Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Romain Rolland:A szerelem és Halál Játéka
Mikor a függöny felmegy, kis társaság van együtt: két fiatal asszony (Sophie de Courvoisier és Lodoiska Cerizier,) egy fiatal leány (Chloris Soucy,) egy fiatal tiszt (Horace Bouchet) és egy idősebb férfi (Denys Bayot,) közben Grétrynek "Az ártatlanság visszatér" kezdetű Nemzeti Körtáncát éneklik.
Denys Bayot (Kifulladva próbál kiszabadulni a körből): Kegyelem, ifjúság!
Chloris, Lodoiska, Horace. nem, nem, még egy fordulót!
(Az aggastyán, ki fél kezét már kiszabadította, de a másik még fogva van, visszatér a színre, maga után vonszolva az egész csapatot, amely tovább énekel. Ledűl egy karosszékbe és nevetve lélegzet után kapkod, a három fiatal újabb csúfondáros körtáncba kezd körülötte Grétrynek egy másik dallámára: "A szabadság fájának ültetésé"-re.)
(Chloris dal kíséretében koszorúvá hajlított orgonaágat tesz az aggastyán fejére.)
(Chloris, Lodoiska, Horace énekelve:)
"Láttára pezsgőn járja át
Új élet a vénség fagyát
Lombjából ezüst homlokon
Füzért a fiak keze fon...
Sophie: Öreg barátom, mindjárt megszabadítom. El innen, bolond fiatalság, hagyjátok legalább lélegzetet venni. Táncoljatok, sürögjetek, forogjatok, perdüljetek! Mi kilépünk a forgatagból, mi koros emberek...
Denys: Tiltakozom! Koros csak én vagyok.
Sophie: Önző!
Horace, Lodoiska: Mindnyájan tiltakozunk! Ez tréfa csak!
Sophie: Már túl vagyunk az út felén (Denys Bayothoz.) Hiába is tiltakozik, az ön pártjához tartozom.
Denys, Bayot: Talált kincs! Különben szót se szólok többet.
Lodoiska: De mi, mi nem hagyjuk magunkat kiforgatni! Nem, nem, ön a mienk. Ön a legfiatalabb.
Sophie: (ősz fürtöt takar ki a halántékán:) Nézzék ezt a fehér hajat.
Lodoiska: az érdem jutalma! Ennyit akárki talál, ha nagyon keres.
Horace: Nekem is van.
Lodoiska: Nekem is.
Chloris: Nekem is.
Mindnyájan:(nevetve) Csak nem tán?
Chloris: Szavamra! Nekem is van. (Megmutatja.)
Sophie: Ez szőke.
Chloris: Ősz.
Horace: Ugyan, kinek ne volna mindazok után, amit öt hónap óta át kellett élnünk.
Lodoiska: Öt hónap! Mondhat kétszer annyit!
Horace: Nem, beszéljünk csak erről a télről! A többi...
Denys: Bizony, jobb róla hallgatni.
Chloris: Óh, mit álltunk ki!
Lodoiska: Nem volt tűz heteken át...
Denys: Se fa, se kenyér!
Chloris: Óh, én úgy fáztam, hogy reggel sose volt szívem fölkelni az ágyból.
Lodoiska: Én majd megfagytam az enyémben. Most túl nagy az ágyam.
Horace: (rákacsintva:) Meg kellene tölteni.
Denys: Egy alakommal tizenhat órát töltöttem a Berci-rakparton este hét órától másnap reggel tizenegyig, ott vártam a csípős szélben, hogy egy zsák fát és egy véka lisztet kapjak, amit aztán talicskán kellett hazatolnom az ólmos esőben. Kétszer is elestem.
Sophie: Mit könnyebb tűrni? Az éhséget vagy a hideget?
Lodoiska és Chloris: Óh, a legförtelmesebb a hideg!
Horace: Nem, az éhség.
Lodoiska, Chloris, Sophie: A hideg, a hideg, a hideg!
Horace: Az éhség, az éhség, az éhség!
Lodoiska: Falánk.
Chloris: Óh, nem bántam volna, ha ezerszer nincs mit ennem, csak öt percig melengethettem volna a lábamat!
