Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Romain Rolland: A szerelem és halál játéka
(Jérome de Courvoisier lép be a lépcsőről nyíló ajtón jobbra. Anélkül, hogy meglátná Sophiet, aki ott maradt annak a szobának az ajtajában, ahová Vallée bement, bizonytalan és mégis sietős léptekkel az íróasztalhoz megy balra. Kalap nélkül van. Hosszú, lengő, ősz haja zilált, széles csomóba bogozott nyakkendője rosszul van megkötve; külseje, mozdulatai, arckifejezése nagy zavart árulnak el. Nehezen, zihálva szedi a lélegzetet. Összefüggéstelen, panaszos szavakat mormog. Az íróasztal előtt egy székre roskad és az iratok közepébe könyökölve, két kezébe rejti arcát.)
Sophie: (akit meglep a külseje és a viselkedése): Jerome!
(Courvoisier nem mozdul, hanem halkan tovább nyög.)
Sophie: (nyugtalanul megy oda hozzá): Barátom!...(Courvoisier nem felel. Sophie vállára teszi a kezét és gyöngéden megkérdezi): Mi bántja?
(Courvoisier mély sóhajtással emeli felé a fejét, de aztán megint lehorgasztja.)
Sophie: (lehajol hozzá, felemeli homlokát kezével és nyugtalan gyöngédséggel mondja): Ön szenved, Mi történt önnel?
(Jérome de Courvoisier erőlteti magát, hogy rámosolyogjon feleségére, megpróbál nyugalmat kényszeríteni magára, beszédre nyitja száját. De nem tud szólni. Félig elemelkedik ültéből és megpróbál elérni a kezével egy tárgyat, mely a szomszédos kis gueridonon van, melyen a kávéscsészék állnak.)
Sophie: Mit akar, mit adjak oda?
(Jérome egy kis palackra mutat.)
Sophie: (odaadja neki): Pálinkát? Sose iszik!
(Jérome fogja a palackot, teletölt egy pohárkát és egy hajtásra kiissza.)
Jéreome: Megrendült a hitem, ó istenek, ebben az emberiségben...
Sophie: Micsoda váratlan csapás rendítette meg?...Barátom, honnan jön?...
Jéreome: A Conventből.
Sophie: Vége az ülésnek?
Jéreome: Nincs. De nem tudtam végigvárni.
Sophie: Mi történt. Micsoda új erőszakosságok? Semmi nem lephet már meg. Ismeri az embereket.
Jérome: Ezek már nem emberek. Hunyászkodó, kegyetlen állatcsorda ez. Az aljasságnak és kegyetlenségnek minden vad ösztöne ott áll meztelenül. Hús a mészárszéken. Gyáva kutyák, csúsznak-másznak és vérszagot szimatolják. S a rácson belül farkasok és hiénák kóvályognak. A hatalmas terem elnéptelenedett. Kétszáznál többen elmenekültek, meghaltak vagy eltűntek. A jobboldal egészen puszta. Akik az ott ülők közül életben maradtak, megszöktek a helyükről és hason csúszva kapaszkodtak fel a hegy tetejére. Sőt a legokosabbak, - mert egy hely se biztos, - folyton változtatják a helyüket: sohasem lehet tudni, hol csap le a villám, magasan vagy lenn a mélyben? Megpróbálnak semmitmondó arcot vágni, hogy megfeledkezzenek róluk. A szemük, melynek tekintete tétován imbolyog, félve les közben jobbra-balra, a nyáj megremeg, ha rávillan a farkasok éhes kacsintása...hátravetett homlok, két sárga szem a pápaszem mögött, az Robespierre - lehorgasztott fej, vérrel erezett szemek, az Billaud - s két kék szem fagyos pillantása karvaly szemgödrökből: az Saint Just...A szónoki emelvényen áll. Beszélni fog. Csönd van. merev nyakkal jártatja végig hideg pillantását a hátakon, melyek még mélyebbre kushadnak és próbálják kikerülni; megszámlálja őket; melyikre fog lecsapni? Csöppet se siet. Van ideje. Moccanni sem mer senki...Hat hónapja még mint a hullámok, úgy zúgtak ebben a teremben az egymás ellen tornyosuló szenvedélyek: Girondisták, Hegypártiak két rohamra kész csapatban, fenekedő szóval, hadonászva, fegyverrel kezünkben néztek egymással farkasszemet; és e vad kavargás fölött a karzatok mennydörgése, kétezer fő üvöltött. Ma síri némaság. Ha egy-egy mészáros beszél, a légy röptét meghallani a tetemek fölött. Ezek a mozdulatlan testek rémlátásos várakozásban remegnek. Ha valaki betette a lábát ebbe az állatkertbe, nem tudja többé mit fog tenni és mit tesznek vele. Senki sem tudhatja, nem fogják-e az életét kérni tőle, sem azt, kiktől lesz kénytelen ő az életét kérni. Ha egyszer átlépte ezt a küszöböt (és át kell lépnie, mert nem lehet megugrania úgy, hogy ki ne pécézné magát) senki sem az, aki volt. A kartárs, a barát, aki egy pillanattal előbb még beléd karolt, idegen rád nézve... Mit gondol rólam? és mit gondolok én róla? - Mindenki talány a másik szemében. Talán egy pillanat üvölt rám a falkával...Vagy talán én leszek, aki megelőzöm...Mert jön egy pillanat, mikor biztosan tudom, hogy a szomszédom a fejemet fogja követelni, ha én előbb el nem veszem az övét...
