Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Komlós Aladár: Örök dolgok felé

Komlós Aladár: Örök dolgok felé
I.

Azonban már a l`art pour l`art bukásához is fér egy-két vajon. Mert a művészettől elsősorban igen is a művészeti élvezet sajátos élményét várjuk. Mert ha nem ezt, hanem egyedül világnézeti tanítást, etikai sugallatot vagy politikai propagandát keresnénk vagy kellene keresnünk benne, nem volna-e akkor okosabb mindjárt a filozófiánál vagy a morális prédikációknál, vagy az újságok vezércikkeinél maradnunk? Ha a művészetben csak efféle tanítás volna, nem azt jelentené-e ez, hogy művészet, mint az emberi szellemnek egy sajátos tevékenysége, nincs is? S ha van művészet, egy filozófiától és bárminő elvont propagandától elütő külön világ s ha a műalkotás élvezése egy semmilyen más téren fel nem található élmény: nem valószínű-e akkor, hogy a művészetet mégis önmagáért műveljük és azért a sajátos élményért keressük fel? A művészet önmagáért valóságát csak az tagadhatja teljes joggal, aki a művészet létezését is tagadja. Akik a mellüket döngetve csak világnézetet, világnézetet követelnek tőle, azonban voltaképpen a művészi-érzéknélküliség, a csak racionálisan megfoghatót megfogni tudó irigy vakság lázad a Szépség ellen, amelynek átélésére nincsenek szervei.

Tehát igen is: l`art pour l`art! A Gautierk, Wildeok kora, amely a művészet önmagáért-valóságának jelszavát zászlajára írta, csak abban hibázott, hogy - nem tudta, mi a művészet. S ezért volt némileg igaza az utána következő kornak, amely a csecsebecse-művészet helyett támaszt adó művészetet követelt. Ha volna olyan művészet, mely tudna semmit sem mondani, az valóban megérdemelné a lenézésüket. Van-e azonban ilyen, A "világnézet" lobogósok azt felelik: hogyne, itt van mindjárt a naturalizmus, amely tudvalevőleg csak lefényképezi a dolgokat.

A helyzet azonban az, hogy nincs igazuk, mert a naturalista elmélet - valóban téves. A naturalizmus nem képes, mint ahogy teoretikusai hitték, lefényképezni a dolgokat úgy, amint vannak, annál kevésbé, mert ezt még - a fényképezőgép sem teheti meg. a fotografáló lemez is kiválaszt. Nem adja vissza például a dolgok színét, hőjét, halmazállapotát stb., hanem tulajdonságaik ezerféleségét egyetlen síkban, fehér-fekete foltokra fordítja le.

A művészetben a kiválasztás természetesen még nagyobb mértékű. Itt nem mechanikailag és mindig egyformán történik, hanem annyiféle képen, ahány a lélek, amely a kiválasztást végzi. Senki művész nem tudja az életet szőröstől-bőröstől a maga kimeríthetetlenségével újjá alkotni (még egy fűszálat sem tudunk teremteni, amely valóban növekvő, élő fűszál volna): mindig kiemelünk belőle valamit, ami nekünk érdekesnek, fontosnak, jelentősnek tetszett. A művészet nem vándor tükör, amely közömbösen és egyformán ver vissza mindent, mint a regényről állították egykor, hanem vándor háló, amelynek zsákmánya a szemek nagyságától és alakjától függ. A művészet nem a teljes életet adja, csak azt, ami nekünk érdekesnek, fontosnak, jelentősnek tetszett belőle, azaz. amit világnézetünk belőle észrevenni enged.

Csak illúzió tehát, ha egy kor azt hiszi, hogy naturalizmust csinál. Ennek az illúziónak az az ismeret elméleti naivság a feltétele, amely egész magától értetődően az egyedül lehetséges és teljes valóságnak tartja még a maga megélés módját. Azt hinni, hogy naturalizmust csinálunk, csak annyit jelent, hogy nem egyéni szemléletnek, hanem magunktól független valóságnak tartjuk, amit átélünk. Ma már nem szorul fejtegetésre, hogy a naturalizmusnak és impresszionizmusnak is megvolt a maga világnézeti előítélete. Bizony úgy van a világnézettel a naturalista művész, mint M. Jourdain, Moliére úrhatnám polgára a prózai beszéddel. Mindkettő csak éppen nem tudja, hogy folytonosan vele él.

Mégis minden szerencsés időben született nagy művész azt hitte, hogy naturalizmust csinál: azaz szilárdan hitte, hogy amit rajzol, az való igazság. (A múlt század szűkebb értelemben vett "naturalistái"-nál az a baj, hogy ők a valóságnak csak egy durva kis darabját voltak hajlandók valóságnak tekinteni. Az igazi meseköltő is naturalista magának: neki a mesevilág objektíve létezik. Az új művészek is hüperreálisaknak, a látszat valónál valóbbnak akarják elfogadtatni irreális képeiket. Magától értetődőséggel élve világnézetükben, észre sem veszik, hogy világnézetük az életnek egy egyoldalú és sajátos képét emelte ki. A világnézetet éppúgy nem veszi észre az ember, mint a levegőt. Érthető tehát, hogy sosem kiabáltak olyan hangosan világnézet után, mint manapság, mikor megszűntünk egy világnézetben nyugodni. A középkorban bezzeg nem követtek világnézetet a művésztől, csak mesterségbeli tudást.

A naturalizmus elmélete annyira nem igaz, hogy még - az ellenfeleinek sincs igaza. Fényképező művészetet annyira nem lehet csinálni, hogy még az is benne tévelyeg a naturalista elméletek tévedéseiben, aki küzd egy efféle "üres másoló művészet kimérája ellen. Csak világnézetes művészet van, - legföljebb abban az alkotásban nem valósult meg még eléggé a világnézeti tartalom, amelyben még lehet és kell hirdetni azt. Abban az emberben legerősebb a világnézet, aki nem is tudja, hogy neki világnézete van. Mondhatnám: világnézete - lármás, arrogáns világnézete - csak annak van, akinek nincs.

A világnézetet hirdető művészet nem azért másodrangú tehát, mert világnézetet hirdet, hanem mert hirdeti a világnézetet. Még pedig nem azért, mintha az ilyen műévészetben túl sok volna a világnézet, hanem mert túl kevés. Mint ahogy - Vischer hasonlatával élve - az a kávé, amelyben feloldatlan kockacukorba harapunk, nem azért nem kell nekünk, mert túl édes, hanem mert még nem az.

De persze a "világ-nézet"-kiáltozók süketek annak az élet-élménynek az átéléséhez, amely nem tudatosodott megfogható gondolattá, amely csak a művész hangjában a szavai színében fejeződik ki.

Pedig azok közül az ajtók közül, amelyek azt ígérik, hogy egy költészet középpontjához vezetnek bennünket, a gondolati tartalom kínálja ugyan a gyorsabb és kényelmesebb utat, de csak a hangon keresztül lehet eljutni a legbensőbb körig, ahol a vér kering és a művész lelkének titkos, végső erői zakatolnak.