Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám
Fölkeltem, fizettem, s mielőtt tovább léptem volna a kis kerek márványasztal mellől, hogy tovább menjek robotom útján, önkéntelenül körültekintettem. A barokkba csavarodott csokoládé-sütemény oszlopok között, a füsttől és előkelőség látszatát kelteni akaró barna festéktől sötét mennyezet alatt, a hatalmas tükör ablakok előtt, amelyeken keresztül idétlen bohócok akváriumának látszott ez az egész gyülevész, félig mondani és egészen demi-mondain társaság, tömötten zúgott a zsongó zaj, amelyből csak a pincérek után kiáltozás és az edény-csörömpölés hangzott ki elkülönödően.
Nyugtalan halak mozgásától nyüzsgő akvárium sarkában lehet látni néha egy kis furcsa lényt: nagyjában olyan, mint egy barna kérdőjel, amelynek alsó kampója egy tengeri növény szárához van hurkolva, felső kampója pedig, amint előrenyúlik, egy miniatűr lófejet mutat. Az ember szeme rögtön megakad rajta.
Az én szemem is megakadt ebben a bohém akváriumban egy alakon. Ott ült egy kis márványasztal előtt s amint lábát belehurkolta a szék két lábába és nagycsontú lófejével előrehajolt a kis asztal fölött mozdulatlanul, egészen olyan volt, mint a kis tengeri szörny. Előtte papiros, kezében ceruza, s látszott, hogy mélyen elmerülve gondolkozik.
Régóta ismerem ezt az alakot. Ismerem évtizedek óta egy és ugyanazon fekete felöltőjét, fekete spárga-nyakkendőjét, fekete ruháját és zord cilinderét, amelyen a szalonnássá vasalt sima sávok szeszélyesen váltakoznak haragossá borzolt csíkokkal. Most negyven éves, húsz éve író. Gyönge versekkel kezdte, figyelemre méltó kritikákkal folytatta és feltűnést keltő novellákkal, huszonhat éves korában beevezett az ismertek közé. Írt két regényt - az egyik Madame Récamier-t rajzolta, a másik a nyolcvanas évek pepitanadrágos gavallérjait - amelyekről nem sok szó esett, de mindenki ismerte őket s amelyeknek második kiadása is már régen elfogyott. Egy időben sokat beszéltek róla gazdag családjával kapcsolatban, amellyel, mintegy tíz éve, hirtelen és feltűnően szakított. Apja a legnevesebb féldrágakő-kereskedő volt egész kelet-Európában. neki egy szófiai dohányexportőr leányát kellett volna feleségül vennie, de ő az esküvő elő megugrott. A szó szoros értelmében megugrott, mert a már összegyülekezett násznép közül azzal, hogy csak a kesztyűjéért megy, eltávozott, a cselédlépcsőn lesietett, konflisba vágta magát, áthajtatott Budára a szentendrei vicinálishoz, kirobogott Pomázig, ott frakkosan gyalog nekivágott a hegyeknek és három napig a dobogókői menedékházban lappangott, míg a botrány itt lent a Dunaparton valahogy elsimult. Aztán már vissza sem ment többet a szülői házba, mely ragyogó műkincseivel és vakolatát hullató ócska homlokzatával ott lapul, mint egy kopott óriás teknősbéka, a Király-utca egyik kurta mellékutcájában. Azóta inkább az irodalomnak, mint az irodalomból él.
Odaléptem hozzá:
- Szervusz!
- Szervusz!
- Mit csinálsz? - kérdeztem s az előtte fekvő papírlapra tekintettem. - "A magányosság lehetőségei"...Furcsa cím...Mi lesz ebből?
- A hattyúdalom - szólt halkan s kesernyés mosolya úgy siklott végig horzsolón arcomon, mint a ráspoly.
- Hogy-hogy?
- Hát ha nagyon érdekel, elmondom - pattant fel ültéből hirtelen, mint aki már öntudatlanul döntött magában: ahelyett, hogy leírná, élő szóba foglalja azt, amit megörökíteni annyi töprengés után mégsem mer - de gyerünk innen, hova mégy? a szerkesztőségbe? elkísérlek!
S ezzel megindult az áradat, amely már régóta megduzzadt a gyűjtőmedencében s most, hogy a zsilipet fölemelték, akadálytalanul, kérkedően, kihívón, tolongva hömpölyög.
- Te is emlékszel azokra az ostoba novellákra és regényekre, amelyekben a hős, nagy H-val, hazatérvén Szajna-megye prefektusának báljáról, amelyen Martinique szigete kormányzójának leányával táncolta a második négyest, a tükör előtt lefejtvén domború melléről töretlen és ragyogó plasztronját, egyszer csak visszahőköl, balkezének gyűrűs- és középujjával halántékához kap s remegve húzza őket végig az első ősz hajszálon...gondolkozva tér nyugovóra, az éjjelt ébren tölti s másnap kora reggel tarka nyakkendőit és világos ruháit odaajándékozza hűséges Jean szolgájának, a martinique-i angyalnak levelet ír, hogy törölje ki szívéből örökre, mert ő nős és a Párizs-vidéki vízvezeték ellenőrző bizottság elnöke s mint ilyennek nincs már joga az élet zajló örömeihez, délután megtörve, de nemes lemondással papucsot vásárol a Louvre-áruházban s amikor hazaér, feleségét, ezt a szirma-hullató rózsát, azon kapja, hogy meglepetésül...igen...most kezdett hozzá...hímezni neki - egy hálósapkát.