(Jérome lázas, izgalomtól reszkető kézzel mondta ezt el. Ebben a pillanatban félbeszakítja beszédét és újra a pálinkás üvegért nyúl. De Sophie határozott mozdulattal kiveszi férje kezéből az üveget és leülve mellé, gyöngéden megérinti a kezét és így szól:)
Sophie: Ne izgassa magát! Nyugodjon meg!... Mondja el nekem, mi történt. Próbálom megérteni...Azt mondja, Saint Just beszélt? Újabb halálos ítéletek? Ön nem csatlakozott hozzájuk?
Jéreome: (igenlőleg bólint): Újabb halálos ítéletek, igen.
Sophie: De ki ellen? Leverték már minden ellenségüket. A jobboldaliakat és a baloldaliakat. A szerencsétlen Gironde végleg kiszenvedett. A Commune megtört. Nincs még nyolc napja, hogy Hébert, Chaumette és Cloots feje lehullt. Mi maradt még, amit elpusztíthatnak?
Jérome: Ők maguk. Egymást marcangolják szét. Miután pusztává tették a Köztársaságot, most a Köztársaságot ölik meg. Ma reggel, hat órakor, elfogták...
Sophie: Kit?
Jérome: Dantont.
Sophie: Dantont?
Jéreome: Nem voltunk barátok. Nem szeretem ezt az embert. Ez a tajtékzó erőszakosság, ez a sártól súlyos áradat, az eszeveszettségnek ez a zabolátlan és kiszámított gonosz-szelleme, ezek az alantas ösztönök és ez az álnokság utálatot keltettek bennem. Lármás szitkozódása nagyon is gyakran a zavart és bizonytalanságot leplezte nála. De ki ismerhetné félre a tündöklő szolgálatokat, melyeket dicső vakmerősége tett a Köztársaságnak...Ki nem látta, hogy a borús napokban a felhőkig magaslott villám koronázta fejjel ez a félelmetes alak, mint maga a Forradalom szelleme...Mikor elfogatásának híre a Gyűlésbe megérkezett, az összes jelenlévőket megdermesztette az iszonyt. Nem akadt senki, aki ne érezte volna, hogy ez az ember szent volt, hogy a nemzet sérthetetlen örökségéhez tartozott. És nagyon kevesen voltak, akik személyesen ne tapasztalták volna nyersszívességének jó hatásait. A rossz napokban nagyon sokon bújtak e Medúzafő védőpajzsa alá. Az éhenkórászok egész hada élősködött a morzsáin. De ez a tömeg földresújtva sugdosódott, hallgatott. És hallgattam én is, mint ők...
Végre egy ember a környezetéből, akit mindenki úgy ismert, mint a lezuhant csillag egyik csatlósát, érezve, hogy a bukása őt is magával rántja, ösztönszerűleg megpróbálta egy mozdulattal visszatartani. Legendre, egy köznapi ember, aki Danton árnyékában játszott a mennydörgéssel...A félelem erőt adott neki; hangra kapott; ordítva követelte, mert ezzel akart lelket önteni magába, Danton szabadon bocsátását. És a többség, amely megemberelte magát erre a mélységből fölbukkanó hangra, kezdte már támogatni helyeslő morajlásával. Néhányan még a tapsot is megkockáztatták. Még néhány perc és a Convent talán összeszedte volna a bátorságát, hogy ne hagyja magát legyilkolni...
