Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám
"A művészet különös kompromisszum idő és örökkévalóság között. S hát még az irodalom, mely formájában egyúttal beszéd is; nemcsak alkot, hanem mond is valamit; s mint minden beszédnek, kérdések és válaszok közé kell iktatódnia.
Soha kínosabb probléma nem volt az irodalom aktualitása, mint épp manapság: mikor a Kor szinte évenként váltja képét s hangulatát s mire az író lelkében földolgozódtak s formát öltöttek volna korszerű mondanivalói: már el is avultak.
Az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi között: a kompromisszum mindinkább lehetetlen.
De ha a korszerűt választja, nincs-e már elveszve, mert lemond az alkotásról a beszéd kedvéért; ezáltal újságíróvá lesz s önként adja föl igényeit a Korral szemben, mely úgysem igen hajlandó azokat elismerni.
Az utolsó évtized legiszonyúbb kiábrándulása talán a szellemi kultúra értékébe vetett hit megingása volt; mert csakugyan mit ért egész híres szellemi kultúránk a véres esztelenségek előtt?
Az író gyönge embernek bizonyult, akinek minden kultúrája csak arra volt jó, hogy a legellentétesebb esztelenségeket igazolni tudja.
Szellemi kultúránál kedvesebbé vált a testi kultúra: mely legalább a testi élet rugalmasságát, erejét, intenzitását biztosítja.
Az író megszűnt a Kor emberi ideálja lenni: helyébe a bokszbajnok lépett.
Csakugyan választanunk kell? vagy egyszerű csatlósai és heroldjai leszünk a Kor szintjén úszó bokszbajnoknak, elismerve a Szellem gyöngeségét és inferioritását;
vagy büszke daccal fordítva hátat a Kornak, alkotásokba menekülünk, melyeknek igazsága mélyebb, mint a Kor változó igazságai.
De nem magunkat csaljuk-e csak evvel? s mit ér az ilyen állandóság, mely túl van az életen? az élet mégiscsak a Korokban él.
Mit ér a beszéd, mely nem felel semmire? és amire nem felel semmi?
Kell, hogy nem-felelésünk is felelet legyen és választ hívjon ki.
De hát hideg művészkedés attitűdjével felelünk a Kor kezdődő barbárságaira? Ez az út vezethet a szellemi kultúra méltóságában és fontosságában való hithez vissza?
Nem jutunk-e rajta inkább még mélyebben a szákutcába, melyből már rég vergődve akarunk menekülni?
Rajzolni a világot és benyomásait, húsosan-életesen, híven, csúnyán, ahogy van és hozzátétel nélkül: ez volt soká az író egyetlen ambíciója. miért érzik ezt az irodalmat ma mind többen és többen az egész világon fölöslegesnek, korlátozottnak, zsákutcának? Mert az eszközt tette céljává s üres művészet lett, mondanivaló nélkül.
Eleinte volt mondanivalója. Eleinte léte maga mondanivaló volt: a természet előtti áhítat és alázat kifejezése. Moráltalansága maga morál volt: nem szabni emberi normáinkat az isten világára. A bátorság morálja: szembenézni az igazsággal, bármilyen sivár is; az őszinteségé: nem szépíteni magunkat semmiben; a szabadságé, mely semmit sem érez tilosnak vagy méltatlannak abból, amit Isten megteremtett.
Ma már - nem szenzáció a szabadság, ahol minden szabad. S az őszinteség önmagát veszti el, ha öncéllá lesz: aki azért őszinte, hogy őszinte legyen, az könnyen túlmegy az őszinteségén, hogy őszintébbnek lássák. S bús kiábrándulások csüggedettjeinek, több bátorság kell már, a jót meglátni és föltárni a világban, mint a rosszat.
S talán éppen itt nyílik rés az új mondanivaló számára. Programok, iskolák, kik vergődve keresték az utat "a naturalizmus börtönéből," nem vették észre ezt. Programokkal, logikai műveletekkel nem lehet meglelni a kiszabadulást. Aki félretesz minden programot, annak az magától adódik.
Miután fölfedeztük a világ sötétebb oldalát: most újra fölfedezni hozzá az egész világot, a maga teljességében, elhanyagolt lelkiségével s már-már elfeledett fényességeivel együtt: mi más ez, mint út az új klasszicizmus felé?
Nem megtagadása a naturalizmusnak, hanem fölhasználása és kiegészítése: visszatéréssel az örök Művészet folyton megcsorbuló és ismét kitelő természetes teljességéhez.
