Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám
Ez, ez a kínok koronája
Szenvedni a tulajdon bűnödet
Nem, arról nem tud egy teremtett lélek
Se pap, se kedvenc nő, se hű barát
Ajkad mélységes émelyt panaszol
S megromlott szíved nem lehet kihányni
S nem kapsz országot hol feledni tudnál
Nap hold örökké razziáz reád
Szélvészes fák szörnyülködnek feletted
S te túl kívánnád élni a világot
Merengve érthetetlen perceden
Ez az mi sétádon fejed lenyomja
Az orchesterből ez dördül füledbe
Ez fogja meg szemed ha olvasol
Köhintsz a csendben és magadra eszmélsz
Ki is vagy és mit műveltél magaddal!
Óh, szenvedés mi rád gyűl mint a háj
legesleggyöngítőbb malária
Kórháza sincsen és nincsen neve
Megőrültél s nem venni rajtad észre
Amint nem látni hogy bolyong pupillád
Éjféli tón, ahol sápadtan úszik
Elűzött boldogságod hattyúja
jaj csak bűnhődni! a segítő sóhajt
Elvonni szádtól mint korsót a rabtól
A tükröket sunyítva kikerülni
Vagy jó sokáig szembesíteni
magad magaddal, megfogózva nézni
A tükröt, a pokolnak ablakát
S borzadni hangodtól mikor nevetsz
Cukros csókodtól elfordulni búsan
És felhorkanni bájos álmaidból
S leköpni tolvaj sóvárgásaid
S elhinni s fel nem fogni sohasem
hogy ez te vagy s együtt maradsz magaddal
Egész nap és álmodban éjszaka
S a föld alatt a sírban összezárva