Lodoiska: És sírni tudtam volna miatta (Horace nevet.) Maga nevet, barbár...Óh, maga, maga, mit tudja maga.
Horace. A mosellei hadseregben a havon háltam...Igaz, megtörtént, hogy felgyújtottunk olykor egy kis viskót, mert melegedni akartunk a lángjánál.
Denys: És akik benne voltak?
Horace: Azt bizony nem nagyon néztük!
Chloris: Én mikor olyan nagyon fáztam, szerettem volna, igen, igen, ha megégetnek!
Lodoiska: És mondja még valaki, hogy Pokolnak hívják azt a helyet, ahol megégetik az embert.
Horace: Az a pokol, üres gyomorral nekimenni az ellenségnek.
Lodoiska, Chloris: Hiába, csak a hideg!
Horace: Nem, az éhség!
Sophie: Volt részünk mind a kettőben. Hát csak semmi féltékenység.
Chloris: Istenem, milyen hosszú is volt ez a tél! Ez a tél, amely nem akart véget érni!
Sophie: Most mégis vége már. Ne beszéljünk többet róla. Élvezzük a jó napot!
Denys: Az ifjú évszak első szép napja...Igéző barátunk, a kikelet! Milyen kedves gondolat volt meghívni bennünket, hogy a kertjében ünnepeljük a jövetelét.
Lodoiska: Hogy áldozzunk a tavasznak, mely az ön orgonájának virágaiban újjászületik.
Sophie:Megtarthattam-e magamnak? Ezekben az ínséges időkben mindenkinek meg kell osztani barátaival a boldogságnak ezeket a morzsáit.
Lodoiska: Óh, a boldogság olyan ritka madár!
Denys: A boldogság? Idegen szó lett ez nekünk.
Chloris: Milyen régen nem nevettünk már! Édes Istenem! (Sírva fakad.)
Sophie: Drágám, drágám, mi baja?
Chloris: Hát van jogunk nevetni?
Denys: Bizony túl sokat szenvedtünk.
Sophie: (Chlorishoz): Én mégis azt hiszem, van jogunk! Kötelességünk, drágám.
Chloris: És az a sok veszteség, ami ért!
Lodoiska: Az én veszteségem!
Chloris: Az enyém.
Denys: Az enyém.
Sophie: Csitt, csitt.
Horace: (Lodoiskához): És azokkal, akiket el fog veszíteni, nem is törődik?
Lodoiska: Azokat, akik még megvannak, megtartom. nem akarom elveszíteni őket. Nem, ezt nem akarom.
Horace: Akkor hát ne gondoljunk a többivel. Táncoljunk!
Lodoiska: Táncoljunk, gonosz!
Horace: (Chlorishoz): Maga is, kis barátnőm. (Chloris tétovázik és Sophiera pillant.)
Sophie: Csak gyere, kislányom.
Horace: Gyerünk, kezdjük újra a táncot.
(A fiatalság kimegy a kertbe és újra énekbe és táncba fognak. Denys és Sophie a szalonban maradnak és leülnek balra az íróasztal és a belső ajtó között a rivalda mellett.)
Denys: Mindenki a gyászára gondol: az egyik a jegyesére, a másik a férjére, én pedig a fiamra...mind halott...De az élet erősebb.
Sophie: Még önnél is öreg barátom? (A felvonás egész első részében Sopjhie mindvégig megőrzi megkapó és mosolygó nyugalmát, amely élesen különbözik a többiek mozgékonyságától.)
Denys: Még nálam is...Szégyellem.
Sophie: Nemcsak maguknál. Hallgassa csak!
(A kert falának túlsó oldaláról elvonuló ének hangjai verődnek be, hegedű, fuvola, tamburin, hangos örömujjongás.)
Denys: Bizony, ebben a tömegben, mely dalolva vonul el ott, nincs egyetlen ember sem, akit ne ért volna megpróbáltatás, akitől áldozatot nem követelt a sors, akin véradót nem vett a háború vagy a Forradalom, nincs senki sem, akinek a holnap ne volna olyan nyugtalanságoktól terhes, mint amilyen gyötrelmektől súlyos volt a tegnap.
