Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Ignotus: Irodalom - vagy: a kisfiú s a kis öreg

Ignotus: Irodalom - vagy: a kisfiú s a kis öreg
I.

A teli villamoson tartok lámpa homályos őszi délután egyik bécsi szerkesztőség felé, hová egy elfoglalt barátom vasárnapra, az egyetlen estére rendelt, mikor ráér megbeszélni, amivel keresem. A pislákoló kocsiban lökdösődnek az emberek, s a kalauz, ahogy fáradhatatlan végig szoronkodik közöttünk, még külön egymásnak nyom bennünket s velünk egy tizenhárom-tizennégy éves kis gimnazistát, ki ennél a koránál is egy fejjel kisebb, s míg balkezével ágaskodva himbál a fogódzó-hevederen, jobb keze ujjaival félkezesen hajtogatja a mai Presse irodalmi melléklapját. Hol hosszában hajtogatja, hol széltében, aszerint, hogy lökdöstetés s a nyomtatványon váltakozó árnyékok közepett mégis hol esik ara világosság. Amennyire a haladó sorok olvasásában megismerem a hasáb formáját: A Hoffmannsthal-cikket olvassa. Elfoglalt kisfiú, irodalmi kisfiú. Ó, Hoffmannsthal úr: ezek a legjobb olvasók.

Nem mintha kritika nélkül rajonganának. Vannak meggyőződéseik, szimpátiáik, antipátiáik, - és kivált irányaik vannak. Homérosznak nem bocsátják meg, ha olykor alszik, ám a vak tyúktól sem vitatják el, ha szemet talál. Igazságosak és megvesztegethetetlenek, s azt teszik, ami írónak már nehéz: komolyba veszik az irodalmat. Az irodalmat s az írót. Fogadni merek, Hoffmannsthal úr, hogy ez a kisfiú jobban tudja, mint Ön (mert számára fontosabb, mint ma már Önnek,) hogy Ön melyik munkájával mikor lépett először a nyilvánosság elé. Számon tartja, hogy Ön mikor állt összeköttetésbe Richárd Strauss-szal, hogy mikor volt először Olaszországban, hogy mik nyelvében a bécsiességek, színeiben az olaszosságok, s az Ön egész múltjával, mely az Ön számára tegnap, ő, kinek ez az Ön múltja már születése elé esik, úgy foglalkozik, mint a bécsi kongresszussal meg a nagy francia forradalommal, egy történelmi ténnyel és epochával. Lehet, hogy Ön, bár Ön nem expresszionista, mégis kedvenc költője, s ha igen: van neki elmélete arról, hogy miért nem Ön kezdte meg az expresszionizmust, hogy miért más valőr Ön, mint Schnitzler, hogy miért húzódik Önhöz mindazonáltal jobban, mint az oda lehelt Rilkéhez, hogy minő híd visz Öntől Werfelig, s hogy miért tud ő egyszerre gyönyörködni az Ön epigon goetheségében, de abban is, ahogy Karl Kraus ez epigonságot kifigurázza. A kisfiúnak vannak nővérei, kiknek csendben kell lenniük, mialatt ő verseit tisztázza, s iskolatársai, kikkel délutánonként vitatkoznak irodalmi témákról. A kisfiú reménytelen áll algebrából, mit idén vagy tavaly kezdtek, s az alsóbb osztályokban nem állt jól német grammatikából sem. Idén, mikor a nyelvtant felváltja a stilisztika, a német tanár javulást vesz nála észre, s dolgozatait sem találná éppen rosszaknak, ha egyfelől külalakjuk nem volna rendetlen és zseniáliskodó, másfelől a belsejük is nem volna egy kicsit ilyen, s a téma becsületes végigkövetése helyett nem volna tele pózos tudákoskodással s a Gottfried Keller prózájáé helyett az Alfréd Polgárénak utánzásával. A kisfiú egyszerre olvassa most az Emil Ludwig Goethéjét, a Spengler Untergang des Abendlandját, a Vildrac verseit, a Jack London regényeit, s asztalára van készítve egész Nietzsche, hogy majd elolvassa, ha ráér, de nem ér rá, mert előbb a Guilbeaux Lenin-életrajzát kell olvasnia. A kisfiúnak van egy nagybátyja, ki könyvelő vagy pénztárnok egy nagy biztosítónál, s a kisfiú olykor felszalad a bácsihoz a hivatalba s kap tőle kohinoor-ceruzákat és kék és vörös és köpős plajbászokat és levélpapírt és fogalmazó papírt és írógép papírt, s ezekből otthon füzeteket fűz össze s a füzetekben a papírosnak csak egyik oldalára, az oldalának csak egyik felére ír, s így kivonatolja a füzetbe Weiningernek a nőkről s a zsidókról szóló nevezetesebb megjegyzéseit. A kisfiú lelkében kommunista; mélyen megveti a szociáldemokraták megalkuvásait; azt tartja, hogy ám fulladjon az egész világ vérbe, hogy e veres habokból keljen, mint Vénusz a fehérekből, mosolygó új életre - s odaadná háromhavi zsebpénzét s életének tíz esztendejét, ha Ernst Tollert nagyobb költőnek tarthatná, mint amekkoránál, nagyobbnak nem tudja tartani. A kisfiú pontosan szemmel tartja, hogy Dél-Amerikában minő reneszánsza támad most a spanyolságnak, hogy a mai New York, miután a pénz ott már második-harmadik nemzedéket fiadzott, mint kezd egy új színművészet s általában műértelem centrumává lenni; a kisfiúnak megfigyelése van arról, hogy a fiatal Amerika, míg a nők könnyű alsóruhájával s szerelmi önállóságával átveti a szabadságot Európába, viszont ennek régi művészetét mint veszi ugyanúgy által, mint Japán veszi át az ő technikáját és igazgatását. A kisfiú elfogadja mindazt, mit Karl Kraus a Heine kártékonyságáról s a Harden nyakatekertségéről megállapít, de mosolyogva veszi észre a Heine geometrikus mondataiban a Karl Krauséinak elődjét s helyesli, hogy a Harden a H-talan puttkammeri ortográfiától visszatért a régi h-s ortográfiához, mert hiszen valóban senki sem mondja úgy, hogy: Tat, mindenki úgy mondja, hogy: That...Psychoanalysisben a kisfiú jó darabig inkább hajlott Alfréd Adlerhoz, mint Freudhoz, s kis bűneinek lesújtottságában trouvaille gyanánt találta meg magában a männlicher Protestet. De mióta Freud megírta a jenseits des Lustprinzips füzetet, s ebben az alapvető emberi gyönyör-vágy alján még alapvetőbbnek a halál vágyát jelölte meg: a kisfiú visszatért Freudhoz. Mert a kisfiúnak gyakran elszorul szíve, gyakran áll, ha nem látják, könny a szemébe, s régi eltökélése, hogy nem fog várni huszonnégy vagy hány éves koráig, mint Weininger várt volt, hogy megölje magát.

Ilyen ez a kisfiú. Ezeket gondolja ez a kisfiú.

Hogy én ezt honnan tudom?

Istenem, most negyven esztendeje én is ilyen kisfiú voltam...