Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
- Ne engedje magát elragadtatni - mondta a feleségének szárazon, - mégis, idegen van a házban.
Az asszony sírt s hallgatott. A legkisebb kitörés után is apathiába süllyedt, amely néha hosszú ideig eltartott nála.
- A nőkhöz a szelídség illik - dünnyögte a tanár -, igaz, hogy az emberek lenézik a szelíd, jámbor s türelmes egyéniségeket, mert gyámoltalanoknak s együgyűeknek tartják az ilyet. De azért én azt tapasztaltam, hogy a türelem az egyetlen, ami az embert minden bajon átsegíti. Legyünk türelemmel s egyszer vége lesz az egész életnek...
A felesége ebből semmit nem hallott s most hirtelen felébredt és suttogva s felindulva mondta:
- A fia! a fia!...az asszony után...leskelődik...
Lángvörös lett, olya zavarba jött, mint egy kislány az illetlen gondolatra.
Elfordult, szégyellte magát.
A férfi elrémült.
- Mit beszél!
Minden vére lefelé szállott s szédülés környékezte. A fia...ha benyitott volna...Az arca égni kezdett a szégyentől, oly vörösen és fájdalmasan, a szemét is lehunyta. Ilyen veszedelemben! Egész szülei szíve egy szörnyű szakadék szélén forgott.
- A maga vérét örökölte! - mondta halkan az asszony.
- Minek is hoz a házba ilyen nőszemélyeket, - morogta az apa.
Az asszony hallgatott.
- Örülök, ha kapok egyet - mondta aztán, - de annak a gyereknek semmi dolga, nem is tud mit csinálni, így fogja az egész vakációt végigcsavarogni?
A tanár le s fel járt a szobában. Borzalmas. Úgy elszédült, mint egy diák...Mint a fia?...Rettenetes. Ha abban a percben a fiú...Vagy ha ő kapta volna rajta a fiát...
- Küldje be, - mondta a feleségének rekedten.
- Persze, most egy pofon, a legrosszabb mód - mondta halkan az asszony és igen sietve tette hozzá. - Csak még jobban felébreszti benne a kíváncsiságot...
- Hát mit csináljak?...
- Most prédikált a türelemről...Tessék valami komoly munkát adni neki, hogy el legyen foglalva...
Ezzel kiment s urát otthagyta a szivarjával, ahogy mogorván járkál le s fel a szobában és morfondíroz.
- Borzasztó ez, - csapta öklével az asztalt, - bejön a házba egy ilyen alávaló becstelen dög, mint ez s apát, fiút esetleg valami betegséggel fertőzi... Szörnyű...
Annyira fel volt indulva, hogy nem bírt magával, egész testét erkölcsi hideglelés rázta.
- De jó volt ez a lecke - mondta tovább magában, - nagyon jó volt. Hamar kiderült, hogy nem jó a tűzzel játszani.
Most bejött a fia.
- Kezét csókolom.
Nem szólt hozzá.
- Tessék, apa?
Nem felelt.
A szőke nagy fiú megállt az ajtóban s nézte az apját, ijedten és hűségesen, ahogy járkált a szoba egyik sarkától a másikig s az ujjai között füstölgött a szivar.
Az apa rá sem pillantott a fiára, szomorúan ment, ment. De hát miért kívánja a vére? Mert most is kívánja. Mert nagyon nyugtalan, hogy nem sikerült, szégyelli magát, mélyen megalázva érzi magát; nem menne bele többet ilyen esetbe: de a vére forr, mintha vadság csörtetne a bozótban s érzi azt az asszonyt, aki a dézsával elment az ablak alatt s ahányszor eszébe villan, mindig kívánja s elveszti az eszét.
- Mit akarsz a nyáron csinálni? - kérdezte hirtelen a fiától.
Ez nem felelt, nézett csodálkozva.
Olyan megijesztett, jól nevelt fiú volt, akit még mindig kisbabának néznek idehaza, pedig már az ötödiket végezte s olyan nagy, mint egy hirtelen nőtt borjú.
- Mikor én ötödikes voltam, akkor én már önképzőkört alapítottam - mondta az apa. - Abban az időben csak a hetedik s nyolcadik osztályosok voltak tagjai az önképzőkörnek. De ez nekem késő volt s mikor az ötödiket elvégeztem, a vakációra itthon maradt fiúkkal megcsináltam egy nyári önképzőkört. De az nem olyan önképzőkör volt, mint a tietek, hanem egy magasabb rendű: önművelési kör. Mi franciául tanultunk, németül tanultunk, fordítottunk, testneveléssel foglalkoztunk s európai körútra készültünk. Persze az más idő volt, más fiúk voltak akkor.
