Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám

Bonkáló Sándor: Tolsztoj futása és halála [+]

A Tolsztoj-irodalom egy új kötettel gazdagodott, amelyet élvezettel olvashat, aki a nagy költő utolsó napjai iránt érdeklődik, hanem futása okairól, nem fog tiszta képet nyerni, ami természetes is. Az apját imádó s minden tettét csodáló lány nem lehet tárgyilagos. Dosztojevszkij Aimée sem tudott az apjáról tárgyilagos munkát írni, de mégis sok új, érdekes, ismeretlen és intim adatot nyújt Dosztojevszkijnek - az embernek - a megértéséhez s így vagyunk Tolsztoj Alexandra feljegyzéseivel is. Tolsztojt futásától kezdve csakis rajongói és barátai vették körül, tehát olyan emberek, akik csak az erényeit látták s nem akarták vagy nem tudták gyengeségeit is észrevenni. Még a feleségét sem bocsátották be a haldokló ágyához, nehogy látása felizgassa a beteget s ezzel siettesse a halálát. A rajongó elfogult s ezért rosszul lát s rosszul ítél.

Tolsztoj Alexandra följegyzései nem hatnak az újság ingerével, hiszen amit mond, azt már eddig is tudtuk Tolsztoj titkárainak, kezelőorvosainak s barátainak a feljegyzéseiből s ezért bár néhány új, intim megjegyzést is találunk művében, semmit sem kell változtatni azon a képen, amelyet már előbb nyertünk Tolsztojról. A két legérdekesebb kérdésre, t. i. miért szökött meg hazulról halála előtt, s hogy az orosz közvélemény miért nem tartotta a futását hősies és nemes cselekedetnek, nem találunk kielégítő, sőt az utóbbira semmiféle választ. Mert az, hogy már előbb is többször készülődött a futásra, s hogy családja körében nem tudott elvei szerint élni, nem lehet kielégítő magyarázat. Futása különben sem volt (orosz értelemben véve) igazi futás, hiszen hat embert avatott be a titkába s ezekkel levelezni akart rejtekhelyéről. A középkori remete, vagy még ma is az a muzsik, aki a magányba menekül, hogy emberi szem ne lássa a vívódását a halállal, nem avat be senkit a titkába s nincs szüksége fél tucat emberre, hogy holmiját összecsomagolja s a szekérre rakja. Tolsztoj futását csak úgy tudjuk megérteni, ha ismerjük vallásbölcseleti rendszerét s a művészettel és tudománnyal szemben elfoglalt álláspontját. [*]

Tolsztoj 1877-ben két muzsiknak: Szutájevnek és Bondárjovnak a hatása alatt nagy lelki változáson ment át. Ezektől megtudta, hogy az az igazi hit, amelyet a muzsik él át. Hisz Istenben s az evangélium szelleme szerint él. Mihelyt rájött erre az igazságra, ettől kezdve tollát ennek az igazságnak a szolgálatába állította. "hiszem, hogy az élet, ész és a belátás csak azért adatott nekem, hogy az embereket felvilágosítsam. Hiszem, hogy az igazság megismerése olyan adomány, amelyet azért kaptam. Ez az adomány tűz, de csak akkor, amikor lobog. Hiszem, hogy életemnek egyetlen értelme, hogy ebben a bennem lakozó világosságban éljek s magasra tartsam az emberek előtt, hogy ők is meglássák." (Mi az én hitem.) Ezután munkáiban az élet és a halál értelmével foglalkozik s nemzete valláserkölcsi tanítójává csap fel. Eddig csakis művész volt, ezután apostollá lesz. Szembeállítja a jót a széppel s arra a hamis eredményre jut, hogy a jó és a szép ellentétes princípiumok. A jó egyértelmű a szenvedélyek legyőzésével, a szép azonban összes szenvedélyeinknek alapja, ezért el kell vetni. "Minél jobban hódolunk a szépnek, annál inkább eltávolodunk a jótól." Megtagadta a szép jogosultságát s így elítélte az összes művészeteket és saját előbbi műveit is. "A jót, szépet és igazságot egy sorba szokták helyezni s mind a három fogalmat alapfogalomnak nevezik. Pedig semmi közük egymáshoz. A jó életünk végcélja. A jó az egyedüli alapfogalom." Vallásos életébe mélyedve nem lát mást a jón kívül. A természet most nincs számára. S bár kereszténynek vallja magát, nem érdekli Krisztus személye, sőt tudomást sem akar venni róla, ami logikus következménye elméletének. Jézus földi élete tele van szépségekkel, Goethe csak is Krisztus személye miatt volt keresztény, természetes, hogy a szépséget megtagadó Tolsztoj nem ismerheti el. A szépet ördögi alapfogalomnak fogta föl, ezért kizárta vallásából is a ezt a vallást az egyéni önmegtagadáson alapuló egyszerű, sivár etikává változtatta át. S bár minden dogmát és tekintélyt elvetett, mégis megkövetelte, hogy higgyenek neki s ezzel önmagát állítja oda tekintélyül.

