Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Romain Rolland: A szerelem és halál játéka
(Hirtelen halálos csönd támad. A lépcsőre nyíló ajtó feltárult a három baráttal (Denys-el, Horece-val és Chloris-al) szemben. De Sophie és Lodoiska, akik háttal állnak neki, a Clavecin mögött semmit sem látnak abból, ami történik.
Egy ember lépett be. Ruhája arra vall, hogy a népből való, jakobinus, sapkáján kokárda. Csupa sár. Az arca elvadult és kimerült. Fiatal, sovány, erős férfi, a szeme lázban ég. Olyan, mintha üldöznék. Hirtelen felrántotta az ajtót és mihelyt belépett, hirtelen bezárja maga után, de zajtalanul és hallgatódzva, nincs-e zaj a lépcsőn. Azután megfordul és az ajtónak dőlve megáll a kis csoporttal szemben, amely belépni látta. Azok elképednek mind a hárman. Rémült mozdulatot tesznek, de sokkal jobban meg vannak zavarodva, semhogy egy szót tudnának kiejteni.
Ebben a pillanatban Sophie és Lodoiska is megütődnek a csenden. Lodoiska a baloldali csoport felé fordul és látja, de nem érti, a dúlt arcokat. Sophie gépiesen a kandalló fölött függő tükörre vetve tekintetét, megpillantja benne az ajtónak támaszkodó férfi tükörképét. Halk sikollyal kel föl, amelyet észre sem vesznek az általános zavarban. Mert ebben a pillanatban Denys, Horace, Chloris egyszerre kiáltják el magukat: Vallée!
Vallée: (aki nem várta, hogy együtt találja őket): Denys Bayot... Bouchet...Chloris...Barátaim...
(hangja fáradtságtól és izgalomtól rekedt. Hirtelen odamegy hozzájuk és kezet nyújt nekik. Zavartan fognak kezet vele. De Vallée szeme már azt keresi mögöttük, körülöttük a szalonban, akit még nem látott. Hirtelen megpillantja. És más már nincs is számára. Sophie ott áll, két kezével hátul a clavecinre támaszkodva, és izgalomtól, félelemtől és boldogságtól tágrányílt szemmel néz rá. Nem gondol már a többiekkel. Vallée gyorsan felé indul, elé nyújtja két kezét. Sophie is Vallée felé tart.)
Vallée: Sophie!
Sophie: Ön él?
(Vallée a lábához veti magát és átölelve két lábát, a térdét csókolja, a ruhán keresztül és a lábát csókolja, majd felegyenesedik és térden állva odaszorítja arcát, szemét, száját a szeretett nő testéhez. Sophie nem védekezik. Kezével simogatja szerelmese arcát.)
Vallée: Itt van. Megtaláltam!...Az enyém, fogom, az enyém!
Sophie: (anélkül, hogy kibontakozna, megfogja Vallée fejét, lehajol az arcához és gyöngéden, fojtott hangon súgja neki:) Álljon fel!
(Vallée, le nem veszi szemét Sophieról, föláll. De alig, hogy fölállt, megtántorodik és Sophie tartja fönn.)
Sophie: Mindjárt elesik!...Horace, Lodoiska!...Barátom, támaszkodjon rám!...Mi baja, Támaszkodjon jól rám!...Jöjjön...ide...ebbe a karosszékbe...
(Egy karosszékhez vezeti a szalon sarkában, balra a rivalda mellett. Vallée arccal a közönség felé ül, háttal fordulva a szín mélyének. Sem ő, sem Sophie, aki fölé hajlik, nem láthatják tehát, ami mögöttük történik: Denys Bayot elsőnek tűnik el, gyorsan követi Chloris is, majd Horace Bouchet, aki a nyitott ajtóban a lépcsőről integet Lodoiskának, hogy menjen utánuk. Lodoiska tétovázva és nagy izgalomban, felváltva hol Valléera pillant, akit Sophie támogat, hol Horacera. Végül elhatározza magát, keresztül megy a szalonon, hogy felvegye sálját, amely a balfenéken egy székre van dobva. Mindez az alatt a meglehetősen rövid idő alatt történik, míg Sophie a karosszékhez vezeti Valléet és elhelyezi benne.)
Sophie: (tovább beszél Valléehoz, anélkül, hogy hátrapillantana): ...Majd meghal a fáradtságtól...Dőljön jól hátra...nem evett?...Chloris, Lodoiska. Segítsenek. Barátaim, hozzanak kávét...ott, fogják azt a csészét az asztalon...(megdöbbenti a csönd és hátranéz.) Hol vannak?...Barátaim!...
