Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Kosztolányi Dezső a Nyugat október 1-i számában igen energikusan és lendületesen megszólaltatott egy panaszt, amely olyan régi, mint jóformán a magyar irodalom. Már Kazinczy idejében is volt arról szó, hogy nincs magyar kritika, amely hídul szolgálna az irodalomtól a közönséghez, a közönségtől az irodalomhoz, megállapítaná és tisztázná az érték fogalmakat, kijelölné az írók helyeit az irodalmi életben és fölnevelné a közönséget arra a színvonalra, melyen már szeretni és élvezni tudja saját irodalmát. És azóta, Kazinczy óta nem javult az állapot. Időként akadtak kitűnő kritikusok, de sem azelőtt nem volt az irodalomnak állandó, rendszeres és következetes kritika visszhangja, sem most nincsen.
Sehol a világon az író nem avul el olyan hamar, sehol nem kerül olyan gyorsan a feledés múzeumába, mint minálunk. Mert életében nem kapta meg a kritikát és halála után nem állította bele lelkiismeretes kritikai munka az irodalom fejlődésének nagy rendszerébe. A mi irodalmunk egy rendezetlen könyvtár, melyben minden terv nélkül rakva halmozódnak a könyvek, ha valamit keres benne az ember, nem tudja megtalálni, mert nincs a maga helyén. Néhány díszhely van feltűnően biztosítva a legnagyobbak számára, ez az egész rend. Ebben a halmazban pedig azonnal elhalnak a könyvek, a könyvtár a könyvek temetője lesz. A még élő író pedig látja elődei sorsát és nemcsak a kedvét veszti el, hanem az író munkálkodásának egyik legfőbb erkölcsi tényezőjét, az utókor előtt való felelősség tudatát is. Látja, hogy életében vele is úgy bánnak, ahogy azokkal bántak, akik előtte jártak, munkájára nem reagálnak, értékét nem keresik, fejlődését vagy hanyatlását nem veszik tudomásul s ha egyszer meghal, a könyveit bele fogják dobni a nagy könyvhalmazba, martalékul az örök feledésnek.
Ma ez még nagyobb baj, mint valaha volt, mert ma sokkal változatosabb és többszínű az irodalmi élet, mint az előbbi nemzedékek idejében volt, még több szükség van a selejtező, rendező és felvilágosító kritikára. Annyiféle világfelfogás, stílus, forma-alkotás vetődik fel, hogy a laikus olvasó nem találja meg a tájékozást, ha nincs kritikus, aki lámpással jár előtte. Irodalmi irányok, csoportok, célkitűzések vetődnek fel és senki nem veszi észre. Írók munkamódja, stílje, színvonala változik s talán ők maguk sem tudnak róla. A magyar író légüres térben dolgozik, soha nem tudja meg, hogy vélekedik róla és művéről az intelligens, hozzáértő olvasó, mert nem áll mögötte a kritikus, aki ezt a vélekedést közölje vele.
Óriási mulasztásokat követtünk és követünk el e tekintetben. Itt volt Ady, egy példátlan nagy lélek és hányszor kapott életében komoly, becsületes kritikát? Dühös becsmérlést, lelkendező magasztalásokat igen, de kritikát, amely megmutatta volna neki tükrében a saját arcát? Halála után egész tömege jelent meg róla a cikkeknek és könyveknek, - nagyobb irodalma van, mint Arany Jánosnak, mondta nemrég fejcsóválva egy öreg írótársunk - csupa buzgó, jószándék író, de hány van közöttük olyan kritikai kísérlet, amely legalább megpróbálná kijelölni a helyét az irodalomban, felfedni az emberek előtt és öntudatosabbá tenni bennük értékeit? Az elszakított területeken egész új kis magyar irodalmak keletkeznek, tapogatózva útjukat keresők, nehéz nyomás alatt küszködők, próbáltuk őket komolyan figyelemmel kísérni, tanácsokkal ellátni, visszhangjukat a határon túlra közvetíteni? Egy fiatal nemzedék kívánkozik a nyomunkba, kaptak-e egyes emberei kritikát, amely magához emelje a hivatottakat és félretolja a hivatalnokokat?
Minden író érzi ezt a levegőtlenséget, az irodalomnak ezt a fuldoklását. Olyan az érzésünk, mintha az irodalom maga is elejtette volna a maga ügyét. Ma már az sincs, ami azelőtt még volt: az íróknak szóbeli kritikája, amely akármilyen volt is, de mégis csak bizonyítéka volt annak, hogy az írók figyelik egymás munkáját, érdeklődnek iránta, fontosnak érzik, ügynek, az irodalmat. Az író ilyen módon elveszti munkája fontosságának tudatát, azt a legfőbb erkölcsi erőt, amely egyre újabb erőfeszítésekre kényszeríti.
