Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő
A most elhunyt "operett király"harmad magával osztozott a régi Straussok, a Millöckerek, a Suppék örökségén, a bécsi operett birodalmán. Sőt a Fall-Strauss-Lehár triászhoz az utolsó tíz-tizenöt évben negyediknek a pesti Kálmán Imre is csatlakozott, hogy mint mindhármuk ügyes kezű, számító fejű tanítványa, fortélyaiknak ravasz és leleményes ellesője, külön tartományt szakítson ki magának a tapsok és dollárok e még mindig ki nem bányászott Kaliforniájából. Náluknál kisebb képességű vagy szerencséjű conquistadorok is egészen jól boldogulnak az aranymezőkön s a műfaj alkonyát buzgón beharangozó jóslatok , a francia s az újabban jelentkező olasz és amerikai konkurencia ellenére, tartja magát a nagy finálés, slágertáncokra és "Mitsingen"-re kihegyezett, század eleji, bécs-berlin-budapesti stílus. A matematikai képletté kivonatolható librettó-sablon - a francia vígjáték háromszögéhez hasonlóan - a primadonna- bonviván-szubrett-táncos-komikus négyszögét formálta ki alapidomnak. E négy sarokpillér körül csoportosul az esetről esetre változó, de nem mindig változatos "Aufmachung," amibe beleértendő a cselekmény minden fordulata, bonyodalma, trükkje, a bécsi művész kávéházakban börzei árfolyamon vesztegetett "Grundideé"-vel együtt.
Mint alkalomszerző és egyben ugródeszka a komponista számára, kitűnően bevált ez a recept; mint színpadi élmény, intelligens néző számára gyakran elviselhetetlen a bornírtságával, az alantas tömegízlésre sandító, átlátszó spekulációjával. Igazi író, aki a sablont felfrissíthetné, sajnos, ritkán áll kötélnek azzal a kilátással, hogy a normális feles-tantiemen mélyen alulmaradó százalékos arányban osztozkodjék a zeneszerzővel a dicsőségben, ugyanakkor, amikor az esetleges bukás ódiumát - méltán vagy méltatlanul - többnyire majdnem százszázalékosan neki magának kell viselnie. Így hát jobb-rosszabb librettó-iparosokra szorulnak a legkiválóbb komponisták is és csak egy-egy, véletlenül jól talált sujet, vagy más szerencsés eventualitás jóvoltából kapni ezen a téren valami jót és érdekeset. Azonkívül a beérkezett komponisták, hogy az "üzemből" ki ne kapcsolódjanak, sűrű termelésre kényszerülnek. A nagysorozatú előadásokra alapozott színház-üzlet sodrában a legnagyobb operett siker is aránylag hamar kifullad, mint divatcikk legföljebb három-négy év alatt kiéli magát: hiszen lüktető ere, formai gerince a tánc is - a Bostontól a blues-ig - szinte évről évre ritmust és divatot cserél. Így bizony az operett zeneszerzők nem is lehetnek túlságosan válogatósak librettók tekintetében.
Lehet-e ebben a hibridségében megcsontosodott, eredetében, eredményeiben - valljuk be - nem éppen rokonszenves műfajban maradandó értéket alkotni? Lehár a Víg özveggyel, a Luxemburg grófjával, a Herceg kisasszonnyal, Oscar Strauss a Varázs keringővel és Fall leginkább az Elvált asszonnyal, megmutatták, hogy lehet. Ha szabad a múlt század végén virágzott francia romantikus opera és a mai bécsi operett között analógiákat keresni, akkor Strauss talán Gounod-val és Thomas-al, Lehár talán Delibes-el hozható vonatkozásba, Fall pedig ilyen beállításban határozottan Bizet-el. (Mind ez nem akar értékmérő összehasonlítás lenni.)
Strauss az ó-bécsi hagyományban gyökeredzik; az ó "Varázskeringő"-je (a legremekebb operett-keringők egyike,) modernebb élan-nal csakugyan a Strauss-Lanner-féle valcerek varázsát leheli. Lehár a maga szláv-magyar érzelmességét és tüzét mint exotikus dulcsászát elegyíti a bécsi operett hős zsardinettója közé.
Fall köztük a legvilágfiasabb, legátfogóbb, leguniverzálisabb szellem. Racionális művész, aki biztos tudatossággal fogja marokra az operett formai konglomerátumát, felsőbbrendű iróniával keveri és egyensúlyozza ki a műfaj hagyományos hatás elemeit: a szentimentális "szívhez szólást" és a groteszk humort, megtoldva ezeket a travesztáló komikummal. Ragyogó muzikális készség birtokában mindig tiszta munkát végez az ensemble-ok és finálék bonyodalmaiban is, stílusban, faktúrában inkább a vígopera felé tendálva; nem úgy mint Lehár, aki gyönge óráiban naivul elárulja örök nosztalgiáját az olasz-francia melodráma után.
Fall tökéletes művészete, ahogy a színpadi szituációból szervesen építi ki a zenei élmény, a drámai kifejezés, az intellektuális ötlet egybekapcsolódó háromságát, - színtiszta expresszionizmus, ha a szót szigorúan etymológikus értelmében használjuk, lefosztva róla az "izmus" napi jelentőségű sallangjait.
Fall színpadi muzsikájában a szándéknak a kivitellel, az affektusnak az effektussal való tökéletes kiegyenlítettsége a legnagyobbak művészetével rokon. Ott, ahol tehetségéhez és gusztusához méltó szövegkönyvet komponálhatott (ilyen a kivételesen talentumos Victor Léon "Geschiedene Frau"-ja,) a maga finoman gunyoros, mégis telivér génre-jében hibátlan remekmű került ki a keze alól.