Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Hammerschlag János: Bach művészete

Hammerschlag János: Bach művészete [+]
A Bach-i műalkotás jelentősége

A lángész a történet filozófus [*] elképzelésében úgy jelenik meg, mint hatalmas természeti tünemény, amelyben egy egész korszak szelleme komprimáltan bennfoglaltatik és roppant erőktől hajtva jut kifejezésre. Egyszóval mint vihar, amelyet a légkör feszültsége idéz fel és amely elementáris kirobbanás útján kiegyenlítést, megoldást és megváltást hoz létre. Eszerint a tömeg és a lángeszű egyén, mint az evolúciót szolgáló két egyenrangú tényező áll szemben egymással. Míg azonban az emberiségnek az anyagiasra irányuló törekvése a gyakorlati élet nagyjainak tetteiben többnyire egész brutálisan, gyakran pedig az etikai elvek és gátlások mellőzésével jut fölszínre, addig a zseniális művészben összetömörül egy egész korszak ideális törekvése, minden metafizikai vágyakozása, a kívánság, hogy az anyag bilincseitől nem gátoltan magát a Szép és Igaz - e klasszikus értelemben azonos fogalmak - kultuszának adhassa át. A zseniális művész, aki magasabb és tisztább régiókba való törekvésünknek kifejezésére hivatott, saját személyében is kell, hogy mint felsőbbrendű, tiszteletet és szeretet parancsoló lény jelenjen meg előttünk. De ami őt szeretetünkhöz és tiszteletünkhöz leginkább közel hozza, talán épp a tökéletlensége, a meghasonlottsága, a gyarlósága, az embervolta: ő, az isteni valóság és isteni küldetés edénye, gyönge, vértezetlen ember is egyúttal, s mint ember a földi útra rosszabbul fölszerelve indul, mint a többi milliók. Azért kell kálváriát járnia. Jött, hogy nekünk megváltást hozzon és magának is küszködnie kell a megváltásért. A művész, hogy küldetését tisztán betölthesse, kénytelen felvenni a harcot minden ellenállással, amelyet az emberi önzés - saját és a külvilág önzése - elé tornyosít.

Mint jelenség, Bach János Sebestyén első tekintetre úgy hat, mint valami imponáló, nagyszerű emberfölöttiség. Féken tartott erő hatalmas áramlása - temérdekség és rend. "Mintha csak az örök harmónia önmagával társalogna" - Goethe szavaival élve [*] - tehát mindenek előtt harmónia az, ami itt előtérbe lép, a forma hatalmának meghódoló képesség. Az első benyomás tehát az, hogy itt egy férfi, felülemelkedve a földi zűrzavarokon, egészen elmerült a mennyei hatalom imádatában. De ha közelebbről megnézzük, akkor rádöbbenünk, hogy ez a nagy ember, a földhöz ragadtság tudatában, napról-napra, óráról-órára harcol és epekedik a megváltásért. Száz meg száz áriájából és kórusából újra meg újra kihangzik a vágy: Bűneim bilincseiből kiszabadulni. ("Von den Stricken meiner Sünden mich zu entbinden.") [*] Hol fájdalmas kétségbeeséssel, hol reménykedve a biztos győzelemben, hol szeretetet koldulva, világtól elfordult átszellemültségben, hol megint keményen és fegyver csörtetve, a hitharcos vértezetében, aki síkraszállt, hogy legyűrje a leghatalmasabb ellenségét. önnönmagát. "Pokol sárkánya, megszületett a győző, ki fejedet széttapossa." [*] Vagy: "Végre, végre lerázom a jármot..." [*] Minden művében újra meg újra, állomásról- állomásra bejárja a megváltás kálváriás útját. Hogy önmagunkban kiteljesedhessünk, előbb le kell győznünk önmagunkat - a napkeleti bölcsességnek ez az ősi tétele Bachon éppúgy uralkodik, mint Beethovenen. Ám, amíg Beethoven, az optimista, hisz benne, hogy az ember a szeretetben letudja bírni önmagát, hogy az örömben az emberek mind testvérekké válhatnak, addig Bach, a dogmatikus hívő szkepticizmusával, tudja, hogy csak a halálban lesz szabaddá az ember. De azért nem feneklik meg a szkepticizmusban. Számára e világ dolgai új értéket nyertek - a hasonlat értékét. Az, ami Goethenél a vég bölcsessége, konklúzió, legvégső megismerés, hogy minden, ami mulandó, csak hasonlat ("Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss"), az Bachnál kezdeti helyzet, alapfeltétel, kiindulás. Bach az innenső világ dolgainak egyáltalán nem tud elsődleges értéket tulajdonítani, csupán szimbólikusat. És így a zene, a legszimbolikusabb művészet, [*] az ő vezetése alatt mintegy gátlás nélkül adhatja át magát rendeltetésének. Bach kifejezési módja, technikai készsége egész a legapróbb rekvizitumokig, nem egyéb, mint szimbólumok gyűjteménye, - a legkisebb díszítőfigurától, az arabeszk szimbólumok gyűjteménye, - a legkisebb díszítőfigurától, az arabeszktől föl a leggigászibb építési tagolásig. Az új zene esztétika fölfedezte Bachban a hangfestőt. Schweitzer igen elmésen még leltárba is szedte Bach hangfestő motívumainak egész arzenálját. És elvitathatatlan, hogy Bach a plasztikus kifejezés keresése közben gyakran él közérthető képes ábrázolással. Motívumok, melyek egy férfi lépteit, vagy egy tömeg zsivaját, vagy egy kígyó vonaglását, vagy az ember sóhajtását, rémületét, ujjongását a realisztikus hang-, vagy ritmus utánzás eszközeivel fejezi ki, éppúgy megtalálhatók nála, mint a képes kifejezési mód, amint teszem föl- és lefelé haladó dallam vonalak hatása ebben: "Wer sich erhöht, der soll erniedrigt werden." [*] (Aki magát fölmagasztalja, az meg fog aláztatni.)

