Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő · / · Hatvany Lajos: Ady-versek
A kubizmus, amely az utóbbi időkben a modern művészet legerősebb áramlata volt, mára mintha már alább hanyatlott volna. Picasso követőinek tábora mindegyre gyérül s divatok érvényesülési lehetőségek másfelé hajtják azokat, akik örök "követőnek" születve, nem találnak sem mondanivalót, sem mondanivalóikra kifejezési eszközt, csak úgy, has valamilyen megadott irányban elhelyezkedtek már. A művészet új "csapása" a természet tárgyait a primitív művészetek formáival próbálja érzékeltetni, egy naiv életérzés megnyilatkozásaiból próbál továbbépíteni vagy legalább is, e természetlátás eredményeit akarja a maga részére hasznosítani.
A huszadik század művészettörténetének egyik legjelentősebb ténye az egzotikus népek s archaikus korok művészetének a felfedezése volt. Ahogy egyiknek csupán etnografikus, a másiknak csupán historikus jelentését művészi jelentéssel toldotta meg, ahogy mindkettőben az anyag legigazabb tiszteletét, a formák legtisztább egyszerűségét tudta megmutatni, az a leghatározottabb útmutatás volt már a modern művészi törekvések számára s majd minden eddigi állásfoglalást módosító hatással kellett legyen ott, ahol a művészet mai teóriája a művészi alkotás első feltételéül a természettől való elvonatkozást ismerte fel. A modern művészet - Van Gogh, Cézanne és Seurat példáján - formai lényeget a deformációban talált, a természet objektumainak látszólag szabad, de a kompozíción belül szigorúan zárt alakításában s ezekre a deformációkra gazdag s termő ösztönzést kaphatott a primitív művészetekben. Ez volt Maillol visszanyúlása a hindu plasztikához, amit az új szobrászat ó-görög, egyiptomi s asszír stilizálása követett (Despiau, Hoetger, De Fiori), ez Derain fejlődésének első nagy etapja, amelyet a néger plasztika hevített át, s tán ezzel rokon Picassónak az a kísérletezése is, amelyre a római mozaikok mozdulatait vette kölcsön.
E törekvésekkel egyet jelent a művészet egy másik mai s még nem nagy múltú orientálódása a gyermekrajz felé, amely - elsősorban Henri Rosseau nyomán - a szabad iramlású s ugyanakkor mindegyre bukdácsoló gyermeki képzelet megnyilatkozásait akarja a művészet eszközei közé sorozni. A gyermekrajzok szépsége ugyanaz a tudásával meglepő nem tudás, technikájával megrendítő technikátlanság, ami a primitív népek művészetében egyszerre megmosolyogtat s ámulatba dönt, az, hogy a forma legelemibb törvényeivel nem törődik, de ösztönösen mégis rájuk tapint, az, ahogy minden megkötöttségen túlteszi magát s mégis a művészet egyensúlyából ki nem billen soha. Henri Rosseau dadogón is nagyszerű festőisége s a német Georg Grosz kamaszosan kusza, kamaszosan perverz s mindig a dolgok legmélyebb karakterére érző vonalai eddig a legszebb eredményei ennek a próbálkozásnak, s belőle nőtt fel Chagall elégikus piktúrája is, amely rá legjellemzőbb szimultaneitásában ma is még a gyermeki életlátásból táplálkozik.
Párizs, Berlin legsűrűbben emlegetett nevei ma olyat bizonyítanak, hogy egy új primitívség van indulóban, sőt, hogy ez az új primitívség az indulás első állomásain már túljutott és már elég határozottsággal, fel lehet ismerni a zsákutcát, ahová a képzőművészetnek ez az új áramlata vezetni fog.
A mai művészet visszanyúlása a primitívekhez két irányú: egy tisztára technikai, amely azért van, hogy a múlt formai eredményeit stílus-eszközökként plántálja át, s egy litterális, amely a primitívek külsőségeivel szinte csak hatáskeltés céljából tetszeleg. A művészet minden fejlődése folytatás és minden ugrása csak ilyesfajta visszanyúlás lehet. Minden elrándulás a művészet e perifériáira a kifejezési eszközöket frissíti fel s a lélek élménytartalmát nagyon tudja gazdagítani, de minden ilyen visszanyúlás veszélyt is hord magában. Mert hogy ebben a visszanyúlásban meddig szabad elmenni, hogy mit és hogyan szabad a múltból a mába átmenteni, annak nincs kritériuma, a mai új primitívség csak azt a negatív tanulságot adja, hogy a visszanyúlásban egyrészt a kelleténél tovább ment, amikor a primitív művészetek gazdag formai ötleteit majdnem csak formuláknak fogta fel, amikor azokat sémákba degradálta, másrészt, hogy az út felén megállott már, amikor a dolgok formai lényegéig el nem hatolt. S így aszerint, hogy a primitivitás felé mi vonta, hogy új kifejezési eszközöket találhat-e benne, vagy, hogy a maga meglevő eszközeit a primitivitás hangulatával színezze át, a mai új primitívség vagy csak az iparművészet vagy csak a pastiche könnyebb súlyú értékeit tudta megteremteni. Az elsőre példa európaian széppé alkalmazott japánosságában Fuzsita, a másikra túlzott patinásságával a szobrász Bourdelle.
A művészet mai tétovázásának, amely néha szinte már úgy hat, mintha tovább már nem következhetne semmi út, a művészet mai dekadens jelenségeinek oka, hogy csak stíluskérdést lát ott, ahol a forma problémájáig kéne elmélyülnie. Modort keres magának, ahelyett, hogy a lélekből kiszakadó egyetlen lehetséges kifejeződési módért küzdene. Mondanivalói semmitmondó hétköznapiasságok, s ezeket akarja elkendőzni, ahelyett, hogy újra átélné, hogy érzéseivel átlelkesítené őket. A primitivitás a leghatásosabb s a legkevésbé ellenőrizhető eszköze e csalékony játéknak s a primitivitás híveit ez szaporítja talán mindjobban. Pechstein négersége, Van Dongen malájossága, Vlaminck gyerekes leegyszerűsítései mind aligha többek holmi modorosságnál s mellettük a ma még névtelen sok henriousseauit sem a lélek kényszerű törvényei űzik, hanem önként s könnyen vállaltak egy nyelvet, talán csak divatból, talán csak érvényesülni akarásból, talán csak azért, mert felületes elsajátítása is hathat úgy, mintha éltető szelleméhez férkőztek volna hozzá. S ahogy egyik oldalon a virtuóz technikai lélektelen üressége kísért, az új primitívség másik útja a világnézetes dilettantizmus kultuszához vezet. A művészet ma legdivatosabb jelszava, a "leegyszerűsödés", kényelmes ürügy nekik is, mint mindazoknak, akik elfeledték, hogy az igazi egyszerűség sokkal bonyolultabb, semhogy ilyen egyszerű utak vezethessenek hozzá.
(Párizs)