Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok
Az asszony kiadta a rendeleteit a súroló asszonynak s visszajött. Az ajtót betette s megállt az ura előtt.
- Mondja Kálmán, hogy gondolja maga? Mi lesz ezekkel a gyerekekkel? Csirkefogókat, gazembereket akar belőlük nevelni?
A férj nem nézett rá, annyira fel volt izgatva, hogy nagyon uralkodnia kellett magán. Újra előkereste a kialudt szivart s úgy vette a bajsza alá, hidegen, rágcsálni kezdte s egy-két lépést tett elfordulva a feleségétől. Az ujjaiban még benne volt a másik asszony teste. Azt érezte s az volt a különös érzése, hogy mily vékony s gyönge teremtés. Az ember azt hinné, hogy egy napszámos asszony erős és izmos, a sok munka megerősíti s olyan gyönge, fonnyadt test, a karja mint egy gyönge pálca s a bőre. Pedig fiatal; mit is mondott, huszonhárom éves.
Lehunyta a szemét s beleült a kopott fotelbe.
- Mert így semmi, semmi nem lesz belőlük - folytatta az asszony. - Maga abszolúte nem törődik velük. Nem neveli őket. azt hiszem, nem is ismeri, biztos, hogy az utcán meg se ismerné őket. Itt minden rám marad. A munka, a takarítás, az egész háztartás és a gyerekek nevelése is. Ilyen apa mellett!
A férfi összehúzta a szemöldökét s igyekezett oda nem hallgatni. Milyen nedves volt az asszony szeme. Nem volt annak semmi baja. Biztos, hogy az érzékiség csapott ki a szemén. De hogy történt? Amint őt meglátta, rögtön feltámadt benne?...Ilyen hamar?...Egész ismeretlen volt előtte ez a lehetőség. Régebben voltak esetei...diákkorában...már házas korban is...de az mindig sok izgalommal, utánjárással s legtöbbször eredménytelenül...s most mint egy lepottyant alma a fa alatt...Csodálatos...
- Eleresztette a szegényeket, ruha nélkül, egy fillér nélkül, idegenek szájába, mondja Kálmán, nem szégyelli magát?...nem birok aludni, nem birok belenyugodni, hogy azok idegenek között, mert ha rokon, annál jobban kritizál, úgy vannak oda, mint a koldusok...Az éjjel sem aludtam, persze maga alszik s horkol. Jó lelkiismerete van. S én nem birok aludni. Egész nap annyit dolgozom, mint egy ló s este alig várom, hogy ágyba essek, aztán éjfél után felébredek s nem birok tovább aludni. Bélácskának lyukas a cipője. Lyukas cipővel ment el Szalárdra. Egyetlen egy pár cipővel s az is lyukas. Sanyika dettó. Csak fehér ruhával ment, ha bepiszkolódik, ki mossa neki? S vasárnapra csak kellene neki egy kis ruha. Az az egyetlen egy van neki, amibe iskolába járt. Most itt van a szeptember, úgyis kell neki egy ruhát csináltatni, miért ne csináltassuk meg most, hogy a nyáron legyen neki egy kis ruhácskája. Nem birok egy percre megnyugodni, hogy így eresztettem el ezt a két gyereket az öcsémékhez, hogy világ csúfjai lesznek ott. S mit szól Matild, hogy volt szemünk így odaadni a fiúkét, de maga nem bánta, csakhogy meneküljön tőlük.
Fáradtan leült a díványra s fejét fél oldalra hajtotta. Olyan fáradt s szenvedő volt az arca.
- Na és a lányok...? Maga csak kiszolgáltat engem a sógornőknek. Milyen kegyes a maga nővére, hogy enni ad az én gyerekemnek. Inkább adná ki azt, ami dukál. - S szenvedély és sikoltó düh csapott ki belőle: a magyar farkasdüh a rokonnal szemben.
A férje nézte s különösnek találta, hogy felfelé emelt szemekkel ül s szemei oly óriásiak, szinte szem az egész arca, furcsa színű nagy szemek, sárgásbarnák, mély karikákkal alatta, arca hosszas, áttetszően vékony, olyan, mint egy szent az olasz pracrafaelita iskolában. Egy szent, akinek csak anyai gondjai vannak. A haja, dús hullámos nagy haja mélyen leeresztve a nyakába, hosszú, vékony nyaka, mint egy liliomszál, egy hervadó liliom, mely már meghajlik a hervadó virág alatt. Érzékies szája nyitva marad, mintha a fáradságtól s szenvedéstől nyílna meg, mintha tőr volna az oldalában, a bordák közt, beleszúrva s kéjes érzést vált ki belőle a fájdalom...
Most erőt vett magán s előre hajlott. Kinyújtotta a kezét s megfogta a felesége halk s ernyedt ujjait.
- Minden meglesz, - mondta csendesen.
Az asszony még szomorúbb arcot váltott.
- S ezzel el van intézve...Minden meglesz!