A Bach-művek ilyen alapon való elemzése természetesen könnyen ragadta túlzásokba az esztétikusokat. Sohasem szabad elfelejteni, hogy Bach teljes tudatossággal csak jelezte ezeket a dolgokat. Máskülönben nem esett volna nehezére - a realisztikus hangfestő eszközök akkori, éppen nem megvetendő fejlettsége mellett - hogy még világosabban éljen a zajutánzás és általában a hangfestészet fogásaival. Csakhogy Bach zenei nyelve lényegében szimbolikus nyelv és a formális architektúra eszközeivel dolgozik. Mindig zárt formára, szimmetriára, áttekinthető tagolásra, kerekdedségre törekszik: más szóval stilizál. Őnála is kifejezhet valamit önmagában a különálló egység, a részlet, zenei műszóval élve: a motívum, de a jelentősége csak aránylatban, relációban, hasonlatban bontakozik ki. Csak az egyes részek egymáshoz való vonatkozásában, viszonylatában van meg az egész darab értelme. És maga ez az értelem is, legbenső valójában, csak szimbolikus. A zenének ezt a szimbolikus lényegét, amelyet mindenféle esztétizálás hasztalan próbál szavakba foglalni, legtisztábban egy történet filozófus meghatározása jellemezte (lásd ennek a tanulmánynak mottóját), legszebben pedig egy költő szava: [*]

Leben athme die bildende Kunst,
Geist fordre ich vom Dichter,
aber die Seele spricht
nur Polyhymnia aus.

(Életet árasszon festmény és szobor,
költőtől szellemet várok;
a lélek tiszta beszéde
csakis a zenében él.)

Bach művészetében ez megvalósulásra jutott. Valamint egy gótikus templom építőmestere építményének szellemét nem fejezheti ki pusztán, mondjuk, angyalok vagy ördögfiókák százszorosan alkalmazott képes ábrázolatával, hanem ezeket a figurákat csupán segéd csapatokul sorakoztatja fel, - ugyanúgy Bachnál a kifejezés súlypontja az építészeti szimbolikában van. Azzal, hogy Bach művészetének architektónikus jellegére utalunk - ami csak gyarló kísérlet arra, hogy a szavakkal meghatározhatatlant kínálkozó hasonlattal tegyük érthetőbbé, - természetesen nem akarjuk érinteni az érzelmi tartalom kérdését. Itt nincs rá mód, hogy mélyebben behatoljunk ebbe a kérdésbe, amely nemcsak a Bach-esztétikának, hanem a modern zene esztétikának általában leghevesebben vitatott területe. Csak utalunk arra, hogy példának okáért H. Goldschmidt [*] - Dessoir-ra támaszkodva - Schweitzer és Pirro Bach-kutatók egész "érzés esztétikáját" közönséges "félreértésnek" nyilvánítja, ugyanakkor pedig maga is a Bach-fúgák "osztályozásával" próbálkozik, megkülönböztetvén olyanokat, amelyeknek "érzés tartalmuk van és olyanokat, amelyek nem tartoznak az "érzésből fakadó" zenéhez.

A zene mindig a kedély szülötte, tehát kiválóan érzelmi jellegű valami és mindig azokat a régiókat választja célul, amelyekben az igaz és Szép Schiller-értelmében [*] azonos fogalommá olvadnak össze. Bach egész oeuvre-jében nincs egyetlen taktus, amely ne a kedély legmélyéről fakadt volna. És az egész zenetörténetben nincs még zene, amely, mint Bach János Sebestyén zenéje, annyira megközelítette volna a művészet eszményét, a Szép és az Igaz titokzatos azonosságát.

 

[+] Szerző Bach-életrajza karácsonyra jelenik meg a "Kultúra" kiadásában.

[*] Carlyle, Burckhardt, Gundolf.

[*] Goethe és Zelter levélváltása.

[*] János-passzió.

[*] Kantate Nr. 40.

[*] Kantate Nr. 56.

[*] Kastner: "Die Moral der Musik."

[*] Kantate Nr. 47.

[*] Schiller: Die Tonkunst.

[*] Goldschmidt: Die Musikaesthetik des XVIII. Jahrhunderts.

[*] Orgelwerke (Peters) Bd. V.