Vallée: (mozdulatlanul ül a székben, nem látja mi történik, de nem nagy fáradságába kerül megérteni.) Nem tudja, hogy én veszedelmes vagyok mindenkire, aki csak közelít hozzám?
(A négy barát közül már csak Lodoiska van a küszöbön, aki megkésett, mert a sálját kereste s ezért kétszer kellett a szalonon végigmennie. Mikor Sophie megfordul, őt veszi észre.)
Sophie: (felháborodással): Lodoiska!...
(Lodoiska megrendülve és szégyenkezve áll meg a hívásra, megfordul, tétovázik, néhány lépésnyit visszamegy Sophie felé, aki otthagyva Valléet, szintén megindul felé. Zavartan mondja vagy inkább súgja:)
Lodoiska: (gyorsan, szinte önmagában): Bocsánat...bocsánat, ez gyávaság, tudom...De ma, ma legfőképpen...élni akarok! (Utolsó szavát már alig hallani. Hirtelen kimegy.)
(Sophie, akin pillanatra csüggedés vett erőt, összeszedi magát, fogja az asztalon lévő csészét, kávét tölt bele és egy kis kenyérrel odaviszi Valléenak.)
Vallée: (még meg sem mozdult:) Bámulja a hatalmamat! Ahová én beteszem a lábam, belép velem a félelem. Ez a nyomorult (magára mutat,) aki alig áll a lábán, menekül és mégis előle menekülnek. Öt hónapja bolyongok már egész Franciországban össze-vissza, kiűzve minden hajlékból. Dordogneban heten voltunk halálraítélt szökevények. Petion, Barbaroux, Buzot, Guadet, Salle, Valady. harminc barátunk ajtaján kopogtattunk. Egyik se nyitott ajtót nekünk. A guillotine árnya tapad lépteinkhez. Annyira megzavarta őket, hogy bennünket láttak, bennünket meg azt az árnyat, hogy az egyik, akihez betoppantunk, első megdöbbenésében meg akart bennünket ölni és mivel nem ő volt az erősebb, azzal fenyegetőzött, hogyha maradunk, magát öli meg. (Vadul, keserűn kacag). Egy éjszaka szakadó záporban törekedünk előre a felásott földeken. Ott kellett hagynunk a kőbányát, ahol meghúzódtunk. Elárulták, hogy ott vagyunk. Utolsó reménységünk egy családhoz vezetett, amely valamikor jó barátságban volt az enyémmel; én mint ügyvéd, a becsületét mentettem meg a család egyik tagjának valami bűnperben. Fekete éjszaka. Eltévedünk. Térdig süppedünk a felázott földben. A térdem kificamodott. Hat órai menet után megérkezünk, halálra fáradva. Bezörgetünk. Félórai várakozás. A záporban és a szélben, a fogunk vacogott. Nyílik a kapu. Megmondom a nevem. A kapu bezárul. Újabb félóra... A hidegrázás jött rám, elvesztettem az eszméletemet...Egy órai tanakodás után szepegve felelik, hogy nem fogadhatnak e bennünket. Úgy maradtam ott elnyúlva az út sarában. A társaim bekiáltottak a kulcslyukon: "Csak egy órára hadd húzhassuk meg magunkat födél alatt!" A válasz ez volt: "Nem!" - "legalább egy kis vizet, vagy egy csöpp ecetet!" - "Nem"...folytattuk tovább futásunkat...Átkozott legyen az ember. (Sophie Vallée mellett áll s a fájdalmas részvéttől dermedten hallgatja. Vallée, aki komor hangon, olykor-olykor a düh vagy a fojtott megvetés kitöréseitől megszaggatva, lehorgasztott fővel a lábánál lévő padlóra szögezett szomorú tekintettel adta lehorgasztott fővel a lábánál lévő padlóra szögezett szomorú tekintettel adta elő a történteket, hirtelen Sophiehoz fordul és rekedten, szenvedélyes hangon kérdi tőle:) És ön, ön nem űz el engem?
Sophie: (lehajol hozzá és gyöngéden odanyújtja neki a csészét): Szegény barátom, fogja! Ki van merülve.
Vallée: (anélkül, hogy a csészét elvenné, ugyanazon a zord hangon): A halált hozom magammal. Kergessen el hát!
Sophie: (Vallée szájához emeli a csészét és ott tartja, míg iszik) Igyon! (Vallée mohón iszik, azután beszélni akar.) Ne beszéljen!...Egyen!...Pihenje ki magát előbb!
(Néhány pillanatnyi csönd, mialatt Sophie azzal van elfoglalva, hogy kiszolgálja Valléet, nézi, hogy eszik, mint valami szánakozó anya. Vallée megragadja a kezét és hosszan csókolja. Sophie nem próbálja visszahúzni, szomorúan, gyöngéden mosolyog.)
