Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő · / · Hatvany Lajos: Ady-versek
A holdfényes szerelmi éjszakák éneke így zenél:
Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyilnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.
Ady a csókot ajkak közt való rejtőzésnek mondja, - aminthogy a férfinek csókra késztő ösztöne, lelkének testének valósággal szerelmes női felébe való belerejtőzési vágy és nem egyéb.
De a szemeid... Meglátnak az én... Nagyon holdas..., mintha a költő elvesztené eszméletét, dadog, divergál, - mi ez? Kik az ő cimborái? Hol vannak? És a nagyon holdas éjszakákat mi célból emlegeti?
Lédám, meddig tart a bujósdi
Ez az ős, hunyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomba vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.
Ady félrebeszél. Bujósdi? Hunyó Játék? "Tudom". Mit tud? Ki van a nyomában? Miért akar nyögni, sírni, szólni? S ha ezt akarja, miért nem szabad neki?
Legyünk türelemmel, lássuk csak tovább:
Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.
A harmadik strófa visszaveti fényét az első kettőre. Ez a vers a szerelmes férfiúnak abból a pillanatokra felrettenő benyomásából lett, mikor a kedvesbe belemúló ölelések közben, magára eszmélve, két asszonyi szemet lát. S a szerelmesek, aki már-már úgy vélte, hogy csókjában belerejtőzött a maga énjének egyedülségével a másik én-be, látnia kell, amint ölelő párjának szeme, két idegen szem mered rá. Mire, aki a maga lénye mámorában szinte-szinte beleolvad a másik én-be, megint külön él, megint külön áll. Ó van megint, a maga sorsa, magányos végzete: a Mámor, a Halál s az Isten - e három cimborák néznek ki a holdas éjjel világosságában az idegen asszonyi szemekből. [*] A felnyílt női szemek hol feléd villantják egyedülséges végzetedet, hol meg, ha be-behúnynak, mintha magukba nyelnék azt a külön életet, mely a tiéd. Ez a szerelem bujósdija, - mely idegesíti a szerelmest. Nem csoda, ha felkiált: Meddig tart? Ezt a bujósdit, ezt a hunyósdit mondja Ady: ős, hunyó, csalfa játéknak.
A szerelmes még a szerelmében sem szabadulhat önmagától, - s ha a kedvesnek szomorú, zöld, nagy szeméből kikélt a mi különvaló egyedülségünknek végzetes öntudata, hogy üldözzön és nyomodat kövesse s hogy érezzed, akkor a Mámor, a Halál s az Isten, a dőzsölő cimborák leskelődnek, kukucskálnak, ijesztgetnek szerelmes párod szeméből:
Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.
A szerető férfi retteg, hogy a kedvesnek szeméből kiszállnak az üldöző cimborák, - azaz, hogy kiszáll belőlük az ő saját magának külön való sorsa, - ezért át akar olvadni, bele akar semmisülni asszonyába, hogy a szemét se lássa. "Csókolj Lédám, semmivé csókolj" - kiált fogvacogva - mert a csók - menekvés saját sorsod elől. A csókos ember úgy érzi, hogy végzete elől menekszik s hogy mámora, halála, Istene, hiába vannak nyomában, megmenekszik az üldözők elől, ha a kedves ajkai közt - mint kegyhelyen találják.
A szerelmes beteljesülésnek fölzendülő érzéskarából, íme egy kiragadt hang. Amit mi fölfedezett érzésnek hívunk, voltaképp nem egyéb, csak a nagy érzés-konglomerátumokból kiválasztott egyetlen érzés. Kipreparált szinte. Ez csak a legdrágább lélekismerőknek adatott. Stendhalnak, a nagy orosznak, - és, mint ez a megdalolt érzéspreparátum bizonyítja, Adynak.
[*]