Sophie: Azért énekelnek, hogy ne is gondoljanak rá.
Denys: Mégis eszükbe jut. Nézze csak!
(A körtánc abbamaradt a kertben.)
Horace: Mit kiabálnak odakinn?...Hallgassuk csak...
(Elhallgatnak, hogy egy újságárus kiáltozását hallgassák kívülről.)
Horace:(ismételve) Az Egyenlőség Futárja...Nagy csata...Az ellenség...(A falhoz szalad, felkapaszkodik a sarokkőre és kinyújtva kezét a fal párkánya fölött, odakiáltja az újságárust.) Hé!...Polgártárs...Köszönöm! (Visszajön az újsággal, a két fiatal nő odabújik mellé, hogy olvashassa.)
Horace: A királyok csapata újra felvonulnak a Meuse-től a Rajnáig. A Köztársaságnak rettenetes erőfeszítéssel kell erre válaszolnia. A tavaszi nap új tüzet gyújt a kohóban. Nekem is vissza kell mennem.
Lodoiska: Nem, nem! Nem akarom.
Denys: Hát mondhatjuk mi azt: "akarom" vagy "Nem akarom?"
Horace: Igen, a haza akarja.
Chloris: A haza? Mondjuk csak: ezek a rettenetes emberek!
Lodoiska: Igen, a Nagy Bizottmány.
(Sophie ajkára teszi egyik ujját. Mindenki lehorgasztja fejét és elhallgat.)
Horace: Igaza van.
Denys: (köhécsel) A legerősebb.
Chloris: Olyan mint az emberevő óriás. Mindnyájunkat fölfal.
Lodoiska: (Betapasztja kezével a száját és megkérdi Horacetól) De legalább nem azonnal tán! Horace, ugye nem kel útra mindjárt?
Horace: Úgy gondolom, nem, hacsak valami váratlan parancs nem jön.
Lodoiska: (Sophie kivételével mindenkin szokatlan, kissé lázas izgalom vesz erőt): Mennyi ideje van még?
Horace: Talán egy hónapom.
Lodoiska: Ó, hát még egy hónap...Az örökkévalóság.
Denys: Szerencsés ifjúság! Mit nem adnának egy hónapi boldogságért.
Chloris: És én is fiatal vagyok. És nem vagyok boldog, nem voltam még boldog soha...Ó, nem is kérnék egy hónapot belőle...Hanem csak egy napot, egynapi boldogságot!
Sophie: Békesség kedvesem. Meglesz az az egy nap és utána még nagyon sok. A maga számára hosszú az élet.
Chloris: Nem, nem, az élet rövid.
Sophie: Én még egyszer olyan idős vagyok, mint maga.
Chloris: Igen, az ön korában...bocsánat!...De ma egészen más világ van. Ki biztos ma a holnap felől?
Lodoiska: Én biztos vagyok a mában. (Horacera pillant.)
Horace: (mellette áll, megfogja a kezét, súgva) Ma éjszaka...
Chloris: (aki elkapta a mondást, szemrehányó tekintettel néz rájuk.)
Lodoiska: (észreveszi ezt és mosolyogva odamegy Chlorishoz, aki Sophie térdén ül és meg akarja simogatni) Kedvesem!
Chloris: (haragosan húzódik el) Nem, ne érjen hozzám! A kertbe menekül.
Lodoiska: Mi lelte ezt?
Sophie: (a barátságos szemrehányás egy árnyalatával) Jól tudja.
Horace: Irigyel bennünket.
Denys: Nem ő az egyetlen.
Sophie: (rámosolyog Denysre és Horacera) Menjenek, vigasztalják meg! (Lodoiskához): Nem, maga nem, önző, maradjon itt!
(Denys és Horace kimennek. Sophie magára marad Lodoiskával, aki nevetve, boldogan borul a karosszékben ülő Sophie térdére és átöleli a karjával.)
Lodoiska: Igen, az vagyok, önző, önző, önző. Nem akarok más lenni, mikor önzőnek lenni olyan jó! Szidjon össze, szidjon össze!
Sophie: (mosolyogva): Úgy sem érne semmit!