- Mi az a minden?
- Ami kell.
- Sok kell.
- Hát akkor sok lesz.
- Vilmácskának legalább egy kalapot...
- Az is meglesz.
- És az Irma tüdeje...
- Meggyógyul...
A férfiban most valami furcsaság, valami átbillenés történt. Ahogy felesége hosszú ujjait ujjai közé fonta s egyet sóhajtott s szemét lehunyta, ő benne is mély szomorúság s bánat támadt. A fotelt közelebb vonszolta maga alatt a díványhoz s szőrös nagy fejét, szakállas nagy üstökét rátette a felesége mellére.
Az asszony balkarral lassan átölelte a fejét s simogatni kezdte.
- Ah, ha egyszer így simogatna meg... ő...-mondta magában a férfi s Sághynéra gondolt Most elvesztette a fejét s gyöngéd erőszakkal lefektette az asszonyt a díványon...
Ez éppoly erőtlenül hagyta magát, mint előbb a másik. Oly roppant fáradt volt, hogy örült, hogy a teste elnyúl s annyira energiátlan, hogy egy gondolatra nem volt ereje.
- Naaa, hagyjon, - mondta aztán kesernyésen, kedvetlen.
Ebben a percben a súroló asszony benyitotta az ajtót.
- Nagyságos asszony, a szalont se kell kisúrolni?
Az asszony, mintha felébredt volna, felpattant, felállt s mintha egészen más emberré lett volna, kiáltott fel:
- Nem, nem, csak hagyja! Maga csak azt csinálja, amit én mondok! Ne okoskodjon, hanem végezze a dolgát!
Az asszony zavart s kellemetlen arccal vonult vissza, a tanárné pedig fésülködni kezdett az ujjaival.
- Maga igazán meg van őrülve, - szólt az urára elmosolyodva.
A férje kedvetlenül nézett.
- Miért?
Kivette a hajából a fésűt s avval fésülködött ahogy a férje morózus arcát látta, fölnevetett, kicsit, kárörömmel. Aztán megvetően mondta:
- Nem értem; ennyit sem bír eltartani s mégsem fél...
A férfiban hirtelen felfordult a düh.
- Eh, ez nem is élet, ez egy nyomorúság.
A foga között mormogta.
- Mi vagyok én? Igavonó állat? Semmi egyéb nem vár rám, csak húzni? Egy megrakott öszvér?
- Maga beszél? - pattant fel az asszony. - Úgy él itt, mint egy király. És én takarítok, súrolok...
- Ez magának takarítás?
- Mi?!
- Fogalma sincs arról, mi a takarítás.
- Lehet itt takarítani? Ebben a bagolyvárban? Érdemes itt?
- Itt? Ez egy tündérvár lehetne.
S kitört belőle az igazság:
- Az egész városban nincs még egy ilyen telek. Mint egy várkert. S a ház! De persze ki kellene az egészet renoválni. A tetejétől a pincéig. A maga takarítása! - s gúnyosan, sértően nevetett. - Még a vakolatot is le kellene verni s kidobni innen. Kitágítani a falakt, a várost; átalakítani a világot, hogy én jól érezzem magam benne.
- Nyavalyás, csak hencegni tud.
- Kaptam volna kölcsönt most három éve, miért nem engedte, hogy felvegyem? Itt kell nekem cigánykodni a sok gyerekkel, egy embert be nem hozhatok a házba, mert kisül a szemem a szégyentől.
Az asszonyból hirtelen kitört hisztérikus, sikoltozó panasza:
- Istenem, istenem, ilyet hallani, az én gyenge karom szakad le, ő csak sétál és szivaroz és én fenntartom a lehetetlent, a semmiből az úri életet s még neki van kifogása. Hát tessék megcsinálni! Ha olyan sok pénze van.
- Hogy csináljam meg! A maga gazdálkodása mellett.
- Őrült, őrült, hát ez borzasztó!
- Igen. Nekem egész másképp kellene élni. Annak idején fel kellett volna venni azt a kölcsönt s beruházkodni. Akkor most én volnék a kollégium gazdája s most volna minden, élhetnénk, de hová hívjak én itt meg egy ember vacsorára? Meghívhatom én az esperest? Hová ültetem? Kéz kezet mos. Még csak egy uzsonnával sem mehetek elébük. Már egész meg van rontva az életem. Itt a helyszínen mentem tönkre. Az én apám úr volt, emeletes háza volt, a kollégium kiskirálya volt, az egész ország ismerte a Keserű professzor hírét s nevét; örököltem a katedráját s belőlem mi lett?
- És én vagyok az oka? A jármi s szalkai Galánfyak mindig voltak ott, ahol a maga büszke ősei. Erre neveltek engem, hogy Keserű Kálmánnak a piszkos, de milyen piszkos szobáját saját kezűleg súroljam?
A férfiban már el is múlt a felindulás. Kövér puha testében újra leszállt a vér.