Sophie: (pillanatnyi csönd után Vallée fejére teszi a kezét): Hogy jött ide, Hogy tudott eljutni idáig?
Vallée: Álljon ide elém, ha azt akarja, hogy erőm legyen felelni...Hadd lássam!...Közelebb...ide, üljön le!...(Leülteti szemben magával, egészen közel és míg beszél, a kezét fogja.) Ó, istenek, hát ez csakugyan ó... nem az a megfoghatatlan kép, amely már annyi hónapja lebeg a lépteim előtt. Ez ő, fogom, itt érzem a kezét a kezemben, sima tenyerét, az ujjai párnás húsát, a teste melegét, amely egybeolvad az enyémmel...Nem, ne vegye el tőlem a teste melegét, amely egybeolvad az enyémmel...Nem, ne vegye el tőlem a kezét...Ne engedje, hogy visszahulljak a mélységbe, ahonnét kijöttem. Tartson meg a kezében. Hiszen a keze szabadított meg.
Sophie: Ha Istennek úgy tetszett, hogy ilyen hatalma legyen!...Barátom, mondja el! Használjuk ki a pillanatokat! Hogy szabadult meg?
Vallée: Abban a pillanatban, amelyről az imént beszéltem, mikor barátaink kegyetlen gyávasága még egy korty vizet is megtagadott tőlünk, amit nem sajnálnak egy sebzett kutyától sem, ha könyörgő szemmel pillant az emberre, a végső vad kétségbeesés még új erőt is öntött belénk. A felháborodás magamhoz térített és visszaadta erőmet. Felugrottam és így kiáltottam: "Fussunk, fussunk az emberek elől, meneküljünk a sírba. De tovább bujkálni az előtt a hitvány fajta előtt, Nem! Előre, nyílt homlokkal! Keresztül gázolni a testükön, vagy meghalni. Nincs többé középút! Azzal visszatértünk az országútra. És itt a felderengő nap sápadt világánál, a szakadó esőben, megcsókoltam barátaimat, megosztottam velük néhány assigntámat, eldobtam magamtól a batyut, amelyben a fehérneműm meg a ruhám volt, levetettem mindent, ami terhemre lehetett volna menet közben: mert elhatároztam magam, hogy visszajövök Párizsba. Barátaim azt hitték, őrült vagyok; de semmi sem tudta megingatni elhatározásomat; és ők nem is próbálkoztak meg vele. Mert minek takarékoskodni, ha már minden elveszett. nem arról volt már szó, hogy éljek. arról volt szó, hogy önt viszontlássam.
Sophie: (meghatottan): Engem!
Vallée: Önt! Mindenemet, amit szeretek. Önt...És ön jól tudja ezt. Hiába játsszuk ezt a társadalmi komédiát. Nincs már társadalom. Nincs már semmi. Csak ön...Ön meg én...Azon a hatalmas sárga, sáros országúton, amely nyílegyenesen, ködöktől párolgón nyúlt a messzeségbe, ennek a nőnek a képe - ön - úgy lobbant fel, mint a villámlás. És a csapásától lángba borultam én is, mint a szalmacsóva. Minden más eltűnt. Egyetlen gondolat maradt: az örök megsemmisülés előtt, a viszontlátás!...Egy korty tüzes bor. Meg fog részegíteni. Dermedten, esőtől átázva, láztól reszketőn, gyulladt lábbal, én, aki egy perccel előbb lépni is alig tudtam, valami hatalmas erőtől taszítva, pillanat alatt talpon termettem és akármilyen súlyos volt a testem terhe, a vállamra vettem, hogy elhozzam önnek. Magamban azt gondoltam: "Ha elhullok, legalább azt tudja meg, hogy arccal felé fordulva hullottam el!" Riberac tájékán jártam. Hamis útlevéllel ellátva, amelyről hiányzott a kerületi láttamozás, legalább húsz kerületi- és megyeszékhely esett az utamba, hogy idáig érhessek. Szerencsére a parasztok nem tudnak olvasni. Én magam hamisítottam rá a láttamozást és az aláírásokat. Úgy kellett intéznem a dolgot, hogy csak falvakban háljak meg és a bejáratoknál állomásozó őrszemek kijátszásával haladjak át a városokon. Magamnak se tudom megmagyarázni, hogy vágtam magam mindezen keresztül. Ha hideg fejjel gondolkozom, sohasem sikerült volna. De a hit szárnya hozott. Minden lépés az úton, minden átlépett akadály, minden legyőzött veszedelem közelebb vitt hozzá...hozzá...