet el olyan hatalmas eredményeket a gyakorlati pályán, ahol nagyon megnézik, kinek adják a nagy kereset lehetőségét, a vagyont.
Ugyanebből a szerkezeti hibából származik az is, hogy az asszonyt, Mischaelis Ilonát, akit férje valami csodalénynek lát, az olvasó csak minden erkölcs és becsület nélküli rongy asszony, személynek tudja látni. Nincs benne semmi érdekes, a sorsa teljesen közömbös, nincs benne semmiféle moralitás, a rosszaságában semmi démoni, egy közönséges, ostoba fehércseléd, miért törődjem én, az olvasó, vele, Minden, ami rá vonatkozik, holt dolog az olvasó szempontjából. Itt az író animozitása árulja el magát az alakkal szemben, talán a női nemmel szemben is, holott író nem lehet animózus neki az a dolga, hogy talpra állítsa személyeit és hagyja őket cselekedni és beszélni, az olvasó szimpátiáját vagy antipátiáját, mindenesetre érdeklődését megnyerni. Az a legnagyobb baj az egész regényben, hogy az író folyton ott van alakjaiban és bennük, a sorok között és a sorokban, - túlságosan tudatosan dolgozik, nem akar vagy nem mer semmit rábízni az ösztönére, az indokolatlan, vakmerő és éppen ezért megragadó inspirációra.
Az ember olvasás közben folyton vitatkozik az íróval. De ez nem értéket jelent-e? Ami ennyire provokálja a vitát, az mégsem lehet jelentéktelen dolgok. Van a könyvnek bizonyos fokú intenzitása, az író szemmel láthatólag átélte a főalakját, ebből atmoszférát tud körülötte teremteni és határozott álláspontra állítja az élettel szemben. Tetszik, nem tetszik, de elolvasás után nem lehet közömbösen letenni.