Sokan vallásalapítónak vagy hitújítónak tartják, pedig nem az. Sem szent nem volt, sem olyan vallási cselekedetet nem vitt véghez, amely őt a hitújító nevére érdemesítené. Amit véghezvitt, nem került áldozatába s ami igen jellemző rá, író és úr volt élete végéig. Töprengett, de nem cselekedett, tanácsokat adott másoknak s maga nem élt az adott tanácsok szerint, amit emberi gyengeségével mentegetett. Meghamisította az evangéliumot s mást olvasott ki belőle, mint ami benne van. Előre megalkotta vallási rendszerét s utólag próbálta igazolni az evangéliumból, ezért szofisztikus módon egyszerűen beleillesztette a saját elméletébe, a saját meggyőződése szerint változtatta meg s magyarázta.

De nemcsak a szép kultusza, hanem az egész civilizáció és mai kultúra ellen is harcot indított, vagyis nemcsak a tudományokat, de a technika vívmányait is károsnak tartja. A kultúra erőt képvisel, mivel pedig szerinte az erő egyértelmű az erőszakkal, tehát ördögi princípium, mindazt el kell vetni, ami erőn alapszik vagy erőt képvisel. Mint vallási, úgy szociális elvei is gyerekes utópiák. Gazdasági s kulturális egyenlőséget hirdet s nincs tekintettel arra, hogy az emberek testi s szellemi képessége sem egyforma. Vallásos meggyőződéséből ered szociális meggyőződése is. Mivel mindent elítél, ami erőn nyugszik, az államrendszer minden formáját is elveti, tehát a szó valódi értelmében vett anarchista. Ki-ki éljen tetszése szerint s lelke tökéletesítését munkálja. Különben mint tanítása, élete is tele van ellentmondásokkal. Mindent analizál s mivel semmi szintetikus tehetsége nem volt, nem volt képes egységes rendszert alkotni. Folyton kereste az igazságot, s mivel az mindig más és más formában jelentkezett előtte, mindig mást és mást hirdetett. Dosztojevszkij jellemzi őt legjobban. "Karenin Anna szerzője, jóllehet páratlan művész, olyan orosz zseni, aki csak azt látja tisztán, ami éppen a szemei előtt van s azért folyton csak azzal foglalkozik. nem tudja fejét sem jobbra, sem balra fordítani, hogy azt is észrevegye, ami oldalt van. Erre úgy látszik képtelen. Egész testével meg kell fordulnia s akkor az előbbinek éppen az ellenkezőjét fogja hirdetni, mert szigorúan őszinte."

