Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő
Nem hinném, hogy kisebbítés valamely irodalmi mű számára, ha műfajilag meghatározhatatlan. Sőt a zárt formájú írásokkal szemben többnyire avance a többet és magasabb rendűt egységbe fogás felé, ha valamely irodalmi munka leveti magáról azokat a konokul ismétlődő tulajdonságokat, amelyeket éppen konok ismétlődésük miatt "szabályoknak" szokás mondani. Ez a Rembrandt című írás, melynek címe alá az van írva: "Egy arckép fényben és árnyban", belső hajlandóságaiból következtetve, regény akart lenni, de csak távoli hasonlatosságot tart a regénnyel. Még pedig alul maradt a regényen, nem hogy túlfejlődés lenne azon. Formátlansága kevesebb, mint a regény formája, mert csupán szerves egésszé fölfokozódni nem tudó novellák egymás mellé rakása a Rembrandt. Csakis annyiban egységes és egy mű, hogy valamennyi novella Rembrandtról szól, meg hogy a többiek támasztó ereje nélkül a legtöbb darabja nem állhatna meg mint zárt, valamit elejétől végéig elmondó írás, szóval némelyik novella maga is töredék. Rembrandt van Rijn alakja az egész könyvön keresztül nem válik élőbbé, mint amennyire egy rövid novellában tud megmutatkozni. Rembrandt van Rijn alakja, korából szinte kiszakítva, csupán néhány külsőség ráaggatásával, jóformán csak mint a mértéktelenül szubjektívvá ernyedt író egyéni problémája és nem az igazi, elevenné varázsolt Rembrandt van Rijn, tesz-vesz, ágál, de leginkább csak cseveg, azaz csupán alkalom az író csevegéséhez. A korból, a környezetből, a más emberből semmi sincs e könyvben, néhány mellékalak csupán a szem számára van megrajzolva. A Rembrandt tehát kevesebb, sokkal kevesebb, mint egy Rembrandtról írt regény.
De hiszen a Rembrandt utolsó műve az írójának, fölösleges volna szigorú okvetetlenkedéssel szétszedni, az író maga pedig nem szorul dicséretre. Bródy Sándor, amikor a Rembrandtot írta, már beteg volt, ha itt-ott lehetségessé vált számára a munka, írói képessége - úgy látszik - egyszer sem emelkedett a régi erejére. Külső magyarázatnak s mentségnek ennyi elég a Rembrandthoz, - magát Bródy Sándort pedig a Nyomor című első novellás kötetéből, a Dada és a Tanítónő című színdarabjaiból s a Nap lovagja című regényéből kell megítélni.
Bródy Sándort néhányan nagy írónak tartják, sokan jelentékeny hibáktól korlátozott, egyenetlen író-genienek, persze vannak szigorú kritikusai s előítéletes makacs kisebbítői. Művei újabb átolvasása nélkül csak intuitív sejtésem van róla: valóban hatalmas írói erők buzogtak Bródy Sándorban, de írói mondanivalói olyképpen voltak determinálva az ő legbelső hajlandóságai által - ösztönös forradalmár volt! - hogy a kor s a magyar atmoszféra ellenállásán meg kellett az írónak törnie. Úgy értem ezt a megtörést, hogy talán többre volt hivatott, mint amit megtennie sikerült, hogy tehát a saját lehetőségeinek maximumát nem érhette el.
Egy mélyenjáró irodalmi tanulmány számára az utolsó ötven év írói közül senki sem nyújt érdekesebb témát, mint Bródy Sándor, meg kellene állapítani, hogy mi minden és milyen volt az ő teljességgel el nem mondott írói tartalma s hogy az igazi - némelyek által várt! - nagy oeuvre létrejöttének csupán külső akadályai voltak-e vagy belső fogyatékosságai tették az írót - világirodalmi mértékkel mérve - torzóvá. Sok érdekes problémát ölelhetne föl egy ilyen tanulmány, mert maga az egész téma rendkívül komplikált. Például Bródy irodalmi hanyatlása már akkor indult meg, amikor még erejének teljében kellett lennie. - Ez a tanulmány megkonstruálhatná, hogy mivé lehetett volna Bródy, ha neki megfelelőbb világba születik s történetesen francia, vagy orosz. Hogy nagy író volt-e, az persze nyitott kérdés, ennek eldöntését kellene éppen a tanulmánynak megkísérelnie.
Ily tanulmányhoz lélektani adatokat nyújt a Rembrandt, a sok tudatos vallomás félével s a még több akaratlan megnyilatkozással. Persze az igazi önvallomások karakterét nem veszi föl e mű, mert ahhoz nem eléggé részletes és nem eléggé őszinte.