Lodoiska: Ó, igen...Fokozza a gyönyörűséget...Nem, ne haragudjon rám! annyit, de annyit szenvedtem!...Férjemet, Hectoromat a karomból tépte ki az ellenséges halál...A, mennyit sírtam!
Sophie: Mikor vesztette el?
Lodoiska: Lehet úgy hat...nem, öt hónapja...igen, októberben volt. Nem akartam tovább élni. Vége volt számomra mindennek...És íme, minden újra kezdődik...(fölvidulva) Minden újra kezdődik...Szegény Hector!...Drága Horace!
Sophie: Az összes antik hősök...
Lodoiska: Hallgasson kérem...Én azt hiszem, hogy ugyan azok az idők...Megtiltom Önnek, hogy gúnyolódjon.
Sophie: Nem gúnyolódom...
Lodoiska: Egész bizonyos vagyok benne, hogy Hectorom velem örül...Mosolyog?
Sophie: Maga is.
Lodoiska: Nem...De igen...Ah, oly jó és szép, hogy így szeretjük áltatni magunkat! Olyan nagy szükségem van erre a a kis örömre, hogy azt akarom, örvendezzen velem ő is. Jól tudom, hogy ő már nem érez semmit. De én, aki még tele vagyok érzéssel, helytelenül cselekszem én, mondja, megbántom én őt ezzel, hogy örülni akarok annak a kis életemnek, ami még hátra van? Azt hiszi, haragudni fog rám ezért? nem, nem, őt is boldoggá kell tenni annak, ami engem boldoggá tesz. Ugye? Hiszen szeretett!...És mert, mert már úgyis halott!...Szegény Hector!...Ah, élni, élni, oly jó!
Sophie: Élet és élet között különbség van. Az élet a maga számára, a szerelem.
Lodoiska: (A két nő gyöngéd párbeszédébe Lodoiska részéről, minőn Sophie okosságát csodálja, egy szemernyi gúny vegyül. Sophie részéről pedig egy szemernyi mosolygó türelmetlenség, midőn ezeket a dicséreteket fogadja.) Csak akkor élünk, ha szeretünk...Még mindig nevet... Okos barátnőm, ön fölötte áll a mi gyöngéinknek. Az ön élete szép, egészen tiszta és zavartalan. Ön meg tudta védeni a társadalmi viharoktól és a szív forrongásától. Ön kiváltságos lény. Felhőtlenül élvezi a házaséletet, amelyet soha nem értek el a szenvedély hóbortjai, - szelíd, csaknem leányos boldogságban - egy olyan ember oldalán, - aki bölcs, mint ön, kiváló, tisztelttől övezett, akihez önt gyermekkora óta áhítatos gyöngédség kötelékei fűzik. Makulátlan derűjű ég ez! Ó, mennyire bámulom.
Sophie: (mosolyogva) De nem cserélné el az önének egyetlen felhőjéért sem.
Lodoiska: Horaceomért? Nem, nem! Nem cserélem el. Mindenkinek megvan a maga sorsa. De az öné szebb.
Sophie: Olyan, mint azok a szép nők, akiket mindenki csodál. De másokat szeretnek.
Lodoiska: Nem hallgat mindjárt! Szeretnének az ön helyén lenni...De nincs senki, aki képes volna rá...
Sophie: (mosolyogva) Éppen ezt mondtam én is az imént.
Lodoiska: (aki nem is hallotta.) ...Barátnője, bizalmasa, sőt mondhatnám Egeriája a nagy embernek, aki Voltaire barátja volt és most Carnoté...
Denys: (aki éppen most tért vissza és hallotta az utolsó választ)...aki tanácsadója volt az Enciklopédiának és aki ma is az a nagy Bizottmánynak. Úgy van, ez egy egyetemes szellemnek kizárólagos kiváltsága...Tudós férfi, emberbarát, filozófus, tagja az Akadémiának és a Conventnak...Még az utolsó előtti király alatt vetette meg alapját a dicsőségének, amely rendületlenül túléli a királyok bukását, amely kormányzatok letűntét látta, érvényesítette tekintélyét valamennyivel szemben és sértetlenül megáll az egymást marcangoló pártok dühében.
Sophie: Barátom, nem is tudja, milyen törékeny alapon áll ez a biztonság.