Bár megtagadta a művészetet, mégis remekműveket írt, mert a moralista nem tudta benne megölni a lánglelkű költőt, csak új formákat s tartalmat adott neki. Most azt tanította, hogy kétféle művészet lehetséges, t. i. vallásos művészet és az élet művészete, tehát az élet egyszerű. mindenkivel közös érzelmeinek a rajza olyan egyszerű nyelven, amelyet mindenki megért. Így születtek meg népies elbeszélései, Iljics Iván halála. A sötétség hatalma s részben a Feltámadás. A népies elbeszéléseknek az evangéliumi erkölcs az alapja s valamennyit mélységes szeretet hatja át. "ne állj bosszút azon, aki megbántott" vagy "Ne állj ellent annak, aki rosszat cselekszik veled." Természetesen nem vette észre, hogy "ne állj ellen a gonosznak" elmélete belső ellentmondást tartalmaz, mert egyrészt elítéli, másrészt megengedi az erőszakot. Dosztojevszkij igen szellemesen gúnyolja ki ezt a tanítást. Leírja, hogy hogyan fog viselkedni Levin, ha elé áll egy török s meg akarja ölni gyermekét.

- Vajon engedjem megölni, vagy ragadjam ki a gonosz török karjai közül?

- Ragadd ki - felel Levin, - csakhogy megeshet, hogy megütöd a törököt s fájdalmat okozol neki.

- Nos, üsd meg!

- Üsd meg! Hátha így sem adja vissza a gyermeket s kardot ránt? Megeshet, hogy meg kell őt ölnöm.

- Nos, öld meg!

- Nem, ölni nem szabad! Nem szabad megölni a törököt. Inkább szúrja ki a gyerek szemét s ölje meg, én pedig bemegyek Kitihez." (Az író naplója, 1877.) De Dosztojevszkij gúnya sem józanította ki tévedéseiből, mint az az Iljász (1885) és a keresztfiú (Kresztnik, 1886) bizonyítja. Egy rabló baltát emel a fiú anyjára, mire a fiú megöli s ezzel nagy bűnt követ el és bűnhődik érte. Helyesebben cselekedett volna, ha tétlenül nézte volna anyja meggyilkolását.

A lelki változás után Tolsztoj életmódját is megváltoztatta 1885-ben vegetáriánussá lett, húst nem evett, szeszes italt nem ivott, nem dohányzott és ezt az új életelvet is olyan hévvel hirdette, mint vallási tanait, de senkit, még családját sem kényszerítette életmódja megváltoztatására, mert soha senkivel szemben sem szabad erőszakot alkalmazni. Elég sok követője akadt, sőt néhány vallásos község is alakult útmutatása szerint. Azt állították, hogy az őskereszténység elveit követik s ezért vagyonközösségben éltek. Ezeknek a községeknek a személyes érdekekről való lemondás s a szeretet ápolása s gyakorlása volt az alapelve. Ezekről a vallásos kommunista községekről ez volt a véleménye: "Ha egy embercsoport csakis gazdasági okokból rendezkedne be kommunisztikus alapokon, ennek nem volna semmi jövője, mert az emberek csakhamar ellenségeskedni kezdenének s mint ellenségek válnának szét. A személyes előnyökről való lemondás, a szenvedélyek teljes elfojtása s a krisztusi szeretet ápolása a keresztény községek alapfeltételei."

Meggyőződésének mániákusa volt s bár meghallgatta mások véleményét, önmagán kívül más értékmérőt nem ismert el. Csak személyének s nem tanainak volt varázsa, azért halála után a tolsztoljánizmus teljesen eltűnt a községekkel együtt.

Igen szeretett volna mártír lenni, de a kormány nem bántotta. Az oroszok nagy része nem szerette, a lapok állandóan gúnyolták. 1908. januárjában a lapok felhívást intéztek a társadalomhoz, hogy nyolcvanadik születésnapját országos ünnepély keretében üljék meg, de a felhívásnak nem volt visszhangja, a közönség nem adott pénzt a rendezési költségekre. A rendezőbizottság nagy örömére Tolsztoj kérte, hogy ne ünnepeljék s így levelének közzététele kimentette a bizottságot kényes helyzetéből.

