Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Hogy miképpen esett áldozatul Zádor Jenő hivatásának, hogy a lapcsinálás irama, egy alapjában sekélyes, de sok ágazatú szellemi üzem szüntelen táplálásának és egységesítésének feladata, életveszedelmes exponáltsága és mindezen felül a szubjektív odaadás, amely a szenvedélyes újságírót leginkább pusztítja, - mint kergették napról-napra közelebb végzetéhez: bár tragikusan igaz, a kívülállókhoz mégis a műhely romantika elcsépelt nyelvén szól. Pedig az e fajta tragikum annyira egyféle, menetrendje olyan banálisan változatlan, hogy minden újságíró, ha csak nem vetődik idejekorán szárazra a politika, vagy közgazdaság zöldellő partjain, a saját nekrológját is megírja, amikor halott társának koporsóját használja íróasztalul. Az újságíró nekrológját, nyomdai nyelven szólva "állva lehet hagyni" és csak a neveket kell behelyettesíteni. Zádor Jenő tragikuma is szabályszerűen bonyolódott le: a mai Magyarországon az újságírónak így kell elbuknia, fiatalon, tehetségesen, képességeinek nagyobbik és nemesebb részét szélnek eresztve, betege, koldusa - de azzal a posthumus elégtétellel, hogy "páratlan oldalon"közlik a búcsúztatóját és a rutinos szónokok a magyar szellemi élet pótolhatatlan veszteségét siratják benne.
Nem is arról a Zádor Jenőről akarok itt megemlékezni, akit az újságírás harmincnégy éves korában testileg lemészárolt, hanem a másikról, akiben a zsurnalisztika elmémitotta az írót. A közepes író és az újságíró között sokszor csak árnyalatbeli különbség van, az egyik, vagy másik készség túlsúlya tesz valakit zsurnalisztikus íróvá, vagy irodalmias újságíróvá. Zádor Jenő azonban ezt a két jelleget nem tudta összeboronálni és írói predesztináltságát melankolikusan feláldozta az újságírás kénytelenségének. gazdasági okokból szinte tudatosan deklasszifikálta magát újságíróvá. Amikor szerkesztői székéből éveken át közvetlenül irányította és figyelte tiszteletreméltó, hasznos munkát, amely egy napilapot létrehoz, amikor állandóan a tetszőségtől, momentán ötletektől korrumpált zsurnalisztikai rutinját, felszínességét és felelőtlenségét érezte maga körül - sőt idővel saját magában is, - hirtelen elérhetetlen messzeségbe és tisztaságba tolódott tőle a diszpozíció, amelyet az írói teremtés előfeltételének tartott. Úgy vélte, nem tudja többé levetni beszennyezett sarúját, nem tud többé igazi áhítattal bevonulni a művészi alkotás szentek-szentjébe. Alaptermészeténél fogva könyörtelen kritikai szellem volt, a legnagyobb igényekkel lépett fel mindenkivel szemben, de tízéves újságírói pálya után elsősorban saját magát tartotta alkalmatlannak arra, hogy írói pretenziókkal álljon a nyilvánosság elé. Azt hiszem kissé túlértékelte az úgynevezett "teremtő ihlet" lelkiállapotát, ifjúi miszticizmussal hitt a sugallatban és főképp közveszélyes kuruzslónak tartott mindenkit, aki "halandzsázott", aki stílus rutinnal, ügyesen megtévesztő gondolat játékával és néhány adat megcsillogtatásával szólt hozzá irodalmi, művészi, vagy társadalom tudományi kérésekhez.
Ám, ha néha mégis nekibátorodott, éreztette velünk: milyen kár, hogy ettől a kényszerképzettől, ettől a "Verkleinerungswahntól" nem tud menekülni. Leggyakrabban olvasmányairól számolt be: a kiolvasott könyv új felületet kapott megvilágításában. Szeretett az olvasó egyszerű., alárendelt pózában háttérbe nyomulni, de irodalom elméleti és esztétikai szempontjai ritka eredetiséggel és szabatossággal tűztek át stiláris szerénységén, pretenziótlan modorán. Novellái, amelyeknek tekintélyesebb része kéziratban maradt, szintén olvasmányait követték nyomon. Szerette kedvelt íróinak élet fragmentumait bizonyos intenciók szerint tovább fejleszteni, kibontani belőlük a törvényszerű tragikumot: hogy döglik meg a valamirevaló ember kora rabkosztján és szalmazsákján, hogy csattogtatja fogát a társadalom az ellentmondók és gyengék felé.
Zádor Jenő az angol irodalomban találta meg ideáljait: Swiftet és Dickenst. Swift szabta meg egyéni élet szemléletét. Már eredendőleg szigorú, kritikus tempramentum volt és ez az alapvonás idővel mizantrópiává, végül swifti értelemben ember undorrá fajult. Az embertől való patologikus irtózását nagymértékben szerkesztői pályájának tulajdonítom: hiszen napról-napra felvonultak előtte a hipokrízis, a társadalmi, politikai sarlatánizmus, a közgazdasági kalózkodás, az irodalmi svindlerség bajnokai, a harupexek, akik leplezetlenül megmutatták magukat a szerkesztői pulpitus előtt és összenevettek a szerkesztővel, abban hitben, hogy ő is a bandájukból való. A cinikusok és csalók végeérhetetlen felvonulásától kapott erkölcsi gyomorfájást, krónikus csömört, ettől lett hitetlen, illuziótlan, rideg és zárkózott és talán ezért is rekedt benne sok minden, amit Berzsenyivel szólva magába fullasztott. "Gyömbért hoztam, nem nektek való."
Swifti életszemléletének vigasztalanságából menekült Dickenshez, Dickens jóságának, gyengédségének költészetéhez, társadalmi és erkölcsi igazságérzetéhez. Csak megbocsátani nem tanult meg Dickenstől. Az utolsó pillanatig fanatikusan ragaszkodott ahhoz a rögeszméhez, hogy az ember élete és boldogulása ellen összefogtak mindazok a metafizikai erők, társadalmi tényezők és körülmények, amelyeknek az ember élete és boldogulása függvénye. Nem tudta energikusan levonni a konzekvenciát: nem lett forradalmár, hanem elbújt utálatának városvégi, szögesdróttal körülvett házába. A tuberkolózis azután rátalált az utat mutatott halálnak, aki az újságírók közül is leginkább az éjjeli szerkesztőket tartja szemmel.