De egyúttal mondanivaló is: nem üres művészkedés többé, alkotás és beszéd egyszerre: új és modern mondanivaló, a korból s a kornak. Új mondanivaló, mert fölfedezés; és modern, először, mert a lelkiség fölfedezése.
Ha igaz, hogy a modern mondanivalónak a Kor világnézetéből kell fakadni: bizonyára semmi sem fakad inkább abból, mint a lelkiség mai fölfedezése. A naturalizmus a mechanikus világnézet irodalma volt: s a mechanikus világnézet kora mindenképpen lejárt. Ma már mindenki bergsonista, akaratlanul és öntudatlanul is; az élet senki előtt sem puszta fizika már; s a lélektanban a végső következményeket a freudisták vonták le, kik még az idegbetegségeket is lelki okokra vezetik vissza s lelki gyógymóddal orvosolják.
Nem alkalmazkodik-e ehhez a modern regény is? A naturalisták fiziológiai regénye után a lelki regény foglalja el a tért.
Nem ugyan a sematikus és analizáló pszichológiai regény, a Bourget-féle. A lelkiségnek modern felfogása kizárja a sematizálást és az analízist.
A lelkiséget a maga elemezhetetlenségében, oszthatatlan feszültségében és mélységében látni s nem többé testi és téri analógiák szerint: olya feladat, melyet a filozófia talán hiába tűz a tudomány elébe; de a költészetnek meg kell tudnia oldani.
S képzelhető-e jobb felelet a Bokszbajnoknak, mint felmutatni az Élet mélyén rejlő és működő letagadhatatlan lelki elvet, szuggerálni annak erejét és szabadságát?
Modern mondanivaló ez, másodszor, mert nemcsak a Korból jött, a Kor világnézetéből szűrődve: hanem a kornak szól, fontos biztatással, választ hozva neki s választ várva tőle.
A lelkiség szabadságot jelent, s a szabadság tudata csakugyan fontos biztatás; fölcsillantani az Élet minden kényszerűségeinek mélyen eltemetett, fojtott, feledett szabadságot és felelősséget: igazi korszerű misszió. Teljesítése visszaadhatja a Szellemi Kultúra presztízsét.
Az Élet teljes és nem egyoldalú - klasszikus és nem naturalista - ábrázolása betöltheti ezt.
A szabadság csíráiban föltárni a Jó lehetőségét: nem hazug orvosság és nem romantika. Épp ellenkezőleg: a naturalizmus pesszimista romantikájának megtagadása kell ma ehhez.
Klasszicizmus: az inga visszatérése a kilengések után. Nem új kilengés ellenkező irányban: nem reakció. Klasszicizmus, túl már minden modernségen; túl a Jónak és Rossznak tudásán.
Hinni és hitet adni: nem naivság. ellenkezőleg: felelet az a gyötrött kor naiv csüggedésére, mely már nem hisz a szabadságban, a Szellem hatalmában, a Jó lehetőségében; mint a gyerek előtt, ki megütötte magát, sötétbe borul a világ.
(Holott csak tovább kellene látni! Csak egy kicsit gondolkodni kéne! hogy megnőtt a Szellem, mióta állatok voltunk! mi mindent alkotott! mégiscsak társadalmat! a régi vadság helyett! noha még ez is vad: de nem bolondság-e azt gondolni, hogy a Szellem megáll itt? amíg hisz önmagában, meg nem áll!)
Elfogulatlan átérzése az Életnek: lehetetlen, hogy ezt a Hitet ne erősítse! Elfogulatlan és teljes művészet! Nem tendencia s nem idealizálás: mert mit ér a Jó hite a Rossz tudása nélkül? De klasszicizmus: azaz teljesség! nyisd ki szemeidet, s tekints tennen mélyeidbe, világ! mert látni, milyen rossz vagy, s merd megérezni, milyen jó vagy!
Ez a művészet! klasszikus művészet! teljes, elfogulatlan, a Kor érzelmeivel és irányaival nem törődő alkotások: s mégis azok, amelyekre szüksége van a Kornak: amelyek erősítik az Életet!"
Így töpreng az író, valami Oltár előtt: az istennő bizonnyal neveti.
Évek golyói gurulnak lábainál, s néha megcsillannak aranya visszfényében.
Valahogyan csak lesz; addig is: hadd legyen szép az oltár!