Ezt meg kellett egyszer mondani és Kosztolányi szolgálatot tett az irodalomnak, hogy erős szavakkal és bátran megmondta, helyes diagnózissal rámutatott irodalmunk mai agóniájának első okára. Az újság-kiadókhoz és szerkesztőkhöz fordult és illő helyet kért tőlük az irodalmi dolgok megbeszélésére lapjaikban.
Tegyük fel és reméljük is, hogy szavának lesz foganatja. De akkor fel fog merülni a kérdés: mit szólnak majd hozzá az írók? Hogy fogják fogadni, ha munkájuk nyomán megszólal a visszhang és ez nem lesz mindig olyan, amilyennek ők szeretnék? Ha a kritikus nemcsak magasztalásukat fogja hirdetni, hanem olyan dolgokat is megmond nekik, amelyek rájuk nézve nem egészen kellemesek?
Kicsit kényes kérdés ez, ha az ember nyilvánosan beszél róla, de beszélni kell róla, ha irodalmunk nagy baját komolyan próbáljuk gyógyítani. Abban bizonyára mind megegyezünk, hogy csak a becsületes és őszinte kritikának van értéke és értelme. De el tudják-e viselni az őszinteséget az írók akkor is, ha a hibák feltárásában is őszinte?
Évek előtt egy igen okos színházi bírálatában éppen Kosztolányi Dezső mondta: miért tekintsük, írók, egymást túlérzékeny idegbetegeknek, akik személyes sértésnek éreznek minden ellenvéleményt? Engem, aki huszonöt év óta csinálok kritikát, olyat, amilyen tőlem telik, de becsületeset és jószándékút s tudom magamról, hogy megvan bennem a kritikus alázatossága az író és az írói mű iránt, száz tapasztalatom késztet arra, hogy Kosztolányinak ezt a régi kérdését újra feltegyem.
A mi egész közéletünkből és irodalmunkból hiányzik a becsületes ellenvélemény és az őszinteség tisztelete. Pedig mi egy irodalom őszinteség nélkül? Ezenkívül a mi életünk nem olyan széles és sokrétű, mint a nagy népeké, írók és kritikusok kénytelen kegymással kapcsolatba kerülni, személyes viszony szövődik közöttük, érdekközösség vagy érdekellentét, sokféle szűkebb kollegialitás. Mit szólnak majd az írók, hogyha az övékkel szomszédos íróasztalon készül olyan kritika, amely hű mérlegre teszi erényeiket és hibáikat, becsületesen megmondja, haladást vagy hanyatlást jelent-e pályájukon az új könyvük?
A drámaírók már megszokták, hogy ilyen ellenőrzés alatt állnak. De nekik könnyebb volt, mert úgyis egy még erősebb ellenőrzés, a közönség ellenőrzése van fölöttük, amely kifejezi darabjukról való véleményét igen hathatós módon, azzal, hogy bemegy-e a színházba, vagy nem. De a versköltők és regényírók, akikkel szemben a közönség véleménye nem nyilvánul olyan hamar és ilyen kézzelfoghatóan?
Erre azt lehet mondani, hogy a kritikusnak ezzel a szemponttal nem szabad törődni. Ez igaz is, de így kimondva kissé nyers és merev igazság. A kritikusnak is vannak személyes nexusai, érdekei és tőle sem igazság azt kívánni, hogy mindennap önfeláldozást kövessen el. Nem egyszer éreztem és érzem most is a kritikus keserűségét, ha azt látja, hogy őszinte szava miatt elidegenednek tőle olyan emberek, akiket becsül és akiknek barátságát szeretné megtartani. És nem egyszer szenvedtem komoly érdekeimben sérelmet, mert valakiről megírtam a véleményemet, amely lehetett téves, de becsületes és a művészet fontosságának, a kritikus felelősségének tudatából származó volt.
Most arra készülődünk itt a Nyugatban, hogy az eddiginél kimerítőbb kritikával fogjuk kísérni a magyar irodalom minden figyelemreméltó jelenségét. Hogy ez az igyekezetünk sikerrel fog-e járni és fog-e hozni valami jót az irodalomra, az elsősorban attól függ, hogy írótársaink bírják-e az őszinte kritikát. Nekem mindig szégyenkező érzésem volt, ha egy-egy könyvem megjelenésekor olyan jóindulatúan dicsérgető kitérő válaszokat olvastam magamról, amilyeneket a lapok írni szoktak könyveinkről. Azt hiszem, ezt a szégyenkezést minden író érezte már. Próbáljunk hát végre őszintén beszélni egymással, egymásról, ne tekintsük gonosz ellenségnek a kritikust, aki figyelmeztet hibáinkra, képességeink határaira s megírja véleményeinkkel szemben az ellenvéleményét, akárha éles formában is. Követeljük a kritikát, de álljuk is. Ezzel tartozunk az irodalomnak és tartozunk önmagunknak.