Egyszerre csak Robespierre lépett be. A szívek morajlása tüstént az ajkakra fagyott. Amerre végighaladt, a gondolatok sietve visszabújtak az arc mögé. És újból csend övezte a beszélő embert. Legendre meglátta Robespierret. A szónoki hévtől elragadtatva egy percig még dobálózott kiáltásaival, amelyek ürességbe hulltak. Azután elvesztette lába alól a talajt, megakadt, újra nekifogott; dadogott; egy mondat közepén a szónoki emelvényre csapott az öklével, abbahagyta a beszédet és alábukott. A korlát másik felén lassan Robespierre ment föl az emelvényre. Nem is méltatta válaszra a megriadt barom bőgését, aki már igyekezett is elfeledtetni magát, hanem felolvasta tiszta csengésű hangján az elfogató parancsot, amelyet előző éjszaka bocsátott ki a három Bizottmány. Homályos szólamokkal beszélt valami nagy összeesküvésről. Szerencsét kívánt a "hatalmas Senatusnak," hogy "letépi kebléről minden méltatlan tagját, amely elárulta az ügyet"...És hirtelen fenyegetővé vált a hangja. Legendre felé fordult, aki elhúzódott egy másik háta mögé és mintha nem látta volna, a törvény pallosát idézte a bujkáló cinkosok fejére, akik az árulót védelmezik. Legendre hebegve kért szót, hogy válaszolhasson. De a másik rendületlenül állt a helyén, tettetve magát, mintha nem is hallotta volna. Befejezte lendületes körmondatainak hosszú sorát, melyekben szóvirág díszt öltött a halál, aztán lement az emelvényről s otthagyta a Gyülekezet feje fölé függesztve a babérfüzérrel ékesített bárdot...
A csend egyre mélyebb lett, mint valami befelé fúródó örvény. Fenekéről még felhangzott Legendre üvöltözése, amint a halált ugatta. De ezúttal csak egy gondolat bántotta a kutyát, lekushadni a vessző alá és bocsánatot nyerni, megnyalva a lábat, mely megrúgta. Görcsösen mentegetőzött, hogy nem tudta, nem volt tájékoztatva...buzgón hangoztatta, hogy kész kiszolgáltatni, ha bűnös, barátját vagy akár a testvérét, eltaszítva magától a földresújtott embert, a Gyülekezet gyávaságát hívta tanúnak e gyáva megtagadáshoz...De senki se mert megkockáztatni, hogy kezet nyújtson neki és közben egyre ott függött a feje fölött a nagy érzéketlen néma fenyegetése a pillantásban, mellyel a fuldokló nyomorultat szemlélte...
Az ember eltűnt. A megvetés és félelem borított rá takarót. Erre valaki a hegypártból az egész gyülekezet nevében üdvözölte a Bizottmányokat, amelyeknek ébersége kijátszotta az újabb összeesküvéseket. és a terem különböző oldalai hangok csatlakoztak hozzá. De Robespierre, aki tudja, milyen ingatagok a Gyülekezetek, egyáltalán nem érte be ezekkel a fejetlen hangokkal, amelyeket nem lehet megfogni. Azt akarta, hogy a Convent névszerinti szavazással jelentse ki, hogy jóváhagyja Danton törvény elé állítását, - azaz, mivel az ítélet már előre meg van írva, - Danton földre döntését.
Sophie: És ön megszavazta?
Jérome: Mindenki szavazott. Mindnyájan csak úgy tódultak a szónoki emelvény felé a vérbírák szeme előtt. Egyesek meggörbült háttal, nem túlságosan határozott hangon. A többség római szilárdságot színlelve, érces csengésű hangon és közben félelemtől vacogott az egész belsejük. És Legendre is szavazott Legendre eladta az urát. Öten vagy hatan voltunk, akik összefacsarodott szívvel néztük. Mindegyikünk azt várta, hogy a szavazás sora rákerüljön. És mikor a sor rájött, mindegyik felkelt bedobni szavazatát, a követ a legyőzöttre.