Denys: De azt mindenesetre tudjuk, hogy nem önző. Hányszor közbelépett értünk jerome Courvoisier jótállása, majd a nyomorúságunkon segítve egyfelől, majd meg pártfogásával fedezve a válságos pillanatokban veszedelemben forgó barátait.
Lodoiska: És azt is tudjuk, kinek köszönhetjük ezt a pártfogást. Okos élettársának.
Denys: Sophienak, akire ráillik a neve.
Lodoiska: A Nyugalom tündérének.
Denys: Aki mindent el tud érni nála.
Lodoiska: Éltünk is vele!
Denys: Hogyne éltünk volna. Jerome Courvoisier az egyetlen ezekben a fékeveszett időkben, aki még a mérséklő szerepét gyakorolja az élet és halál urai mellett.
Sophie: Sajnos, ez a szerep gyönge és napról napra gyöngébb lesz.
Lodoiska: (egy csöpp irigységgel): Bármi történjen is, ön legalább mentve van, nem érhet hozzá semmi.
Chloris: (visszajön Horace-szal. Tökéletesen elfelejtette már előbbi bánatát): Ó, a szerencsétlenek! A szerencsétlenek!
Sophie: Na, mi az?
Chloris: Ez, amit épp most tudtunk meg. (Odanyújtja az újságot Sophienak.)
Sophie: Már megint ezek a förtelmes lapok. Nem. nem kellene már olvasni.
Lodoiska: Akinek annyira nincs oka nyugtalankodni, mint önnek, az okosan teszi, ha nem olvassa. Tudjuk, hogy ez fájdalmat okoz. Azért teszi az ember- (Elveszi az újságot.)
Chloris: Nem. Hallgassa csak. Ez mégis iszonyatos! Pétion, Buzot, Vallée...
Sophie: (aggodalmasan, de olyan hangon, mely megőrzi önuralmát): Vallée!...(Föláll székéről. Senki ügyet sem vet mozdulatára és fölkiáltására. Lodoiska Körül csoportosulnak, aki az újságot tartja.)
Chloris: Bordeaux tájékán találtak ár, halva, félig felfalták a farkasok...(Az általános zavarodottságban senki sem veszi észre Sophie zavarát, aki mozdulatlanul, némán visszahull székére. Eltakarja arcát két kezével és meg se moccan.)
Horace: (összegezi, amit Lodoiska, Chloris, Denys, mohón előrehajolva együtt olvastak vele az újságból.) Hónapok óta hajszolták. A nyomába uszított kutyák egy barlanghoz vezették az üldözőket valami elhagyott kőbányában. Ott ráismertek Pistonra, a hasa felhasítva, a bele kitépve...
Denys: Párizs egykori királya, a polgármesterünk, az Alkotmányozó gyűlés körülhízelgett elnöke.
Lodoiska. (olvas) A másiknak...az arcát falták föl...Ó, fúj... (Odaadja az újságot a többieknek.)
Horace (folytatva): ...az orra és a szája letépve...kétséges volt a dolog...Azt mondták rá. ez Buzot...De a holttesten talált papírokból látták, hogy Vallée.
Chloris: Szerencsétlenek.
Denys: Ne nagyon sajnálják őket. Módot találtak rá, hogy megmeneküljenek a guillotinetól, amelyre a múlt héten két barátjuk: Barbaroux és Guadet lépett.
Lodoiska: Igen...De mit kellett előbb szenvedniük!
Horace. Utána már mindegy...
Denys: Nem is lehetett más vége...Ez az őrült lázadás...
Chloris: Nemrég még helyeselte.
Denys: Soha!
Chloris: Bámulta mindnyájukat.
Lodoiska: Csönd, kislányom!
(Rövid csönd.)
Denys: (köhécselve) Megtévesztettek mindenkit. sokkal erősebbnek hittük őket. Miért is lázad fel az, aki a leggyöngébb.
(Csönd. Sophie leveszi arcáról két kezét és mozdulatlanul ülve karosszékében, némán mered maga elé, felindulását elfojtva, gépies és fagyos mosollyal.)
Chloris: Szegény kis Vallée! Nem volt még harmincéves!