önhöz...A bajom súlyosbodott. Éles fájdalmaim voltak. Olyan erőfeszítésembe került a írás, hogy egészen elöntött a veríték. Ha megállítottak, hogy az írásaimat kérjék, dagadt lábamat mutogattam, mint valami vendéei sebesült. Minden városban valamelyik társam haláláról, kivégzéséről értesültem. Éjszakánként ruhában dőltem le, két pisztollyal a zsebemben s a testemre rejtve egy kesztyű darabban az ópium-pirulákat. Élve nem fognak el!...reggel kimerültebben ébredtem, mint ahogy előző este lefeküdtem. Egyre gyorsabban mentem. Mint az az üldözött, aki az éj csendjében hallja, hogy kopognak mögötte a léptek a csonttá fagyott úton. A halál lehelete a sarkamban volt. Érzem. Nyomon követ... azt fogja nekem mondani, gondolnom kellett volna rá, hogy ezt a halált hozom önhöz?...Gondoltam rá...Egy lovagias szerelmes, semhogy veszedelemnek tegye ki azt, akit szeret, inkább lemondott volna arról, hogy lássa...Én nem. Az én szerelmem erősebb, mint a gond, mely az ön életét félti. Elvesztem önt, elvesztem magam, nem bánom...De előbb látnom kell önt. Viszontlátnom, mint ahogy most látom. Megmondanom önnek, hogy szeretem...(Odanyújtja a kezét Sophienak, úgy beszél vele, hogy a leheletük egymásba olvad.)
Sophie: (mozdulatot sem tesz, hogy kibontakozzon, mámorosak mind a ketten): És aztán?
(Vallée hallgat, mintha nem értené.)
(Sophie újra megkérdi.)
Sophie: Aztán, mi lesz aztán magával?
Vallée: Messzebbre én nem néztem.
(Eleresztik egymás kezét és a belső vihartól tépve hallgatnak...Sophie hirtelen férehúzódik, föláll és a Clavecin szárnyához dűlve, várja, hogy szíve hangos dobogása elcsituljon. Vele szemben Vallée, aki összeroskadva ül ott, a földre szegezve kemény tekintetét, melyben visszafojtott vadság ég, - még mindig nem mozdult.)
Sophie: (erőt vesz magán és visszatérve Valléehoz, így szól): Barátom...Drága barátom...Köszönöm önnek!
Vallée: (haragosan kapja fel a fejét): Nem a köszönete kell nekem!
Sophie: (rövid szünet után): Reszketek arra a gondolatra, hogy itt vagy ebben a városban, ebben a házban, ahol annyi ember jár, aki ráismerhet.
Vallée: Mit bánom én azt most!
Sophie: De én, én bánom! Ön idejött, hogy menedéket keressen nálam. Nekem meg kell, én meg akarom önt menteni.
Vallée: Nincs szabadulás, nincs menedék a földön annak az embernek a számára, aki fel akarta szabadítani az embereket.
Sophie: El kell érnie a határt. meg kell őriznie magát jobb időkre. Szükség lesz még önre: a szent ügye, a hazája...
Vallée: Nem kellenek már nekem. Nekem csak ön kell.
Sophie: Vallée, könyörögve kérem rá! Ne áldozza fel az életét. Lássuk csak, hová rejtsük el önt és hogy menekülhetne!
Vallée: Menekülni! Hát azt képzeli, hogy újra ráadom a fejem a menekülésre? Azt hiszem, hogy újra lehet kezdeni azt a keserves megpróbáltatást, amelyen most estem át? Ezt az öthónapos haláltusát! Emberi és erő nem bírja ezt el. Nem megy ez olyan hit nélkül, mint aminő bennem gyúlt ragyogásra, mikor önhöz siettem! Mi tart fenn, ha távolodnom kell öntől?
Sophie: (szenvedélyesen): Én!
Vallée: Ön?
Sophie: Én...az én szerelmem!
Vallée: (fölállva): A te szerelmed?
Sophie: Nem tudnák tovább élni, ha ön már nem élne.
Vallée: Hát mégis szeretsz! Szeretsz!
Sophie: Tudja. Miért kényszerített rá, hogy megmondjam önnek?
Vallée: De kimondtad! Mondd még egyszer!
Sophie: Nem mondhatom.
Vallée: De mondanod kell! Mondd újra!
Sophie: Szeretlek!
(Megölelik egymást.)
Vallée: Az ajkadat! Ah, elcsitíthatom hát végre szomjamat a forrásán!...Maradj! Ne húzódj el tőlem! Ne érezz utálatot irántam! Bocsásd meg nyomorúságomat, mocskos ruhámat, durva kezemet, sáros lábamat, verítéktől portól bűzös testemet! Szégyellem magam!