Lajoska hallgatott. Lelkesedve és boldogan hallgatott. A fantáziája kigyúlt s égett, mint a magnézium. Micsoda ambíciókat gyújtott, lobbantott fel benne az ő gyönyörű apja, az ő hatalmas apja. Megnyílt ajakkal nézett rá erre a zeuszi fejre! Jupiter tonansnak voltak ilyen fürtjei, homloka, ilyen tekintete.
A tanár érezte, hogy hatott.
- Kik a te cimboráid? Kifélék a mai, korodbeli fiúk?
Lajoska tétován hallgatott.
- No, nem árulod el őket?
Lajoska összerezzent.
Az apa ránézett a fiára s feltűnt neki, mennyire hasonlít az anyjához. Ugyanaz a hosszúkás arc, lányosan vékony arcbőr, azok az óriási nagy szemek s ugyanúgy tartja a fejét, félig felemelt arccal a magasba nézve, mint egy szűz vagy egy mártír.
Tovább járkált a szobában s arra gondolt, hogyha ő el nem veszi Galánffy Zsófiát, akkor hol volna most ez a fiú...Hm...S ha az előbb sikerül a dolog s a kis mosóné...hm...tizenöt év múlva egy másik fiú állna valahol egy kőműves állványon...hm...ugyan olyan maznán, vékony testtel s szőkén, kócosan, mint a súroló anya az imént...hm...és az ő tűnődő, energiátlan, önmardosó lelkével...Ez az egész létezés ezen a világon...S ennyi az egész...S a fiú is már kezdi...Kis kakas is szokta kezdeni hamar, még kukorítani sem tud...S az anyja elárulta...miért?...féltékeny?...Lehet...
- Nincs más mentség, fiam - mondta, - dolgozni, folyton csak dolgozni! Ez az egy, ami megment bennünket...Belemenni valami nagy munkába...Például...Például, ha elhatároznád, hogy a vakációban elkészülsz a hatodik osztályra...S szeptemberben levizsgázhatnál...Jó tanuló vagy, jó fejed van, megvagyok győződve, hogy el bírnál készülni...
A fiú leült, keresztbe tette a lábát s hanyatt dűlt a fotelben. Igen csinos gyerek volt, ahogy az apja most ránézett. Milyen szép, szinte kár, hogy nem lány lett.
Odament hozzá, az állát a tenyerébe vette s megsimogatta.
Egészen olyan, mint az anyja volt, de...
- Te cigarettáztál? - mondta hirtelen.
A fiú lángvörös lett.
- Igen?
A fiú ijedten nézett s a hallgatásban igenlés volt.
- Én nem tiltottam meg neked...mert nem is gondoltam, hogy...Nem vádolhatlak azzal, hogy egyenes parancsot szegtél meg...
S most aztán majdnem azt kérdezte, hogy: csókolóztál is?...De ezt elhallgatta...Egy ilyen dög...hogy lehet azt ellenőrizni?...Csak három perc kell neki valahol egy zugban vagy míg a dézsát kiönti a kert alatt...mint a kis kakas és az öreg tyúk az eperfa alatt...Rettenetes...És ezt nem kérdezheti meg...Mert hátha nem? S akkor ő világosítja fel, hogy lehet...hogy lehetett volna...
Inkább a cigaretta ügyet sem folytatta.
- A hatodik osztály a legkönnyebb az egész iskola korszakban...Csupa ismétlés. Annak az ismétlése, amit az ötödikben tanultatok...A latinban erős vagy...a németben kitűnő...a görög is jól megy...A nyelvekkel igazán semmi bajod nem lesz. Egy hét alatt átveszem veled a három tananyagot. Hiszen tavaly a Minna von Barnhelmet egy nap alatt elolvastad s azóta már Heine Harzreiset is elolvastad, igaz?...Szóval ez semmi se volna...Az elméleti tárgyak...A matematika...Azt Szakáll tanár úr átveszi veled...a történelmet Sághy...
Most hirtelen elhallgatott. Megzavarodott. Sághyné teljes erővel az eszébe villant, a szép, a gyönyörű, az édes Sághyné...
A fia oda fog járni...S ha ennyire egyezik az ízlésük...hogy a súroló asszony...is...neki is megtetszett...Sághyné is...Hm...Hogy a fia szerelmes legyen a Sághynéba...
El is felejtette a gondolatmenetét...Sokáig járkált, izzadt, vergődött s már egyáltalán nem is gondolt a fiú dolgára, az asszonyra gondolt, aki ma oly gyanúsan viselte magát azon az összejövetelen...Folyton ránézett...ő érezte ezt...hiszen ez izgatta fel...Ah, mit, máskor is volt súroló asszony a házban, soha életében nem gondolt volna arra, hogy kikezdjen vele...De ma egészen fel van dúlva...Valami édes remegés van a vérében: a szép Sághyné, a legszebb asszony a városban...S olyan rossz híre van, azt mondják, diákokkal...Bár ki tudja: minden szép nőnek rossz híre van...