Lodoiska: Táncoltam vele a múlt év tavaszán...Önöknek is barátja volt, Sophie...
(Sophie nem válaszol és nem mozdul. Lodoiska, akit nagyon izgat, hogy ráterelje a figyelmet, folytatja.)
Lodoiska: Egy ilyen elragadó táncos!
Chloris: És milyen jól szavalta Flórián verseit.
Lodoiska: És bátor is volt. Most látom, hogy vonult el szövetséges zászlóalja élén, szélben lobogó hajjal a roham után, melyet a Tuileriák kastélya ellen intézett.
Chloris: Valóságos ünnep volt, ha elmentünk meghallgatni, mikor az Alkotmányozó gyűlésen szónokolt.
Horace. Gúnyos és kíméletlen volt. Szavai kegyetlen fullánkot rejtegettek, amelytől Robespierre dühösen hunyorgott szemüvege mögött. Mikor valamelyik ellenségét támadta, a karzatok és az egész terem bugyborékolt a nevetéstől és ordítottak minden találó megjegyzésre.
Lodoiska: Én csak az ajkát néztem.
Horace: Lodoiska, féltékeny vagyok.
Denys: Féltékeny? A letépett ajakra?
Lodoiska: Ah, iszonyú!...De hát miért, miért ment megégetni magát a politika tüzében?
Horace: Az embert a becsvágy hajtja...
Lodoiska: Nem többet ér szeretni?
Horace: Meg akarjuk menteni a hazát.
Lodoiska: Azt akarom, hogy előbb engem ments meg. Azt kell megmenteni, akit szeretünk.
Denys: Először magunkat kell megmentenünk.
(Tiltakoznak.)
Úgy, csak tiltakozzanak!...Majd meglátják, fiatalok, ha az én koromban lesznek!...Szép a becsvágy meg a szerelem, de elmúlik. A végén nem marad más, csak saját magunk maradunk. És hogy saját magunkat megőrizzük, az szent ügy.
Horace. Bizony, napjainkban nehéz mesterség lett az életet sikerrel megőrizni. Nekünk már nincs is időnk megtanulni.
Chloris: De én akarom, én meg akarom tanulni! (Denyshez.) Ön megtanít a titkára!...
Denys: A titok a közömbösség. Nyugodtan nézni a halált vagy meghalni, ezek között kell választani.
Chloris: Én nem akarok meghalni!
(A Chlorisból, Denysből, Horáceból álló kis csoport beszélgetve, nevetve, félrehúzódott már. Sophie mellett csak maga Ledoiska marad. A két asszony a szalon sarkában áll, az íróasztal és a rivalda között úgy, hogy a kertből nem láthatják őket.)
Lodoiska: A hallgatag Sophie! Ön csak hagyja, hogy beszéljünk, beszéljünk, izgassuk magunkat. És ön csak ül itt mint jó akaratú és kissé közömbös néző mozdulatlanul, mintha az erkélyen kihajolva távolról szemlélné a mi izgalmunkat szép szürke szemével és néma mosolyával! Milyen nyugodt ön, milyen nyugodt.
Sophie: (Anélkül, hogy mozdulna, vagy hangját fölemelné): igen, a nyugalom, a feneketlen fájdalom nyugalma...
Lodoiska: (elfogódva) Sophie! (Csönd.) Mit mondott? ( Csönd.) Mi az, mit mondott? (Sophie nem válaszol és meg se moccan; de Lodoiska, aki fölébe hajolva vizsgálja, hirtelen mozdulattal hozzáugrik.) Barátnőm, ön sír! (Sophie Lodoiska szájára teszi a kezét, hogy hallgasson. Csönd. Sophie zsebkendőjét keresi, hogy felszárogassa könnyeit. Lodoiska előveszi a magáét és gyöngéden megtörülgeti Sophie szemét.)
Lodoiska: Fájdalma van? Önnek, aki mintha csak a boldogság eleven képe volna!...Megvan mindene. Minden földi jó az öné: szerelem, hírnév, hatalom és a hit ebben a forradalomban, amelynek fölidézésben férjével együtt közreműködött...
Sophie: (nyomatékosan:) Semmim sincsen.
