Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
(Bemutató a Vígszínházban)
John Galsworthy gyakran használ fel egy rendőri tényt darabjai elindítására: eltűnik egy tárgy, kitör egy sztrájk, ellopnak valamit stb. A nyomozás során kifejlik az esemény, ő pedig a rendőrséggel együtt keresi az igazságot, elénk tárja embereit, kik szenvedélyükben megmutatják igazi arcukat. Pártot sohasem foglal, legalább közvetlenül nem. Úgy tetszik, számára maga az igazság-keresés a cél. És a költő beéri azzal, hogy embereket teremt. Eszközeiben, akár drámát ír, akár regényt, rendkívül előkelő, rokonszenves. Megtartja a távolságot maga és alakjai között, nem ugrik eléjük, nem vág szavukba, hagyja, hogy a semmis esetből alakuljon ki a darab, a semmis párbeszédekből a stílus. Épp ezért mindig egy mester közelét érezzük. A látszólag könnyedén odavázolt jelentek mögött írói biztonság rejlik, a tárgyilagosság mögött lélek.
A gazdag zsidó ezer fontját ellopta az angol keresztény úriember, kit ellenfele leálcáz, társadalmilag tönkretesz, öngyilkosságba kerget. Mind a ketten egyaránt alacsonyrendűek. Ez a zsidó zsugori, dölyfös és embertelenül ragaszkodik tételes igazságához, ez a keresztény tolvaj, gőgös és embertelenül ragaszkodik kaszinói becsületéhez. Két vad előítélet kel ölre egymással. A pompásan megírt, izgalmas jelenetsort érdeklődéssel követem. De folyton arra kell gondolnom, hogy e két közönséges alak akkor is hasonlóan cselekedne, ha véletlenül egy fajtához tartozna. Miért nem mutat az író olyan zsidót, kinek nemcsak az fáj, hogy nem juthat be az urak klubjába s olyan keresztényt, kit nem alacsonyít el ennyire a bűn és elfogultság, szóval kevésbé korlátolt, tisztább embereket? Ekkor a külső küzdelem nyilván lanyhább lenne, de tételét, melyet meg akar világítani, talán sikeresebben, élesebben igazolhatná be, mint ezen a kivételes, kórtani eseten. Így az, amit a kérdést illetően közöl velünk, jórészt általánosság. Mi, kik-e földrajzi ponton, akarva nem akarva, sokat gondolkozunk erről, idevonatkozó megfigyeléseit többnyire halványnak találjuk, amint halvány lenne az a dráma is, melyet egy magyar drámaíró írna az angolok és írek között lévő ellentétről.
Az előadás olyan tökéletes, amilyent színpadjainkon ritkán láttam. Jób Dániel ihletes rendezője az efféle daraboknak. Sehol ilyen együttes nincs. Egy lélegzetvételnyi csöndet is érezni. Törzs kitűnő, Lukács Pál az elfojtott indulatával, úriasan-fegyencesen kurtára nyírt hajával - kísérteties. Egyetlen kifogásom, hogy néhány mellék alak túlságosan kabinet figura, nagyon ki van dolgozva. Ha ilyen kabinet figurákat látunk az életben, fölkiáltunk. "ezek a színpadra valók!" De ha színpadon találkozunk velük, akkor nem gondolunk az életre. Egy kis tompítás nem ártana.