Sophie: És ön is követ dobott rá?
Jérome: Mikor rám került a sor, fölálltam és eljöttem.
Sophie: Ön nem szavazott?
Jérome: Egész közel voltam a kijárathoz. A nevemet kiáltották. és valaki mögöttem, a vállamat érintve, megismételte: "Courvoisier!" - Egy ember (ki is lehetett csak?) ott állt az ajtó előtt. Félretoltam a küszöbről és kimentem a teremből. Mikor az utcán voltam, szédülés fogott el és majdnem elestem. Valami járókelő, aki látta, hogy megtántorodom, odajött, karon fogott és egy kávéházba vezetett és egy kis szíverősítőt itatott velem. Összeszedtem minden erőmet, hogy csődületet ne támasszak magam körül és hazajöttem...szerettem volna lefeküdni a földre, be a föld alá és föl se kelni többé...Utálom, utálom az embereket és önmagamat...Emberiség. Józan ész, Szabadság...kacagni való. Kacagni való a hitem is. Az ember szolgaságra született. Az ember árulásra született. Mindaz, amit a felszabadításért tesznek, minden kísérlet, amely fel akarja emelni, csak arra jó, hogy a vadállatiasságát kirobbantsa. Mit tettem? Elvesztettem az életemet...(Leroskad az asztalra, két kezébe temetve fejét.)
Sophie: (aki elfogódva és egyre növekvő részvéttel hallgatta): Szegény ember! Szegény ember! (lehajol hozzá, szétválasztja a két kezét és megfogja): Jérome, barátom!...kedves férjem. Ne hagyja el magát! Én megértem és sajnálom. Amit átszenvedett, együtt szenvedem önnel én is... De nem akarom, hogy elveszítse a hitét...a hitünket...
Jérome:(felkapja a fejét, kétkedő hangon): A hitünket?
Sophie: A hit az én hitem is. - Az emberek kétségkívül aljasak, kegyetlenek, álnokok!...Sajnos, nagyon jól tudjuk, mennyi sok szörnyűséget hordozunk magunkban is, hány méltatlan gondolatot, amit nem mernénk kimondani s ami lealacsonyít bennünket...De éppen mert tudtuk ezt, azért vállalkoztunk erre a Forradalomra, hogy szabaddá tegyük az embert és felemeljük. Nem titkoltuk el magunk előtt, milyen nehézségekkel és veszedelmekkel jár. Talán az volt a hibánk, hogy túl korán hittük, hogy megnyertük a csatát. De a szabadulásnak ezekben az első napjaiban olyan jó volt magunkat átengedni a mámornak, amelyben összecsókolózott minden lélek Franciaországban. Visszakívánhatjuk-e? Sokáig ez nem tarthatott. De ki ne irigyelne bennünket - ki nem fog irigyelni, hogy megismertük ezt a gyönyörűséget legalább egyszer életünkben. Letéptük a virágát. És a virág elhervadt. Pillanatnyi örömünket drágán fizettük meg azóta. Kegyetlen dolog. De ennek így kellett lenni. önnek, aki tudományos munkái során megtanulta ismerni a Természet változhatatlan törvényeit, elég ok ez arra, hogy kételkedjen benne vagy megtagadja, Önnek volt ereje hozzá, hogy elég magasra emelkedve, széles látókörrel ölelje át a földet a hegyeken túl és a kígyózó nagy folyót ,az emberi Szellem Haladását. Ön sohasem hitte, hogy néhány év elég számára megfutni pályáját; előre látta, hogy századok kellenek hozzá, nem egy megállással és vissza kanyarodással. Mi nem látjuk meg a tulajdon szemünkkel az ígéret Földjét. De nem sok-e már az is, hogy tudjuk, hol van és megmutathatjuk az útját? Majd jönnek mások, fiatalabbak, akik tovább folytatják a megszakított utat. Mi, akik az órához és a jelenhez vagyunk kötve, bennünk vigasztalódhatunk! Az iszonyatos látvány ellen, mely a lelkére nehezedik, barátom, annyi segítséget találhat önmagában. Egyéni munkája, kutatásai, fölfedezései, a Tudománynak az a birodalma, amely kívül esik az emberek tébolyán és gonoszságán s amely akár akarják, akár nem, felszabadítja őket...