Az első hajszál! S tudod-e, hogy amilyen nevetséges, ha az ember a koponyáján kívül találja, olyan tragikus, ha belül bukkan rá. Te most egész ócskának és romantikusnak fogsz találni és tehetségtelennek is...mindegy, mit gondolsz, elmondom, mert el kell mondanom: az éjszaka a tehetségemben megtaláltam az első ősz hajszált...Hogy is mondjam el neked?...Amióta szakítottam a családommal, nagyon érdekes életet élek, legalább is én érdekesnek találtam - tegnap estig...A családi palotában négy szobám volt magamnak, külön, s most egy vigasztalan földszinten egyetlen sötét szobában lakom, amelynek kettős nagy ablaka a Kasszelik-kertre néz. Az ablaktól jobbra a fal mellett befelé nyúlik el az ágyam s szemközt a másik falon hosszú könyves polcaim...Tudod, hogy milyen őrült életet élek...sok keserves, reménytelen szerelem egy időben és sok még keservesebb, ahol meghallgatott őnagysága...reggel jövök haza, estig alszom, aztán napokig semmit sem csinálok...aztán két éjszaka egymásután lázasan dolgozom, mert valami megrendelt novellát kell szállítanom...kávéházakban töltök heteket és lázasan olvasom a magammal hozott könyvet vagy korrekturát...Ma itt jelenik meg egy cikkem, holnap ott egy novellám...barátaim vannak, írók, festők és színésznők, akikkel együtt zajlok főpróbákon, premierek után és vernissage-okon...és kétségtelen, eleget szerepel a nevem cikkek alatt és novellák fölött, egyszóval: társaságos életet élő író vagyok. És amikor hazamegyek kis szobámba rengeteg könyvem közé és megállok óriási fekete onyx tintatartóm és tíz-húsz válogatott tollszáram előtt, amikor egyedül maradok tehetségemmel és feltárulnak előttem a magányosság lehetőségei, az, hogy most gondolkozhatom, írhatok, alkothatok...neked nem szégyellem megmondani, kihúzom a derekam, összeütöm a bokámat könyveim glédája előtt, mint egy tábornok a díszszemlén, bizalmas kézlegyintéssel üdvözlöm a tintatartómat és vállon veregetem a tehetségemet...ilyenkor, öregem, meg vagyok elégedve magammal, a jövőre gondolok, életrajzomra, amelyben meg fogják írni azt a furcsa tarkaságot, amely idáig hozott, a negyvenegyedik év küszöbéig...s a szobromra, amelyet majd le fognak leplezni...
Nem, nem, nincs mit sajnálnom, minden jól történt úgy, ahogy történt. helyes volt, hogy ifjúságomat vad dorbézolásban töltöttem. Helyes volt, hogy örökre megmérgeztem magam a könyv szeretetével. Helyes volt, hogy alapjában véve polgári természetemet megtagadtam. Jól tettem, hogy fejest ugrottam bohémia tengerébe, hogy kispolgári módon csókoltam, öleltem és bolondítottam a szófiai kislányt, akit aztán, igen, teljes joggal hagytam ott, mert féltem, hogy én is elkeveredem a spiszek között. Jól tettem, mert nagy író vagyok.
Mióta megy ez így? Tíz év óta? Tíz éves láz egypár józan pillanat szünetével.
És...és...tegnap éjjel, három óra volt...hazamentem...és megláttam az első ősz hajszálat...hirtelen, mintha egy idegen ördög költözött volna belém, aki kifordított, mint egy ócska kesztyűt, megláttam magam...Értsd meg: megláttam magam. Megláttam, hogy kritikáim dilettáns kísérletek...hogy novelláim se nem jobbak, se nem rosszabbak a többi vasárnapi novelláknál...hogy két regényemre, a kezdet e mámorító ígéretére, nem jött folytatás...Hogy egy gyönge regényem, megkezdve, harmadáig készen két éve hever a fiókomban...Hogy a darabom negyedik felvonását egy éve már és nem tudom megkezdeni...Hogy gonosz, önző és züllött életet élek, ál-író vagyok, aki csak azért forgácsolja el a tehetségét, mert nem más a tehetsége, csak forgács...és ott álltam a könyveim előtt, amelyeket nem olvasok, írószereim előtt, amelyeket nem veszek kezembe, négyszemközt a tehetségemmel, amelyet nem használok semmire...
Az utolsó mondatokat fuldokolva, az utolsó szavakat alig hallhatóan mondta. Elfordult s úgy nyújtott kezet. Elrohant. S én láttam évtizedek óta egy és ugyanazon fekete felöltőjét, kopott fekete ruháját, szalonnás és borzas csíkokkal sávozott cilinderét bele enyészni az alkonyatba, a reménytelenségbe, a névtelenségbe, a semmibe...