Lodoiska: Nem, nem! Nem hiszek önnek! (Sophie int neki, hogy hallgasson. Denys Bayot közeledik.)
Denys: ugye Jeromenak hamarosan haza kell jönnie az Alkotmányozó gyűlésből,
Sophie: (újra a rendes társalgás hangján): Sohasem lehet előre látni, meddig tart az ülés. Gyakran egész éjszakán át vártam, hajnalig.
Denys: De nem igen hinném, hogy ma komolyabb események...
Sophie: Ki tudja azt ma megmondani, mi lesz egy óra múlva.
(a kert alá mögött húzódó utcáról menet lármája hallatszik be, sípok, dobok, 6/8-os ütemű induló, szekerek gördülése, lovak dobaja, a tömeg kiáltozása.)
Chloris: Mi ez megint?
Horace. Az új szállítmány, melyet a guillotínera visznek. (Olyan mozdulatot tesz, mintha elvágná a nyakát.)
Chloris: (bedugja a fülét): Nem akarom hallani...(Lekapja a füléről a kezét s a kert felé fut.) Horace, nézzük meg őket! (Kimegy Horace-szal.)
Denys: Most erre jár el a szekér,
Sophie: Erre. A Flórenci-utca kövezete fel van most szedve.
(Denys kíváncsiságból kimegy a többiek után.)
Lodoiska: (aki maga maradt Sophie mellett:) Sophie, nem hiszek önnek...Azt mondta az imént...
Sophie: Hagyjuk!
Lodoiska. nem, nem! Nagyon kérem. Bánjon velem, mint barátnőjével!
(Sophie a kertajtóra mutat.)
Lodoiska: igen, ez az utálatos lárma...(Odaszalad, bezárja a kert ajtót és visszajön. A tomboló menet és a kiáltozások zaja, bár tompítva, még mindig behallatszik.)
Lodoiska: Mondja meg, mondja meg nekem. (Megfogja a két kezét és megcsókolja.) Sophie, ön igazságtalan. Hát nem szép rész jutott önnek a boldogságból? Semmi nem érte, ami megzavarta volna egyesülésüket, a szerelmüket.
Sophie: (keserűn): A szerelmemet? Nem szeretett engem senki. Odavittem az ifjúságomat, reménységem minden erejét, a vágyamat, hogy odaadhassam magam egy embernek, akit tiszteltem, akit ma is tisztelek, akit bámulok...És mit tett velem? Feláldozott a hitének.
Lodoiska: Nem abban hitt-e maga is,
Sophie: Eh! Mit bánom én hitüket? Ha szerettem ezt a hitet, ha azt hittem, hogy szeretem, csak azért volt, mert ők is szerették, őket, csak őket szerettem benne...és mivé tette őket ez a hit, és mivé tett engem?
Lodoiska: (a szavak értelmét keresve): Őket, azt mondta, őket?
Sophie: (indulatosan): Azt mondom, hogy ezt a hitet...gyűlölöm. Hallgassa csak!
(Bár a zárt ajtó erősen letompítja a lármát, mégis ordítozás és vad röhej kitörése hallatszik be. Azután elhalkul a zaj, újra leszáll a csönd és Sophie izzó gyűlölettel, fojtott hangon kezd ismét szóba.)
Sophie: Gyűlölöm ezeket a hitvallásokat, a képzelt agyrémeket, amelyeknek úgy nekiadják magukat a férfiak, mint valami bűnös szenvedélynek, amely elpusztítja az életet. Az élet ott van előttünk, egészen közel, olyan szerény, olyan édes. Csak le kell hajolnunk, hogy leszakítsuk. És ők nem tudják élvezni az ízét. A hitük tébolyult rögeszme, méreg, amely dühöngő és halálos őrületbe tompítja őket. És ennek áldoztak föl engem...Ah, de ez még mind nem tenne semmit!...
Lodoiska: (akinek pillantása Sophie ajkán csügg:) Hát mi az?
Sophie: Az, hogy feláldozták magukat is.
Lodoiska: Hogyan! A férje?
Sophie: Nem, nem ő az.
Lodoiska: Hát akkor ki?