Hirtelen a fiára nézett s annak olyan zavaros volt a pillantása...Megrémült: talán ez is arra gondol, akire ő?...S még csak meg sem kérdezheti, még csak meg sem pendítheti...Vége volna a szülői tekintélynek...az erkölcs. Valóban az apa van a legtávolabb a fiától...Még egy kétértelmű megjegyzést sem kockáztathat előtte...
- Hozd be csak a könyveidet!
- De még nincs meg a hatod-osztályos, - mondta félve, dadogva Lajoska.
- Ja persze.
Erre tovább járkált. Milyen zavaros ez az egész élet...mennyi baj. Hogy lehet azt győzni...
- Ki van egy hatod-osztályos, aki most végzett?
A fiú hallgatott, gondolkozott.
- Majd megkérdezem az iskolakertben, - mondta aztán.
- Igen, kérdezd meg.
A fiú már szaladt volna, de nem tudta, az apja nem akar-e még valamit beszélni.
- Aztán elkéred a könyveit, de az összest, összeszeded...A történelmet is átveszem veled én...Vagy találunk valakit, egy jó diákot, aki veled fog tanulni...mert nekem sok a dolgom magamnak is...Természetesen minden felügyeletet fenntartok magamnak, de mégis jobban megérted, ha egy kortársad segít.
Röstellte magát ezért az álnokságért, hogy már is kibújik...Mi lesz, ha a fia rájön erre...hogy ő menekül a felelősség alól...
Olyan keserves és kedvetlen volt, egész elsötétedett előtte a világ...Ez egy szerencsétlen élet, szerencsétlen sors...Degenerált ember ő tulajdonképpen...Az apja erős volt s kemény, rabiátus, az egész kollégium ura s tejhatalmú parancsolója, de ő az anyjához hasonlít, ahhoz a szegény mártírhoz, aki kövéren üldögélve s olyan szerencsétlenül élte le ura mellett az életét...az urának a buja vére...s neki tűrnie kellett mindent...az ura szeretőit...mert nagyvérű ember volt az öreg, aki az egész világ asszonyát elhasználta: az igen, az szerencsés fráter volt...irigylésre méltó...Miért nem hagyta rá ezt a szerencsét...Hm...Neki most lett volna egy jó alkalma...Igazán azt kell hinni, hogy valami külön szem figyel rá, mind a két esetben meghiúsítja...egyik asszony a másik boldogságát...hm...
Hirtelen ránézett a fiára:
- Hát miért nem...- azt akarta mondani, hogy miért nem hozod a könyveket, akkor eszébe jutott minden s kitisztult előtte a helyzet, - no csak eredj az iskolakertbe s kérdezd meg a fiúkat, hogy...szóval, szedjétek össze a könyveket, aztán majd holnap megnézzük alaposan...mert nem kell elhirtelenkedni a dolgot...nagyon nagy vállalkozás ez...S nem akarom, hogy esetleg...vagy valami baj legyen...Minden esetre nagyon szép volna s nagyon jó...Egy évvel hamarabb jutnál az egyetemre...
A fiú felállt, furcsán, fél lábra, arca álmodóan égett, valami különös, különös volt rajta, még várt, akkor elköszönt:
- Kezeit csókolom apa.
Az apa odatartotta az arcát. A fiú hozzáfutott s megcsókolta.
Ő megveregette a fiú vállát, hátát, végig tapogatta a karját.
- Vékony, - mondta. - nem tornászol eleget.
Megcsóválta a fejét s aggódva nézett az elfutó fiú után: jobb volna, ha tanulás helyett inkább úszna, vívna, sportolna...Hm, hm... Nála is ez a baj, hogy inkább csak fantáziában éli ki az életet, ahelyett, hogy jó erős paraszt volna s nem sokat gondolkodna, hanem...Fölvillant előtte az a gondolat, hogy mennyivel jobb lenne, ha a gyerek már győzött volna, mint, hogy esetleg buja gondolatokkal fertőzi önmagát: mint ő...
Észrevette, hogy a fiú oly észrevétlenül somfordált ki az utcára, mintha az anyja elől szökött volna: de hiszen akkor ő megint magában maradt a házban a súroló asszonnyal!...
Szivarjából nagyot szippantott, akkor utána ment az asszonynak, aki az utolsó szobában súrolt.
Ott térdelt a földön és keményen dörzsölte a deszkát.
Megállt fölötte, lehajlott s alányúlt.
De az visszaszólt:
- Menjen, mert kiáltok a feleségének!
Valami olyan példátlan elutasító durvaság volt a hangjában, hogy benne megfagyott a vér. Sápadt lett. Egy pillanatig szédülése volt, hogy felrúgja, akkor megfordult s szó nélkül elment.
Nem tudta mit tegyen, feltette a kalapját s véreres szemekkel, hm...most neki van valami a szemében...hm...
utálatos ez a ház, ez a felfordulás, piszkot teremtenek a piszokban s...
(Folyt. köv.)