Jérome: (lassanként felegyenesedik és kezét felesége kezében hagyva, le nem veszi róla többé a tekintetét): Ah, ez jót tesz!...Ezek a gondolatok az ön ajkán...A hit, az én elvesztett hitem most az ön révén tér vissza hozzám!...Hitvesem!...De hát akkor szeret?...Én azt hittem, nem. (Megcsókolja a kezét.)
(Sophie zavartan fordítja el a fejét, miközben férje a kezére hajlik.)
Jéreome: (ráemeli tekintetét, hálásan néz rá és alázatosan könyörög válaszért): Sophie, csakugyan érez irántam egy kis vonzalmat?
Sophie: (kitérő választ próbál adni): Ah, úgy reszkettem az imént, az egész elbeszélése alatt...Úgy féltem...attól féltem...
Jéreome (szomorú mosollyal): A gyávaságomtól félt?
Sophie: Nem, ne mondja ki ezt a szót!
Jérome: Nem adtam-e elégszer tanújelét?
Sophie: Távoltartotta magát a többiek lealacsonyodásától.
Jérome: Ah, beszélnem kellett volna. Megfutamodtam. Szegény ember vagyok, akiben csak az vékonyka bátorság van meg, hogy nem cselekszik...
(Vallée jelenik meg a szoba küszöbén és anélkül, hogy Jerome és Sophie észrevennék, haragos féltékenységgel szemléli őket. Mikor pillantásuk gépiesen felé fordul, visszahúzódik a szoba mélyére.)
Sophie: (gyöngéden): Ön szegény, gyönge ember és éppen ezért...(Hirtelen félbeszakítja a lendülettel mondott szavakat.)
Jérome: (magához húzza kezénél fogva, melyet még nem eresztett el): És éppen ezért,...(Sophie nem felel, Jérome tovább unszolja): És éppen ezért?...Hát mondja!...Éppen ezért van hozzám egy kis...egy kis jósággal?
Sophie: (feszélyezetten, újra kitér): Éppen ezért, barátom, éppen mert gyönge, azért nagyobb érdeme, hogy kockára teszi az életét. Mert kockára tette. Ne becsülje le magát azzal, hogy a megfutamodásáról beszél!...
Jérome: Igaz. És tudom, hogy számon kérik majd tőlem. Már úgyis két hónap óta gyanús a gondolkodásom. Minden léptemet nyomon kísérik, minden szavamat besúgják, még a hallgatásomat is. Besúgók leselkednek körülöttem. A barátaink között is van egy. Éppen ma sikerült (mert megvártam, míg megbizonyosodom a dolog felől, hogy önnel is közöljem rá vonatkozó gyanúmat) éppen ma sikerült bizonyítékokat szereznem, hogy az öreg Denys Bayot...
Sophie: (rémülten): Ó, istenek!
Jérome: Amit itt beszélnek, azt mind besúgja...
Sophie: Nem, nem hihetem. Ez a aggastyán...ez a szelíd és félénk ember...Mi indíthatja erre?
Jérome: (vállat vonva): hogy megvásárolja a biztonságát...Meg azután, olyan időkben, mint a maiak, a becstelenség valóságos lepra...látjuk, hogy derék embereket egyszerre csak elfog valami kényszerűség, hogy bemocskolják magukat...
Sophie: (akin egészen erőt vesz az iszonyt): Jérome! Éppen itt volt!...
Jérome: Ki? Bayot? Ma?
(Sophie csak a fejével int igent, mert sokkal izgatottabb, semhogy beszélni tudjon.)
Jérome: Mitől fél, Sophie? Tudom, milyen óvatos ön...
Sophie: Itt volt, mikor belépett...
Jérome: Mikor belépett?...
Sophie: ...a halálra ítélt...menedéket keresve...Vallée...
Jérome: (a meglepetés és öröm kitörésével): Vallée!...Hát él! Eljött? Sophie, befogadta, nem zárta be előtte az ajtónkat? Hol van,
Sophie: Itt!
(Valléera mutat, aki nevének említésére megjelenik a küszöbön. És hogy zavarát elrejtse, kimegy a lépcsőre nyíló ajtón, magára hagyva a két férfit, mintha a bejáratra akarna vigyázni.)