Tolsztoj tisztában volt vele, hogy élete nincs összhangban tanaival s ezt folyton gyengeségével mentegette, valahányszor hívei s különösen a parasztok figyelmeztették rá. Nem merte a kényelmes, bűnös életet a szentek nehéz, nélkülözésekkel teljes életével elcserélni. A parasztok folyton kérték, hogy legyen már végre paraszttá s ne csak prédikálja, hogy mindenkinek paraszttá kell lennie. Mikor végre halála közeledtét érezte, elhatározta, hogy szépen fog meghalni. 1910. október 28.-án megszökött hazulról s 10 napra rá az ásztrápovi pályaudvaron meghalt. Kétségtelen, hogy ő - a szépség megtagadója - szépen akarta befejezni életét, de ha pár évvel előbb rejtőzik el a világ szeme elől, akkor nagy tett, talán hőstett lett volna részéről, most azonban egyszerű készülődés volt a halálra.

Úgy fogom föl tehát futását, mint a művészethez való visszatérést, az agg költő utolsó művészi fellobbanását, tévedésének öntudatlan beismerését. A művész lelke ébredt föl benne s mint az erdő nemes vadjai, magányosan, minden kíváncsi szem elől elzárkózva akart meghalni, hogy ne lássák halálvergődését. Tragédiája abban rejlik, hogy ez nem sikerült neki, de mégis rajongó, elfogult szemeken kívül más nem látta, hogyan vonaglott teste, hogyan hagyta el a művész lelke a hitvány porhüvelyt. Tolsztoj Alexandra följegyzései után is ez a hitem.

Tolsztoj egész valláserkölcsi felfogásának csak egy pontja van, amellyel mindnyájan egyetértünk, hogy t. i. belső életünket a külső elé helyezzük, ami azonban nem új, hiszen minden vallás ezt tanítja. alapgondolata helyes, de sem formáját, sem vallását és következményeit nem fogadhatjuk el, egész vallási és társadalmi rendszere egy lángelme sajnálatos eltévelyedése. Ez azonban semmit sem von le a költő , a művész értékéből. A napnak is vannak foltjai, mégis beragyogja az egész világot. ne a foltokat, ne vallási és társadalom tudományi, hanem költői műveit olvassuk s akkor csodálattal fogunk meghajolni nagysága előtt.

Az orosz közvélemény nem vette komolyan a költő futását s többet nevettek, mint csodálkoztak rajta. Alexandra csak a rajongókat látta maga körül s így nem tudta, hogyan gondolkoznak mások az apja tettéről. Mégis, amikor okt. 31.-én, tehát három nappal a Jásznája Poljánából való futás után vonatra szálltak s Asztápovo felé utaztak, volt alkalma a közvélemény szavát is hallani. "Az összes utasok...újságot olvastak. A beszélgetés Tolsztoj Leo Nikolájevicsnek Jásznája Poljánából való elutazása körül forgott.

Két fiatalember ült velem szemben cigarettával a szájában. Szavaik a szívembe nyílaltak, olyan durván s könnyelműen beszéltek az apámról.

- Szép kis csíny az öreg részéről - mondta az egyik. - Nem igen fog tetszeni Andrejevna Szofiának, hogy csak úgy , se szó, se beszéd elillant a szobából, - tette hozzá ostoba nevetéssel.

- Ezt kapta nagy szerelméért - mondta a másik, - úgy látszik, hogy a szerelme nem volt nagyon édes...nemsokára megtudták, hogy Tolsztoj ugyanazon a vonaton a közelükben utazik s zavartan hallgattak" (174-175. I.)

Hogy az orosz nem tudja megérteni, miért hagyja el a házát egy öreg ember, minden egyéb magyarázat helyett, egy olyan legendát mesélek el, amelyet minden tanult és tanulatlan orosz ismer, amely tehát híven tükrözi vissza az oroszság felfogását s amelyet Tolsztojról is költhettek volna, ha nem lett volna meg már századokkal előtte.

Sokat elmélkedett Szvirid azon, hogyan rendezze be földi életét. Csupa gond, csupa küzdelem az élet, nincs szeretet az emberek szívében s ezért rosszabbul élnek, mint a farkasok. Elhatározta tehát Szvirid, hogy csakis lelke üdvösségének fog élni. Botot vett a kezébe s elindult a pusztába. Hanem volt felesége s gyermekei is voltak.