Sophie: (mintha bánná már, hogy szenvedélye elragadta:) Hallotta...az előbb...Ezek a szerencsétlenek...Ezek az üldözöttek.
Lodoiska: (elfojtott sikollyal.): Vallée...
(Sophie feláll, hogy ne kelljen felelnie. Ebben a pillanatban nyílik a kertajtó és Chloris, aki szinte berohan, így kiált:)
Chloris. Ah! találják ki, találják ki, kit láttam a szekéren!
(Sophie elfordul és Lodoiska egy kézmozdulattal félre inti Chlorist.)
Chloris: (rendkívül izgatottan): Nem. Találják ki, találják ki, kinek vágják le most a nyakát...Az Ész istennőjének, az Ész istennőjének, az Ész istennőjének, akit a Szent-Eustache templom oltárára ültettek...a kövér kis szőkének, akihez misét mondtak...Jól megismertem...Az Ész istennője, az Ész Istennője!
Denys: (filozofikusan): Éppen ideje volt, gyermekem, hogy a józan ész felszedje a sátorfáját.
Chloris: Ah! nem hallgat el mindjárt ezzel az utálatos beszéddel.
(A beszélgetést és a szalon hátterében, balra a kertajtó mellett folytatják, mintha az lett volna az érzésük, hogy zavarják Sophie és Lodoiska párbeszédét. Ezek a szalon ellentétes sarkába húzódtak jobbra a rivalda mellé a nagy clavecin védőszárnya alá, amely elzárja előlük a kilátást jobbra, a lépcsőre nyíló ajtóra. De szemben ülnek a baloldali falon függő tükörrel, amelyben ez az ajtó tükröződik.)
Lodoiska: (újra megragadja Sophie két kezét és nem ereszti el, hiába igyekszik Sophie kiszabadítani. Suttogva, sürgető hangon): Vallée!...Sophie, mondja meg nekem, ugye, Vallée?
Sophie: (aki fogva tartott kézzel ül ott, fájdalmasan elfordítja a fejét:) Ah, ne szurkáljon tőrt belém még a nevével is!
Lodoiska: (elereszti Sophie kezét részvéttől áthatva:) Óh, szegénykém! Hát képzelhettem-e?...Mennyire sajnálom! Ez iszonyatos!...És mi, akik az előbb anélkül, hogy tudtuk volna, megforgattuk a kést a szívében!...Bocsánat, bocsásson meg nekem!...De ki sejthette volna?...Igen, észrevettem nemrég a barátságukat...
Sophie: (suttogó hangon, szenvedélyesen:) Szerettem. Ő is szeretett engem. Ő volt az egész életem. És én voltam az övé...legalább azt hittem. De nem volt igaz, mert elment meghalni ezért a gyászos hitért...Ah, de ha ő feláldozta magát ennek a hitnek, nem áldoztam-e fel én is őt és nem áldoztam-e fel magamat is egy másik hitnek?
Lodoiska: Micsoda más hitnek?
Sophie: A hitvesi tisztességnek, amelyet mindig megőriztem.
Lodoiska: Sophie, mondjon el mindent őszintén!...Nem volt a kedvese?
Sophie: (egyre növekvő elragadtatással:) Nem. És ez az, ami ma kétségbe ejt. Hiába könyörgött nekem és hiába unszolt a szívem, hogy engedjek neki. Jeromera és eskümre gondoltam és a hűség babonájának, amely nem annyira bölcsessége, mint szokása a szívnek, ennek az erénynek csúfolt vak bálványnak, feláldoztam mindent, amit csak szerettem valaha ezen a világon. És most halott. És most elvesztettem őt. Hát mire volt ez jó? Mire?
(Most Lodoiska próbálja csitítani Sophiet, akinek hangja lassan-lassan a szenvedélyes fájdalom hevéig emelkedett. Int neki, hogy legyen óvatos. De a társaság másik része, amely élénk beszélgetésbe van merülve, mintha nem vett volna észre semmit.
Sophie elhallgatott. Lodoiska suttogva beszél hozzá. Nem hallani mást, csak a három jó barát kis csoportjának egy-egy szavát és nevetését, amint ott állnak a szalon sarkában, a kertre néző ablak mellett.)