Sophie: Szeretlek. Szeretem a nyomorúságodat, szeretem még a kezeden a port és a lábadon a sarat is!
(Lehajol és megcsókolja Vallée kezét és ruháját.)
Vallée: (Visszatartja. Fölemeli a fejét és Sophie szemébe merül tekintetével s Sophie Vallée pillantásán csüngve egészen megfeledkezik magáról. Hosszú, szenvedélyes csönd után): Ó, milyen szép az élet!...Most élni fogok! Élni akarok! Most kézre nem kerítenek. ha keresztül tudtam magam vágni, mikor egyedül voltam, egy egész ellenséges világon, mivel ne szállnék szembe most, mikor téged viszlek!...Ide hallgass, mitévők leszünk!...Neked könnyű hamis útlevelet és álruhát szerezni nekem, egy jakobinus-köpenyt. Azzal felszállok a postakocsira, amely Párizsból Dole-ba visz. Innen gyalog megyek, jól ismerem az ösvényeket, melyek a fennsíkokon át a határhoz vezetnek. Mielőtt átlépném, menedéket találok néhány napra valamelyik favágó viskójában. Egy hét múlva te is szökni fogsz Párizsból és utánam jössz rejtekhelyemre, amelyet megjelölök majd neked. Öt-hat mérföld gyalog. Az utak be vannak havazva. De te nem ijedsz meg egy kis gyaloglástól. Együtt kapaszkodunk fel a Jura lejtőin. És a csúcsról megpillantjuk Svájcot, a szabadság földjét. Még néhány óra és mentve vagyunk. Sophie: (elragadtatva ennek a kemény akaratnak rohanó árjától, mégis megpróbálja magát visszatartani.) Mi? Én?...Kövessem önt?
Vallée: Hiszen az enyém vagy!
Sophie: (mély sóhajjal): nem tehetem! Nem tehetem!
Vallée: Ha akarod, megteheted.
Sophie: nem tehetem!
Vallée: Mi tart vissza?
Sophie: A kötelességem.
Vallée: (keserűen):A kötelesség! Ebben a szerencsétlen világban csak egy célt szolgál ez a szó: ölni. Nevében nyakaztatja le vetélytársait a nagy képmutató, a girhes arrasi s adja hóhérkézre a barátok gyávasága a barátokat. A kötelesség! Milyen esztelenül visszaéltünk mindnyájan ezzel a hazug szóval!...Nézz jól a szemembe! Itt van a szemünkben az egyetlen igazság. Te meg én.
Sophie: Én a férjemet is látom. Idős ember, szeret engem, bízik bennem. Bűn volna elhagynom.
Vallée: Bűn volt, hogy hozzámentél! Bűn összekötni az ifjú testeket a vénekkel. Már eddig is túl sokat adtál neki. Gyűlölöm az önzését, hogy elfogadta. Hagyd ott, ne sajnáld. Tud élni nélküled is. Ott van neki a tudománya, a dicsősége, a büszkesége és a zsarnokok barátsága. Mivel vagy több az életében egy gyümölcsnél, melyet le sem tud szakítani?
Sophie: Neki adtam magam, neki adtam a tulajdon akaratommal. Vissza vehetném-e most amit adtam anélkül, hogy meg ne vetném magam?
Vallée: Vesd meg magad! Mit számít ilyen órában, mint ez itt, a megvetés? Körülöttünk minden meghal, minden elpusztul, minden kötelék, minden törvény, amely az emberi társadalmat összetartotta, a balsors tisztelete, a jóhiszeműség, a jóság, minden. A romok között már csak maga világol a szerelem. Minden más éjszakába fulladt.
Sophie. (két kezét mellére szorítva, halkan, belső extázisban égve:)Ó égi világosság!
Vallée: (átkarolja): Követni fogsz?
(Sophie, anélkül, hogy Valléera nézne, ugyanabban az extatikus helyzetben áll ott tovább és nem válaszol.)
Vallée: (parancsolóan): Felelj!...Követni fogsz?
(Sophie lassan Vallée felé fordítja a szerelem ragyogásától tündöklő arcát, összekulcsolt kezét, amely ujjai hegyével már-már szóra nyílott ajkához ér. De egyszerre felfigyel, hallgatózni kezd és hirtelen így szól:)
Sophie: Jönnek. Valaki jön fel a lépcsőn...(nagy sietve betuszkolja Valléet abba a szobába, amelynek ajtaja balra nyílik a rivalda mellett.)