Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
A Pallas kiadása
Nehéz a Kritika szemüvegén vizsgálni azt, aki emberileg közel áll hozzánk. A lencse, mely a messzeségeket éles és tiszta körvonalakban rajzolja elém, mihelyt olyan valaki felé fordítom, aki közvetlen mellettem áll, elnagyolt és ködös képet fog mutatni s a látást inkább akadályozza, mint segíti.
A költő, akinek könyve itt fekszik előttem, volt tanítványom és régi barátom; nem lehetek a legalkalmasabb, kritikai képet adni verseiről; emberi kedvessége nehézzé teszi, hogy csak a költőt lássam benne; ahogy bizonyára nehezünkre esnék, hogy pl. a Föld nevű bolygóban ne lássunk egyebet, mint csak a csillagot!
Mégis nem állom, hogy pár szót ne mondjak Komjáthy verseiről, mikor először lépnek könyvben és seregben a világ elé; noha egyenként biztosan sokat ismer már közülük, aki a magyar líra újabb jelenségeit figyelte.
Fiatal költők mindig türelmetlen várják az első könyv elindulását: mintha a versek, mint a katonák, csak seregben volnának hatalmasok; de valóban igaz, hogy erősebbek a versek seregben, mint színek színek mellett, melyek együtt egy arcképet adnak; s a lírikus, született exhibicionista, nem verseit akarja mutatni, hanem magát.
Komjáthy szemérmes a magamutatásban; ízlése, távol az eredetieskedéstől, inkább a hagyományos eszközökhöz nyúl vissza s néha a konvenciós rímtől vagy szótól sem irtózik. Ilyen ízlés konzervatívvá tesz; s csakugyan konzervatív ő kortársai között: átmenve bár azon az iskolán, amit a Nyugat irodalma jelentett az új nemzedéknek. Igazi mesterét mégsem a Nyugat írói között kell keresni: igazi mestere Vörösmarty, tompatüzű szavaival, filozofikus s mindig végtelenségek felé polarizált dikciójával, akinek bölcselmes és retorikus nagy verse annyira különbözik a magyar líra későbbi ideáljaitól: a józan Arany, a könnyű Petőfi, a felkiáltójeleket kerülő Ady ideáljaitól.
Komjáthy is "a végtelen felé" gravitál s éppen ez határolja őt el legjobban kortársaitól: szemben az Ady-iskola "életes" költészetével, ő inkább az életen túli dolgokra csüggeszti tekintetét s az életet is ezeknek világításában látja: a halál, az örökkévalóság világításában. Van ebben valami dekadens íz; Komjáthy költészete csakugyan még a dekadens éra költészetére emlékeztet; külföldi minták közül Baudelaire áll hozzá legközelebb, a halál és az érzéki szerelem költője. A halál és az érzéki szerelem, filozófikusan összefüggő mélységek, fő motívumok Komjáthynál is, egymást színezve a végtelenség hátterében.
Komjáthy matematikus: hideg tudomány a laikus szemében. De a hozzáértő tudja, hogy matematikában mély líra és metafizika van: a matematika nem idegen a költészettől és zenétől: fantázia szüli mint a költészetet s harmónia-vágy mint a zenét. A matematikus és költő egy és ugyanaz Komjáthyban: egy ember, érző és gondolkodó parány a sötét végtelenben.