Elhagyta házát s családját s elindult a puszta ellen. Amint megy, mendegél, találkozik egy ősz, öreg emberrel.

- Hová mégy te, jó ember? - kérdi az öreg.

Szvirid mindent elmondott neki. Kifejtette, hogy az emberek nem élnek az evangélium szelleme szerint, ezért a pusztába vonul s belső életet fog élni.

- Nem jól teszed, Szvirid. Ki fogja fölnevelni gyermekeidet? Kívüled másnak semmi köze hozzájuk. Menj vissza s neveld föl előbb gyermekeidet.

És eltűnt az öreg, mintha a föld nyelte volna el.

Gondolkozott Szvirid. Habozott egy ideig, azután visszatért s úgy élt, mint azelőtt. Még jobban megismerte az életet és még többet vétkezett.

Fölnevelte gyermekeit s azután újra kezébe vette a botot s elindult a puszta ellen. Ment, mendegélt s újra találkozott az öreggel.

- Mit csinálsz, Szvirid? Hová ballagsz? - kérdi az öreg. - Igaz, hogy fölnevelted már a gyermekeidet, hanem ki fogja dajkálni az unokáidat, gyermekeid kimennek a mezőre dolgozni, ki marad az unokáid mellett?

Alighogy kimondta, eltűnt.

Megállt Szvirid és sokáig gondolkozott. Eszébe jutottak unokái, kellemes volt füleinek a vidám gyermekcsacsogást hallgatni. visszatért és fölnevelte az unokáit.

- No, most már mehetek, - gondolta magában. - Elvégeztem minden földi dolgomat, mostmár csakis magamnak fogok élni.

Elbúcsúzott a feleségétől, a gyermekeitől s az unokáitól, hátára kötötte batyuját s a puszta felé csoszogott. Mostmár senkivel sem találkozott. Sokáig ment az öreg, míg végre egy remete barlangjához ért. Bemegy s csodálkozva látja, hogy az az ősz, öreg, hosszú szakállú remete áll előtte, akivel már kétszer találkozott.

- No, Szvirid, mégis eljöttél?

- Igen, öreg napjaimat istennek tetsző módon akarom leélni.

- Jól van, - felelte a remete. - Vedd ezt a baltát s vágd ki azt a kis fenyőligetet.

Elment Szvirid az erdőbe s belevágta baltáját az első fába. hanem a balta lecsúszott; a fa törzse aranyból volt. Visszatipegett a remetéhez s mondta, hogy a fát nem bírja kivágni.

- Várj egy kicsit, - felelte a remete, - később könnyebben fog menni.

Fölkel másnap Szvirid, veszi a baltáját s kimegy az erdőbe. Belevágja a fába s csodálkozva látja, hogy már csak a fa gyökere van aranyból, a törzse s az ágai pedig zöldellnek. abbahagyja a munkát, visszamegy a remetéhez s elmondja, hogy mit látott.

- Várj még egy kicsit, - felelte a remete, - holnap már könnyen fog menni a munka.

Kimegy másnap reggel az öreg, belevágja fejszéjét az első fába s csupa korhadt forgács repül szanaszét. Abbahagyja a vágást, visszatipeg a barlangba s elmondja, hogy már elkorhadt a fa, nem kell kivágni, magától is kidől nemsokára.

- Úgy bizony, - felelte a remete. - Ez a te életednek a képe. Ha először jöttél volna, aranyat ért volna a cselekedeted, ha másodszor jöttél volna el, ezüstöt ért volna, de most nincs értéke a futásodnak. Az ilyen öreg otthon a kemencén imádja az Istent.

és nem fogadta be a barlangba Szviridet.

És Tolsztoj is háromszor indult el hazulról a puszta ellen.

 

[+] Tolsztojs Flucht und Tod. Geschildrt von seiner Tochter Alexandra. Herausgegeben von René-Fülöp Miller und F. Eckstein. Bruno Cassirer, Berlin, 1926. 250. I.

[*] Az orosz irodalom története c. sajtó alatt levő - 1926 elején megjelenő - munkámban részletesen foglalkozom ezzel a kérdéssel.